Ne ölj!

(Máté 5:21)

A halálbüntetésnél kevesebb olyan vitatott kérdés van, mint amelynek a megtárgyalásánál az egyén valódi vérmérséklete jobban megnyilvánulna, és semmilyen más kérdés nem von mélyebb ellentétet a tradicionális társadalom és a modern világ közé.

Az életet adó Istennek van csak egyedül joga az életet elvenni: ezzel kétségtelenül mindenki egyetért. Ezen túl azonban az egyetértés már szilánkokra hullik. Ezt a kizárólagos és isteni előjogot elismervén, maga után vonja-e azt, hogy az embernek teljesen meg legyen tiltva, hogy az isteni jog képviselőjeként cselekedjen kivételes körülmények között? Másképpen megfogalmazva, nem következik-e ebből az, hogy az Isten gyakorolhatja az Ő abszolút jogát egy ember életének a kioltásával kapcsolatban, emberi módszerekre hagyatkozva? Amennyiben nem, abban az esetben Isten milyen más eszközt alkalmazhatna, bírói nyelven szólván? Valójában Isten hogyan lenne képes emberi dolgokba beleavatkozni, egy természetes törvény természetfölötti eltörlésének a hiányában – egy mennyei villám-féle közbenjárással – kivétel: az emberen keresztül, aki egyben eszköz is maga az ember felett?¹ Az egész feltétele az isteni princípium felhatalmazásának egy kivégzés végrehajtásában – vagy bármi más bírósági ítéletnek – előfeltételezi azt, hogy „Mert Isten’ szolgája” (Pál levele a rómaiakhoz, 13:4) ezentúl pontosan az, hogy nem a saját korlátozott egyéni függvényétől cselekszik. Azonban Istent az egyenletből kihúzván, az ember ettől kezdve mint ítéletvégrehajtó, lényegében egyben gyilkos is, hiszen ezután már saját gyarló kezdeményezéséből kifolyólag mészárol le egy másik embert, és ezen a ponton ki merné az első követ elvetni?² A halálbüntetés eltörlésének igazolása érdekében túlságosan könnyű Krisztus parancsát idézni, ahogy elítéli az emberek egymás megölését: Ne ölj! (Máté 5.21). Azonban ez a parancs maga után vonja azt a kérdést, hogy Krisztus szavai csak az igazság alapelveire, mint olyanra vonatkoznak, vagy pedig csak a bűncselekményre? Nyilvánvalóan egy értelmes szövegösszefüggés a mérvadó, hogy ezek a szavak elbírálhatóak legyenek, máskülönben, ha valaki ezeket abszolutizálná, ezután mivé válna Krisztus egy másik ugyancsak mesteri parancsa: „Ne ítéljetek,hogy ti is ne ítéltessetek” (Máté 7.1)? Nincs olyan józan gondolkodású ember, aki ezt az állítást logikailag a bírók és a bíróságok megszüntetésére használná fel. Így, amennyiben az embernek joga van ítéletet hozni – ezt a veleszületett belátási képessége és az igazságérzete szavatolja – ahogy a nappalt az éjszaka követi, eképpen jogában áll egy ítéletet is végrehajtani. Más szóval ugyanaz a tudás, amely az embert képessé teszi egy ítélet meghozatalára, ugyanúgy felhatalmazza annak a végrehajtására is. Itt azonban az emberi önkényességtől való félelemre szoktak gyakran hivatkoznak, amely kétségbe vonja az egyik ember jogát, hogy egy másikat kivégezzen. Azonban, még akkor is, ha az emberek túl gyakran önkényesek, ez nem boríthat fátylat arra az alapvető tényre, hogy az ember, mint olyan, intelligenciával van felruházva, amely egyúttal azt is jelenti, hogy az objektivitásra való képességet is birtokolja, ami viszont biztosítja mind az ítélőképességét, mind pedig a tárgyilagosságát. Ennél fogva az ember alapvetően képes, ha nem is teljes mértékben legyőzni az öntörvényűséget, de egyúttal képes teljesen igazságosnak lenni is. Valójában az ember nem lenne ember ezek nélkül az alapvető tulajdonságok nélkül, mint a tárgyilagosság, ami az igazság forrása, nevezetesen azon tulajdonságok, amelyek a törvény velejéig hatolnak. Voltaképpen ezen erényeknek a teljes jóvoltából lehet minden embert cselekedetei miatt felelősségre vonni, és így ez kölcsönösen azt is jelenti, hogy minden ember egy bírósági ítélet tárgya is lehet. Az a logika, amely lehetővé teszi, hogy minden ember saját magát ítélje meg, ugyanaz a logika, amely lehetővé teszi az embert egy másik ember által elítélni. Erre pedig hangsúly nehezedik: az ember, igazságos lévén, többé már nem csak emberként viselkedik, hanem egy magasabb rend nevében teljesít szolgálatot, magában az igazság nevében, igazából Isten nevében³, aki valójában csakis egyedül a jó.⁴ Azok, akik ellenvetésként azt hozzák fel, hogy az igazságszolgáltatás is csupán ember által alkotott, nekik úgy válaszolunk, hogy az igazságszolgáltatás lényege, mint olyan, meghaladja az emberi értelmezéseket. Isteni elrendeltetésen nyugszik a kozmikus egyensúly velejárójaként, amely szüntelenül önmagát javítja, úgysmint időszakosan is. A természettől való bármilyen eltévelyedés, amennyiben az a kezdetben még elviselhető is, végül is helyre lesz állítva – olyan szigorúan, mint ahogy az szükségeltetik – annak érdekében, hogy a harmóniát helyreállítsa, mert a Valóság az egyensúllyal megegyező. Az emberre átültetve ezt a princípiumot pedig azt jelenti, hogy a szociális igazságosság az emberi egyensúly szükségességének a megőrzésén alapul, különösen azért, mert az isteni rendet akarja itt a földön is tükrözni. A társadalom egyensúlyon alapszik, és bármi, ami ezt veszélyezteti, az vagy javításra szorul, vagy annak az eltávolítására, vagy pedig a megsemmisítésére. Azonban a szociális egyensúly természetesen persze csak egy törvényes társadalomra alkalmazható, mert egy zsarnoki társadalom, vagy egy olyan, amely bűnözők ellenőrzése alatt áll, eleve kizárja az igazságosság egész eszméjét. Egy olyan egyensúly pedig, amelynek az alapja az elnyomás, az nem egyensúly. Az igazi egyensúly lehetővé teszi a természetes homeosztázist a társadalom különböző részei között, egy megvilágosodott hatalom vezetése alatt.

Bár az itt megtárgyalt számos szempont valószínűleg nyilvánvaló a tradicionális irányultságú olvasóknak, addig sok modern olvasó számára a büntetőjogi kérdések annyira át lettek értékelve, hogy az ősi princípiumok számukra ezen túl nem lesznek elfogadhatóak, és általában vita tárgyát képezik, ha nem már kerülnek azonnal alapjaiban elutasításra - ezek közül számos a haladás nevében, vagy ami a bűnnel kapcsolatos emberibb megközelítést feltételez. Azonban a lét fundamentális tétjei - az alapvetően jó vagy rossz, élet és halál, megváltás és kárhozat – az évszázadok alatt nem változnak, még ha a szociális körülmények igen, és az a zavaros korszak, mint amilyen a miénk, ahol az egykoron szent és sérthetetlen álláspontok szisztematikusan mindenütt a megkérdőjelezés tárgyát képezik. Ezek az alapvető tartópillérek meghaladják a szokásokat, a társadalom akárhogyan is próbálja őket magyarázni. Olyanok, mint a szociális szövetben a láncfonál, és jogtalanul megváltoztatni, ha nem éppen hatályon kívül helyezni őket, felér azzal, hogy lehetővé tenni a társadalom szövetét kioldani. Például azáltal, hogy ebből az egyenletből az „elkárhozás” nagyon is valós lehetőségének az eltávolítása a társadalom jó és rossz megítélése végett elkerülhetetlenül letompított, lelaposított vagy banálissá vált. Egy ilyen környezetben a bűn elkerülhetetlenül elveszti szörnyűsége egy részét, mert már maga a borzalma meg van lágyítva egyfajta szociális haszonelvűségtől, amely kérlelhetetlenül elnyomja azokat az ősrégi princípiumokat, amelyek egykoron a vallási kinyilatkoztatásokban gyökereztek. Ebben az esetben az embernek az univerzumról alkotott képe arra a szintre zsugorodik össze, hogy megfeleljen egy, a földi élet túlnyomórészt materialista paramétereinek, méghozzá olyan paramétereknek, amelyeket túlnyomórészt a nyugalom és a kényelmetlenség, vagy a szenvedés és az élvezet határoznak meg, a halhatatlan lelkét pedig az egyik sem képes cselekvésre ösztönözni. Az ember ellenőrizetlenül hagyott és meggyökerezett rövidlátósága mégis képes elválasztani a földi jólétünket a halál utáni jólétünkkel. Az örökkévalóság mércéi, mint az éjszaka állócsillagai, a földi állapotunkhoz képest relatíve mozdulatlanok, függetlenül attól, hogy a társadalmunk mennyit változhat. A legvégén pontosan ezek az időtlen mértékek, amelyek majd a végén számítanak, mert az ember nem csupán egy korszak terméke, hanem mindenek fölött az örökkévalóság által mintázott teremtmény, magának az örökkévalóságnak.⁵ Valójában, ha az ember véletlen helyzetét, nevezetesen azt, hogy korának gyermeke, időtlen esszenciájával együtt a mérlegre helyeznénk, az előbbi milyen súllyal bírna? Ezt a részt egy kitérővel szeretnénk befejezni, amely néhány praktikus problémát szemléltet a modernista újraértékelésből fakadóan. II. János Pál pápa „Evangelium Vitae” enciklikájában, tekintettel az emberi élet sérthetetlenségére, és ennélfogva a halálbüntetés alkalmazhatatlanságára, a következőt olvassuk; muszáj felismerjük, hogy az Ószövetségben az élet értékének ez a felfogása, annak ellenére, hogy már meglehetősen szembetűnő, „még nem éri el azt a kifinomultságot, mint ami a hegyi beszédben található”. Egy ilyen állítást hogyan értelmezzünk? Talán úgy, hogy Mózes és az összes ószövetségi próféták erkölcsileg alacsonyabbrendűek lettek volna egy bizonyos mértékig, összehasonlítva Krisztussal és apostolaival? Vagy talán úgy, hogy a tízparancsolat, ami a nyugati civilizáció erkölcsi alapjait képezi, pusztán kísérleti jellegű? Ez az enciklika tartalmaz egy teljes szociális tervezetet is, amely abban, hogy támogatja a vallási progresszivizmus gondolatát (az iszlám egy ilyen besorolásba hová férne bele, miután a kereszténység után következik?), azzal végződik, hogy a teljesen vallásos autoritás premisszáját relativizálja, mert amennyiben a végén ez a tekintély nem kizárólagosan az Abszolút időtlen felfogásán nyugszik, ebben az esetben semmin sem nyugodhat. Az igazság az, hogy Krisztus hegyi beszéde nem képvisel tökéletesítést – Isten ments! – hanem helyette a szellem elsődleges restaurálását a mózesi törvény egy olyan alkalmazásához, amely jogi nyelven szólva túlságosan bosszúszomjas, egyúttal álszent az emberek kezében. Ennélfogva nem a próféták törvényeinek az eltörlése, hanem pontosan ezek beteljesítésének a bebiztosítása miatt jött Krisztus, mint ahogy azt ő maga is kijelentette (Máté 5:18). Továbbá, összehasonlítván – közvetve – az Ószövetség „harag és bosszú” Istenét az Újszövetség „szeretet és béke” Istenével nem csak, hogy egyszerű hanem az Abszolút természetét is félreértésnek teszi ki, amiért is mind a a tízparancsolat, mind pedig a hegyi beszéd, akármennyire is különböznek a saját hatáskörükben, az emberiségnek nem pusztán figyelmeztetések, hanem Isten önnön természetének az egyenes kifejezései, és mint olyan, felülmúlhatatlan tökéletességek: ugyanaz az Isten, aki Mózesen, vagy Krisztuson keresztül szólott, megosztván önnön természetét mindkét prófétával. Valóban, a megnyilvánulásoknak különböző formái vannak, de a monoteisztikus vallások azt a célt szolgálják, hogy körkörös formában kiegészítsék egymást, nem pedig emelkedő formában, nem is beszélve egyfajta „szétosztó” módról egy hégeli fuvallattal fűszerezvén, hogy a progresszivionizmus elméletéhez is igazodjon.

Az igazságot anélkül nem lehet pontosan meghatározni, hogy meg ne határoznánk az ember alkotóelemeit. A humanista jogtudomány feltételezése, miszerint az egyénnek az élethez feltétel nélküli abszolút joga van, és eképpen a körülményektől függetlenül garantált, valami olyasmi, amiről soha nem mondhatja, hogy teljesen feltétlen, ami itt egy kis nüánszot igényel. Helyesebb lenne azt mondani - a relativizmus vádját kockáztatván - „hogy feltételesen feltétlen”, miként Schuon kifejezéséhez hasonlóan „relatíve abszolút”. Az élethez való jog abban az értelemben „feltétlen”, hogy csak Isten képes életet adni, és ennélfogva csak Isten veheti azt el. Krisztus tanítványait emlékezteti, miáltal megerősítvén a tízparancsolatot, hozzátéve: „Ne ölj; mert valaki ölénd, méltó az ítéletre” (Máté 5:21). Mégis, ez az élethez való jog meg van szabva, hogy feltételes legyen, főleg akkor, amikor egy másik ember jogaival ütközik; más szóval, kellenek legyenek olyan alkalmak, amikor az élet kioltható, mert a földön soha semmi feltétlenül örökké abszolút, amennyiben az ember szószaporítás nélkül ezt mondhatná, még akkor is, ha egy szigorú moralitás azt írná elő, hogy vannak olyan dolgok, amelyek igen.⁶ Valójában azok a körülmények, amelyek az élethez való ezt a jogot kevesebbé, mint abszolúttá teszik, az pontosan önmagának a gyilkosság bűnének az abszolútságával kell értelmezni; ez egy kozmikus kiegyenlítődés. Egy másik ember kvázi-abszolút élethez való jogát elvenni, ugyan ezekből az okokból lecsökkenti a saját életünkhöz való abszolút jogunkat, máskülönben a jog és az igazság közötti kiegyenlítődés sem működik. Muszáj lennie egy olyan szankciónak, ami szó szerint is arányos a bűncselekmény súlyával. Ezt a szankciót bármilyen szinten fölhígítani önmagának a bűncselekménynek a súlyával, közvetve is automatikusan lefokozottá válik. A megbocsájtott gyilkosság valójában nem egyéb, mint az élet lealacsonyítása. Azonban a halálbüntetés ellenzői, ahogyan azt látni fogjuk, ezt a kiegyenlítődést megfordították. Jelenleg azonban, ha a keresztény moralitás lényege valójában azt feltételezi, hogy „fordítsad a’ másik ortzádat is”, muszáj pontosan azt is meghatározni, hogy ez a hozzáállás csak egy uralkodó reflexet jelent – mintha egy bevett gyakorlat lenne – tekintettel a legnagyobb értelemben vett világgal való kapcsolatunkra. Egy olyan szabály, amely előtételének alapvető fogalma, hogy „Az én országom nem e’ világból való”. Ezek után ez pedig nem egy szó szerinti életet jelent, hanem inkább, hogy elbátorítatlanítson minket a „tökéletes”, vagy (túl szigorú) igazságtalanságok kijavításától. Másképpen meghatározván azt jelenti, hogy megszabadítsa az embert az örökös büntetés gonosz körének csapdájába szorulásától. Továbbá azt is jelenti, hogy az embert emlékeztesse arra, hogy a földön a tökéletes javuláshoz hozzáférést keresni egy metafizikai lehetetlenség, ugyanazon az oknál fogva, mert nincs olyan halandó, aki kiérdemelne teljes felmentést az emberi természet egészének a gyarlóságra való hajlama alól; a Kali-yugában az ember bűnös már pusztán a megszületése által, legalább is addig, amíg a mennyek meg nem szentelik őt. Ezentúl „ a tartsd oda a másik arcodat is” csak addig értelmezhető, mielőtt még abszurd dilemmákhoz vezet. Példának okáért az embereknek joguk van a tulajdonukhoz a törvény szerint, ezért ha valakit kiraboltak – Isten alatt – joguk van megfelelő kárpótlást keresniük jogos tulajdonukhoz. Valójában azon nyomban, mihelyst a „fordítsad a’ másik ortzádat is” egy törvény általi cikkellyé válik, akkor a farkasok a bárányokat hamarosan kifosztanák: tolvajok és gazemberek és gyilkosok büntetlenség nélkül fosztogatnának. Ennélfogva, amennyiben bármilyen bibliai vagy vallásos parancsot értékelünk, egy különbséget kell hogy tegyünk – az összes kockázattal, ami ezt az ellentmondást maga után vonja, a képmutatás lehetőségével is – egyrészről a világra alkalmazott erkölcs – „add meg, ami a Cézáré” – ami szükségképpen figyelembe veszi a különböző gyakorlatias körülményeket, és más részről a mennyek számára alkalmazott erkölcs között. Egy ilyen jellegű különbség azért létezik, mert a Menny és a föld között ellentét van, vagy másképpen, „az én országom nem e’ világból való”, és Cézár törvénye között; ezért nemcsak császár van, hanem pápa is, és ezért van a vallásos és világi hatalmak közötti megosztás.⁷ Ez a fajta megkülönböztetés továbbá összhangban van a realizmus és az idealizmus közötti elkerülhetetlen különbséggel. Azonban nem szükséges, hogy teljesen eltérjenek egymástól, mivel az abszolút idealizmus – nevezetesen a szellemi idealizmus – azt a célt szolgálja, hogy megvilágosítsa és vezesse a földi realizmust. Azonban, még ha a földi realizmus úgy tűnhet, hogy a mennyei idealizmussal ellenkezik, és néha a világ brutális küzdőterével kell helyettesíteni, ez nem azt jelenti, hogy képtelenség tökéletesen a saját szintjén megalapozottnak lennie; a földi realizmus, akármennyire is szigorú kell hogy legyen, a földön akkor is az embert szolgálja, mialatt védelmezi a mennyei idealizmus életképességét, máskülönben ez az idealizmus védtelen lenne; például a békéltetőknek a harcosok védelmére lenne szükségük.⁸ Szükségtelen mondani, hogy egy princípiumon alapuló realizmus már maga a definíció szerint olyan minőségek által irányított, mint az intelligencia, méltányosság, és nagylelkűség, akárhol és amennyire lehetséges ezeket a nemes minőségeket a gyakorlatban alkalmazni, nem pedig engesztelhetetlen, jogászi igazság amely a definíció szerint bosszúálló vagy pedig elnyomó. Egy ilyen hajlam az ilyen jellegű türelem irányában mindig figyelmes, ebben az esetben az az utasítás, hogy „a tartsd oda a másik arcodat is”, és ez az a könyörület, amely az igazságot immúnissá teszi attól, hogy zsarnoki legyen. Azonban, amennyiben a bíró túlságosan is elnéző a bűnözővel szemben, kárt okoz a közösség békéjének és jólétének, akik ezután a jogtalanul megbocsájtott bűnözők között kell, hogy félelemben éljenek; ahogy azt a kínai bölcs, Menciusz állította: „Az ember nem tud megbocsájtani egy gonosz embernek anélkül, hogy egy jónak ártson”.⁹

Az előbbi megfontolások figyelembevételével, tisztában vagyunk azzal, hogy a halálbüntetés elleni népszerű érveket még mindig nem vitattuk meg, amelyek azt tartják, hogy az ember semmilyen körülmények között Isten jogait nem bitorolhatja, aki, mint egyedül az élet adója, jogosult csak annak az elvételére. Miközben ennek az érvnek van érvényessége, ez pusztán csak azt bizonyítja, hogy az isteni hatalmaknak egy törvénytelen felvétele visszataszító, nem azért, mert az ilyen jellegű feltételezésnek a hatalma önmagában hamis, máskülönben egyik ember sem tudna a másik ember fölött ítélkezni, és a hatóságnak sem lenne jogosultsága. ”A’ ki az ember vérét kiontja, ember által ontassék ki viszontag annak vére; mert az ő ábrázatjára teremté Isten az embert”. (Mózes első könyve,9:6); vegyük figyelembe itt a bibliai felhatalmazással járó által elöljárószónak a jelentését. Még Krisztus is, aki a legszörnyűbb órájában felismerte a bíró traszcendends vagy személytelen szerepét, amikor azt mondta Pilátusnak: „Semmi hatalmad nem volna én ellenem, ha néked onnét felül nem adatott volna” (János19:11). Sőt Krisztus felmentette Poncius Pilátust minden bűntől, ami szerepének a végrehajtásából eredt.¹⁰ Az ember hatalmának átruházását Isten által számára nem felismerni végezetül annyi, mint sem az embert, sem pedig az Istent nem ismerni.

Nem áll szándékunkban a halálbüntetés ellen felhozott összes érvet újratárgyalni, pusztán csak azokat, amelyekről azt gondoljuk, hogy több figyelmet érdemelnek. Azonban először is ezt a vitát a másvilág kihunyóban levő megfoghatóságának a háttere ellen kell szembeállítsuk egy antitradicionális világban, vagy más szóval a Mennyei Királyság fogalmának az egyre növekvő elvontságával, és, fordítva, a moder ember számára az egyre tolakodó és az elborultságra jellemző itt és most valóságosságával. Valójában ez az „alantas világ” egyre nagyobb mértékben megelőzi az „eljövendő világot” a modern társadalom növekvő szekularizációja eredményeként - egy olyan szekularizációnak, amelynek a legaljasabb hatása talán nem is csak az ateizmus lehetne, hanem a vallásnak a humanizmus általi kisajátítása, ami egy olyan végeredményhez vezet, amelyben az ember - vagy pontosabban a mulandó ember - vált az isteni mércének, ezáltal a dolgok valós kapcsolatának a fordítottjává. Ebben a kontextusban kell hogy a halálbüntetés elleni kifogásokat elhelyezzük, mert homlokegyenest ellenkezőleg profitálnak a népszerűségből Isten méltóságának az ember által elvesztett érzékeléséből, és ezt kiterjesztvén, az embernek az elvesztett áhítatos félelmével.¹¹ A halálbüntetés elutasítása másképpen kifejezvén akaratlanul is a hétköznapi embernek a túlvilágnak a tudatlanságán alapszik, nevezetesen azon a tudatlanságon, hogy az eljövendő világ mérhetetlenül fontosabb és egzisztenciálisan valósabb, mint az embernek a mindennapos hús és vér egzisztenciája. Egy tudatalatti reflexnek következtében, az emberek a természetüknél fogva hajlamosak erre a lenti világra úgy tekinteni, mint ami kézzelfoghatóan valós, és ennélfogva mint de facto abszolút létező; és pontosan ez az a hajlam, amit egy szakrális társadalom hivatott kompenzálni mialatt az eljövendő világ kézzelfoghatóságának az érzését sugalmazta. Valahol egy taoista szövegben a következőt olvastuk: „Amikor ezt az alsó világot valóságként értelmezik, akkor a Való valótlanná válik”. A folyamat olyan titokban megy végbe – ámbár azok számára, akik még képesek látni, nyilvánvalóan nem –, hogy a legtöbb ember fel sem fogja azt, hogy a földi életet hogyan tették ilyen praktikusan abszolúttá, és hogy az igazi Abszolút valótlanná válik minden praktikus célból.¹² Ennélfogva ennek a jelképe által, amennyiben a földi életünk az egyetlen jelentőségteljes élet, ebben az esetben egy elítélt bűnözőt kivégezni maga után von egy katasztrofális visszavonhatatlanságot, mert megfosztván őt az élettől azt jelenti, hogy a létezéstől fosztjuk meg, tisztán és egyszerűen. Egy ilyen jellegű profán aggály, azonban még ha a legfelül helyezkedik is el az igazán spirituális emberek elméjében, akik a csontjuk velejéig tudják, hogy a földi élet semmi más, mint az örökös élet előszobája - vagy a keleti nézőpont szerint -, az, aki tudja azt, hogy a földi élet csak egy fokozata az ember samsarán keresztül történő utazásának. Következésképpen a tradicionális elmének egy kivégzés ténye nem vonja maga után ugyanazt a végeredményt, amit a humanisták, vagy a langyos hitűek képviselnek, nem is beszélve a közismert szekularistának, aki „tudja”, hogy nincsen túlvilág. Ugyanígy, a szakrális Való intuitív érzékelésének az elvesztése ad okot a modern ember alapvetően elkerülhetetlen szemléletének, hogy a testet túlértékelje a lélek kárára, vagy úgyszintén túlértékelje a fizikait a spiritualitás tekintetében, mialatt, elfelejtvén, hogy a lelket magát nem lehet kivégezni; más szóval, amennyiben a lélek a valós személy – mint a fizikai testnek az ellentéte – ebben az esetben a kivégzés csak egy jelmezváltozásnak a jelentését, és a lélek helyének a megváltozását eredményezheti, nem pedig a halálosan végleges felszámolását. Amennyiben így valaki igazán hisz a lélekben, ebben az esetben az ember teljes értékrendszere a materiálisból a spirituálissá vált át, és ebben az esetben az erény és a jellem – nem a fizikai test minden áron való irreális túlélése – a meghatározó részévé válik az egyén jólétének az értékelésében, és ténylegesen a civilizációnak is. Miután ez így lévén, mindezek után egy másik embert kivégezni soha nem érhet föl egy helyrehozhatatlan cselekedet elkövetésével, mint ahogyan azt a humanisták állítják. Másképpen, ha a „következő világ” valósabb, mint a jelenlegi – ebben az esetben egy másik ember kivégzésének az eldöntése bizonyosan nem helyrehozhatatlan az Örökkévalóságra való tekintettel, amellett a tény mellett, hogy Isten nem hagy igazságtalanságot ellensúlyozatlanul. Azonban, pontosan az Örökkévalóság praktikus konkrétsága, és az összes vele járó egzisztenciális következmények, amit ez a fogalom maga után von, ami a legjobban hiányzik egy nem tradicionális társadalomból. A legegyszerűbben megállapítván, a kérdés arra süllyed le, hogy mi a valósabb, a test, vagy a lélek.¹³ Továbbá, azokban az emberekben, akiknek a humanitáriánus jótékonysága miatt egy gyilkos kivégzésének az állítólagosan barbár aktusának a mivolta visszatetszést vált ki, hajlamosak nem csak a földi életet túlértékelni, hanem túlértékelni a szubjektívet (például a pszichológiai indokokra való túlzott támaszkodás), az objektív sérelmére; eképpen a pszichologizmus jobban összpontosít az adott személy indítékaira és a szándékaira, mintsem a bűn szörnyűségére, ez a „szörnyűség” pedig hagyományosan a bűnös egyéni kegyetlenségének a mértéke. Azonban a szándék kétségtelenül kritikus szerepet játszik egy bűncselekmény kriminalitásának az elbírálásában, mert végezetül ez a megfelelő büntetés és a vezeklés lényege; miután azonban emberek, és nem fenevadak vagyunk, a szándék az, ami minket meghatároz. Azonban létezik a szándék felnagyításának a nagyon is valós kockázata is, amennyiben az adott személynek zavaros spekulációi az indítékait, amit cselekszik, felhígítja, vagy elsötétíti egy szándékos tett borzalmát - a bűn részének itt a hideg-vérű szántszándékossága hozzá a kulcs.¹⁴ Az a feltevés, hogy még a tettek legszörnyűbbikének is lehetséges volna valamilyen megváltó racionális magyarázata, amely kisebbíthetné a borzalmát, belevezet minket egy olyan kibogozhatatlan meggondolások labirintusába, amely végül az igazság megbénításához vezet, vagy az ítélet helyénvalóságának a hátráltatásához. Legkevésbé pedig azt állítani, hogy egy gyilkos pusztán megmagyarázhatóan cselekszik – és ezáltal az ember feltételez reformálható pszichológiai indítékokat, vagy a bűne tisztán külső okok következményének az eredménye volt – ezáltal a körülmények tehetetlen áldozatává tévén – elkerüli a figyelmét annak a ténynek, hogy a cselekedete szándékai inkább az ő meggyökerezett szubsztanciájából születtek, nevezetesen az ő személyes karmikus tendenciájából származnak.¹⁵ Gyenge, vagy nem vallásos emberek elfelejtik, hogy azok az emberek cselekedetei az „Élet Könyvéből” ki vannak törölve, mert az akarat perverzitásában gyökereznek, ami karmikusan immúnis a megreformálhatóságra, mert alulmúlja (hogy bevezessünk egy hasznos nyelvújítást, a „felülmúlja” tükreként) minden horizontális – vagy szociális – kauzalitást. Például két gyermekkel ugyanazok a szülők rosszul bánnak, de az egyikből gyilkos lesz, a másikból pedig szent; hol van itt, minden esetben a kauzalitás a későbbi magatartásukért? Mégis, a modern pszichológusok, ahelyett, hogy a személy jellemére a cselekedeteiből következtetnének – vagy helyette következtetnének az adott személy akaratáról a cselekedeteiből – a személy cselekedeteinek a magyarázatát keresik pszichoanalitikus aggodalmaikkal, amelyek hibáztatják (legyen csak közvetve is) a szülőket, a nevelőket, a szociális hátterüket,elszenvedett traumákat, és így tovább, egy trükkös játék forgatókönyvének a mintájára a zavarosban halászván, mialatt, racionális válaszokra várván, amelyek de facto azzal végződnek, hogy az egyént tisztázván, minden fogyatékossága alól mentesítik. Elkülönítvén ezt a logikát, az egész emberi faj fel lesz mentve a bűn alól, aminek következményeként a szemrehányás a legvégén majd Isten küszöbére érkezik. Hogy értsük ezt? Azért, mert annak a feltételezésnek a merő ténye, hogy egy szörnyű bűncselekménynek racionális magyarázata is lehet, azt jelenti, hogy magának a bűncselekménynek az ördögi természete félre van értve; ennélfogva, kiterjesztvén a súlyosságát – nevezetesen az ördögi természetét – vonatkoztatások által minimalizált, senkit sem vádolván, mint Istent magát. A modern pszichológus szemében nincsenek igazán eltörölhetetlenül gonosz emberek, csak szerencsétlen áldozatok – nem kell törődni az igazi áldozatokkal, kiválképpen a meggyilkolttal – akik kétségbeesetten a segítségünkre szorulnak és ebben az áldozatok, akik egy igazságtalan társadalomban élnek, amelynek szüksége van a megújításra, elfelejtvén azt, hogy semmilyen társadalom sem lehet soha tökéletes. Tény, hogy amennyiben a tényleg gonosz emberek inkább azok lennének, akik a bűnözők felett ítélkeznének, mert nem értvén őket – mint ha az irracionális, nem is szólva mintha az ördögi kölcsönözte volna magát az okának.¹⁶ Nem utolsósorban egy különösen tetszetős ellenvetés azt indítványozza, hogy amikor az állam szigorúan halált akar egy halálért, lealacsonyodik a gyilkos barbaritásának a szintjére, vagy még ennél is alacsonyabbra, mert megvan a választása a nem „ölésre”¹⁷ és ezáltal, a kivégzés kiválasztásában bűnrészessé válik egy soha nem végződő erőszakos körnek, amelyben a gyűlölet gyűlöletet szül, és az erőszak erőszakot; ez a logika oda süllyed, hogy egyenlőséget von a gyilkossággal, a tisztességes gondolkodású és érdektelen igazságszolgáltatással, ami tényleg egy perverz összemosása mindazzal, miután, hogy megismételjünk egy korábbi pontot, az államnak a szándékai – elvileg neutrális – egy gyilkossal semmiféle hasonlatosságot nem mutat.¹⁸ Dióhéjban, amit a humanista pszichológusok el sem tudnak képzelni, az az, hogy valaki saját akaratából elkövetne egy rettenetes tettet, ami teljesen ellentétes az emberi természettel; ennélfogva valaki más – vagy valami más – mint a gyilkos az, akit hibáztatni kell. Azonban az ilyen végeredménynek az abszurditása, ebben a körkörös logikai játékban az az, hogy valamikor a vádnak valahol haza kell hogy jöjjön „gazdára lelni”, és ez a „valahol” a legvégén önmaga kell hogy legyen - nevezetesen az egyén, mint erkölcsileg teljesen felruházott emberi lény –, máskülönben soha semmi sem lesz megoldva ebben a kifogásoknak a további halmozódásából vagy kitérőiből. Amiért az ember ember, és nem pedig egy ember alatti élőlény, az azért van, mert nemes igazsággal rendelkezik, és ezáltal nemes felelősséggel is: az ember isteni intelligenciája, vagy az ő abszolút helyes és rossz öntudata teszi ilyenné. A pszichológizmus, mindenkinek mondván, egy olyan jellegű kilátás, amely végezetül a modern civilizációt aláásó relativizmus kórságából született, egy olyan szemlélet, ami az embereket az örökké változó referenciapontok bizonytalan talajára helyezi, amelyek lehetővé teszik az embernek, hogy módosítson, vagy akár improvizáljon, nevezetesen, hogy újraírja a szabályokat amelyek a viselkedéséhez megfelelő post facto; így a szabályok és a princípiumok most már az emberre vannak szabva, nem pedig az ember a szabályokhoz és a princípiumokhoz, mint a tradicionális vallásos moralitás esetében. Azonban, igazából férfinak lenni – embernek lenni – előfeltételez bizonyos alapvető viselkedési kiindulópontokat, kivéve amikor az adott személy nem teljesen ember, és ezáltal potenciálisan kockáztatja a bármilyen különleges elbánás, vagy jogok elvesztését. Ezeket a jogokat pedig normális körülmények között ki kell érdemelni, mert a feltétel nélkül garantált jogok, azaz a megfelelő felelősségek megfontolása nélkül megérettek a romlásra, ha nem éppen az abúzusra.19 Ezt a törvényt láthatjuk a szociális vonatkozás alkalmazása esetében is: senki sem várná el, hogy kiérdemelje a méltó párja figyelmességét annak kiérdemlése nélkül.

Zavaró lehet rámutatni mindarra, hogy lehetetlen egyszerre az emberi életet túlértékelni és alulértékelni, mert egyrészről az emberi élet szent, mert Istentől jön, egyidőben pedig relatív;²⁰ mint az összes földi teremtmény – és dolgok – az élet helyettesíthető és bővíthető. Ennélfogva, ha egyrészről van valami abszolút az emberi élet körül, ebben az értelemben egy másik embert megölni mind az emberiség²¹ elleni büntett, mind pedig a Menny ellen, bár ugyanakkor az ember halálában van valami relatív abban az értelemben, hogy természeti katasztrófák, háborúk, vagy csecsemőhalál – csak hogy néhány példát említsünk - arra tanítanak minket, hogy a sors az életet relatívvá teszi, mialatt kiválóan helyettesíthető lévén, mint ahogy látható az emberek puszta számának a születése által is. Hogyan lehet igazságot tenni ennek a két dimenziónak anélkül, hogy ennek a mérlegnek bármelyik pólusát előítéletben részesítsük, a dolog nehézsége; más szóval, hogyan értékeli valaki az emberi életet bálványimádás nélkül, és hogyan relativizálja az emberi életet dehumanizáció nélkül? Ilyen a fogadtatása egy bölcs megkülönböztetésnek, ami tudja, hogyan bízza rá az emberre a jogos követelését anélkül, hogy megfosztaná vagy a természetet, vagy a karmát – vagy a Mennyet – a kiváltságaitól. Az emberi élet túlértékelésének vagy alulértékelésének a kérdésének a tekintetében a halálbüntetés ellenzői egy kettős, de ellentmondásos álláspontot képviselnek: egyrészről állítják, hogy egy kivégzés egy abszolút gonosz tett, ugyanakkor másrészről megerősítik azt, hogy a halálbüntetés a bűnnek nem elrettentője. Most melyik a helyes álláspont? Amennyiben nem elrettentő, abban az esetben nem lehet egy annyira abszolút megtorlás, mint azt állítják; vagy máskülönben abszolút, és ennélfogva elrettentő egy bizonyos fokig; és valóban, az akasztófa árnyékától a legtöbb ember megborzong – de csak azzal a feltétellel, hogy nyilvánvalóvá teszik a nagy nyilvánosságon át, és nem rejtegetik hermetikusan elzárt ajtók mögött és fertőtlenített procedúrákkal. Az érv, hogy a kivégzés árnyéka nem biztosít elrettentést a majdani gyilkosoknak, mégegyszer megismételvén, az Abszolút érzékelésének az elvesztéséből ered, de talán ebben az esetben egy kevésbé nyilvánvaló módon: más szóval, amennyiben egy kivégzés példája nem rendelkezik visszatartó erővel, akkor itt a feltételezés ellenkezőjét foglalja magába – amelyet kevés ember észlel, – hogy a jó példák ennek következtében a maguk részéről, és így egyformán, nem tanulságosak. Itt a példamutatás kérdése a tét – jó, vagy rettegett példáké; miért kell kiválasztani csak az egyenlet egyik oldalát, hogy alátámasszunk egy érvet, de nem a másikat? Más szóval, miért kell erősíteni, hogy egy negatív példa nem képes belesulykolni egy egészséges félelmet a majdani bűnözőkbe pontosan, mint ahogyan egy pozitív példa az erényes embereknek az eszébe vésnek bizonyos princípiumokat? Ezek kettős viták: amennyiben az emberi lények a definíció szerint befolyásolható teremtmények, akkor ebben az esetben mind pozitívan, mind pedig negatívan kell hogy így legyenek, mert ezek ugyanannak az érmének a két oldala. Ezeknek a huzavonáknak a dacára a fő probléma a halálbüntetés elrettentést nem hozó vitájával kapcsolatban erre redukálható: maga a definíció által nem lehetnek olyan statisztikák, amelyek a majdani szociopaták számát mérnék, akik az életük egészséges féltéséből nem választanák a gyilkosságot, miután el lettek riasztva a gyilkos hajlamuktól; rejtve maradnak, kényszereik elfojtottak; a józan ész ezt kellene nekünk súgnia. Mégis, a szociológusok alulértékelik, hogy mi a helyzet azokkal az emberi szörnyetegekkel akik tényleg megrögzötten immúnisak az ilyen jellegű elrettentésnek. Ez nem bizonyítéka egy ilyen törvény hatástalanságának? Azonban az ilyen jellegű érvelések a problémát tévesen keretezik, mert lehetne vitatni, hogy ezek a gyilkosok pontosan azok, akik a legjobban megérdemlik a halálbüntetést, pontosan azért, mert ők megváltoztathatatlan szörnyetegek. Azonban, még ha a halálbüntetés nem elrettentő egy ördögi mániákusnak – akkor tényleg semmi sem az! – de a „pitiáner” bűnözőknek igen. Végül, de nem utolsósorban egy kivégzés abszolút elrettentően gondoskodik a visszaesés ellen, mialatt a társadalmat megtakarítja a rendkívüli költségektől és egy hitvány lélek eltartásának a súlyos elkötelezettségétől, mert egy gonosz személy eltartásának a terhét igazságtalanul viseli az a törvénytisztelő, aki erényesen munkálkodik, és ez egy kettős igazságtalanság.²² Helyesen lett mondva, hogy az elmét semmi sem ösztökéli koncentrálásra jobban, mint az ember saját halálának a kilátása. Valóban, a halálraítéltnek a hóhér látványa elégséges lehet, hogy az életét egy döntő pillanatra fixálja, amelyben lehetősége van – erkölcsileg szólván – saját árnyékán átugorni a halál utáni következmények tiszta rémületétől. Az ítéletének a közelgő meghatározottsága képes lehet összesűríteni egy egész életen át tartó közönyösséget Isten iránt a bűnbánat egy villámszerű reflexe által, amelyben mennyei bocsánatért könyörög: ez a megbánás pillanatának a legélesebbje képes lehet a bűncselekmény szörnyűségének a kompenzálására, habár az árat ebben a világban még mindig meg kell fizetnie, és a következőben is; azonban az egykor biztos kárhozata átváltoztatható lehet a megváltásra.²³ Szintén ebben a pillanatban, nevezetesen az ítélet végrehajtásának a pillanatában, Isten győzelme kell hogy legyen – és az igazságszolgáltatásé – a nyilvánosság elött.²⁴ Ezen túlmenőleg azonban léteznek megfontolások, amit a szekularisták kétszer is meglovagolnak, mintha ők a földi élet függönye mögött egyszerűen nem latolgatnának. Egy ilyen központi téma az, hogy a gyilkosnak a földön a saját életével kell megbűnhődnie az elvett életért, annak érdekében, hogy megmeneküljön egy rettenetes újjászületés lehetséges végzetétől.²⁵ Az úgynevezett „emberséges” életfogytiglani börtön alternatíva nem csak, hogy nem emberséges – inkább az igazságszolgáltatás impotenciájának a bevallása, valamint az erkölcsi felelősségnek – továbbá nem segít az elítéltnek abban, hogy a Teremtőjéhez közelebb kerüljön; éppen ellenkezőleg, a keserűségét még rosszabbá teszi. Ha az ember az összes gyilkost kolostorba tenné, talán akkor lenne a halálbüntetés eltörlésére érv, azonban ez aligha egy valószerű megoldás. Néhányak számára meglepő lehet, de hozzá kell tenni, hogy még ha a halálbüntetésnek nem is lenne visszatartó ereje – amely egy abszurditás – a visszatartás valójában nem az elsődleges célja: a célja a társadalom javára a legvégső bűn súlyosságával egyenértékű ítéletet hozni, amire az ember képes; amiért is ezt az egyenlőséget fölajánlván, az igazságszolgáltatás egész építménye tekintélyt nyer, presztízst, és hatékony tiszteletet, mialatt meghatározza a bűn megérdemelt súlyát. Egy egészséges tisztelet az igazságszolgáltatásért nem csak, hogy elengedhetetlen a társadalom szabályos támaszának, hanem egyúttal kegyelem és védelem a tiszteletreméltó férfiak és nők felé, akkor is, ha érdekli a gonoszt, ha nem. A halálbüntetés „elsődleges célja” továbbá, amire fent is utalás történt, hogy csak „elsődleges” a polgári rend tekintetében, mert Aquinói Szent Tamást követvén - aki a valóságnak nem kevesebb mint három rendjét különbözteti meg, amelyek áthágják a bűnöző bűncselekményét²⁶ - szintén létezik az isteni rendnek az áthágása, és ez a dimenzió teljesen és kényelmesen ki van hagyva a kérdés modern megvitatásából. Így a bűnöző nemcsak hogy a saját és embertársai lelkének árt, vagy a társadalomnak egy meghosszabbítás által, hanem még ennél is fontosabban, áthágván az örökös törvényt, Istent is sérti. Ennek eredményeként Szent Tamás azt fontolgatja, hogy az ítéletnek figyelembe kell vennie a törvény három áthágását, ezáltal háromszoros büntetést követelvén meg: ebben a tekintetben, és a bűncselekmény súlyától függően a bűnöző potenciális jósága lényegtelen megfontolás tárgyává válik, amennyire a társadalmi rend érdekelt, mert vannak olyan bűncselekmények, amelyek az embert a halvány földi megjavulás reményétől messze távolabb helyezik. A tradicionális igazságszolgáltatás szerint a bűnösnek ki kell engesztelnie a bűnét - amende honorable által - mialatt a bűneiért az irgalomban bízván. Azonban a bűn súlyától függően, ez a kegyelem csak Istennek áll a hatalmában átruházni, amely azt jelenti, hogy a bűnös élete - vagy lelke, amennyiben kivégzik - ettől a pillanattól kezdve Isten kezeiben van, nem pedig az emberében. Az Istenbe vetett hit elvesztése természetesen csökkenti, vagy inkább érvényteleníti ezt a princípiumot - természetesen nem objektíven, mivel ez a princípium valójában az igazságszolgáltatás egész fogalmának a magja, mert egy Isten nélküli igazságszolgáltatás csak egy utánzat.

* * *

Az elrettentés létfontosságú szerepet játszik a társadalomigazgatásban, mert az elrettentés szigorúsága azt a célt szolgálja, hogy kárpótoljon az emberi természetben rejlő gyengeségek és bűnök miatt, egyfajta nyilvános akarat formáját szolgálja, amely az alantas embereket segíti abban, aminek nincsenek birtokában, nevezetesen, hogy a saját akaratuk szerint cselekedjenek. Ennélfogva, ha a méltó büntetés a bűnözők javára túlságosan is fel van hígítva az emberi aggodalmak miatt, akkor az elrettentés ereje elveszti az élét. Valójában most elkötelezve érezzük magunkat arra, hogy bevezessünk néhány szociális összefüggést az elrettentés egész problémájához, amelyeket már a korábbiakban érintettünk. Modern kriminologisták az állítólag civilizált országokban egész rendkívüli távlatokba mentek, hogy a kivégzéseket „fertőtlenítsék”, hogy olyan emberivé tegyék, amennyire csak lehetséges, és elrejtsék a nyilvánosság elől. Imigyen cselekedvén azonban az igazságszolgáltatást nagy mértékben megfosztották a spirituális jelentésétől, azaz aláásták azt a fogalmat, amit „költői igazságszolgáltatásnak” neveznek. A költői igazságszolgáltatásban benne rejlik az a tény, hogy a bűnözőre kiszabtak egy büntetési formát, megfelelvén, amennyire lehet, a bűncselekménye természetével, így az ítéletben egy kulcsfontosságú rész foglaltatik, mind a jogi logikának, mind pedig az egzisztenciális konkrétságnak; ezért az ítéletet nem csak végrehajtani kell, hanem olyan módon kell végrehajtani, ami valósághű példát szolgál; egyszóval, az ítéletnek mind igazságosnak kell lennie, és mind pedig szolgálnia az összeillő ellenmérget a bűncselekmény mérgével. A modern ember - hogy még egyszer őt szemeljük ki - intellektuálisan kiváló, de csak egy két dimenziós módon: a racionalizmus, a törvényeskedés, a statisztikák diétáján nevelkedett, és „tényekkel” bombázott, vagy túlterhelt a mennyiségi adatokkal ahelyett, hogy a minőségi szimbolikák által lenne irányítva, a Valóság három dimenziós természetéhez lett hozzáedződve, vagy ahhoz, amit a dolgok kozmikus lelkének is lehetne elnevezni. Ez elkerülhetetlenül befolyásolta az igazságszolgáltatáshoz való megközelítését, amit megpróbálta „tudományossá” és „emberivé” tenni amennyire lehetséges, mint ahogy mondottuk. Ezzel ellentétben a büntetés tradicionális módszerei olyan ítéleteket szabtak ki, amelyek amennyire csak lehetett, a bűn természetét jelentették és tükrözték és nem csak a tényét vagy a fokát, mert a tradicionális ember még mindig nem a tudomány által sterilizált világban élt. Ennélfogva a modern elmének az olyan büntetések, mint a megkorbácsolás, akasztás, a kivégzőosztaggal való szembenézés, megkövezés, vagy csak egyszerűen a köztéren álló kalodában való megaláztatás, a hátborzongató gyakorlatok szégyenlistájához tartoznak, amelyek egy civilizált társadalomban nem helyénvalóak.²⁷ Ennek ellenére, a büntetések valósághű formái tükrözik - legalább is a a legigazságosabb eseteket²⁸ - az ítélet spirituális dimenziójának az éles megértését, amely célja nem csak a büntetés volt, hanem az egyén megtisztítása is, ugyanúgy, mint a társadalmat szabadon, mert az igazságszolgáltatás nyilvános bemutatása katarzisként működött, valamint egy seb kauterezéseként a társadalmi szervezeten is.²⁹ Ez pedig a mélyebb jelentése a szenilis humanistáknak: az embert önmagától kell megmenteni. Más szóval, az ember a bűnbeesés kapcsán egy potenciális fenevad, ha nem egy démon; ő hacsak nem egy kontemplatív, önmagát képtelen legyőzni külső segítség nélkül, és ennek a segítségnek a része számára megadatott pontosan a kegyetlen szankciók damoklészi kardjának a fenyegetése által. Azonban a fenyegetés egyedül nem elég, hogy eltérítse őt, amennyiben ez a fenyegetés valójában soha sincsen alkalmazva, éppen úgy, mint a háború fenyegetése értelmetlenné válhat alkalmi csetepaték nélkül, ha nem lesz belőle nyitott konfliktus. Ezt az érvelést elfogadni annyi, mint felismerni azt, hogy az ember nem szükségszerűen jó – csak az Isten jó! – ez az akadálya a profán idealisták és humanista reformátorok összes vonalának. Az a gondolat, hogy az ember eredendően jó, alapjában véve egy modern fogalom, amely a progresszivizmus doktrínájának a részét képezi; más szóval a progresszivizmus elvesztené sok, ha nem az összes intellektuális varázsát, amennyiben a bűnbeesés tana restaurálásra kerülne, mert ez a két nézőpont a szakirodalommal összhangban ellentmondásosnak tűnik. A bűnbeesés tana részéről feltételezi, hogy az ember eredendően és visszásan képes Isten ellen fordulni, és ezáltal önmagát Istenné tenni a saját joga alapján, akár de facto vagy de jure, nevezetesen vajon egyszerűen hiba miatt, vagy közismert meggyőződés által. A bűnbeesés tanát elfogadni, ennélfogva megérteni az embernek a lehetséges deviációját, amelyet még a csírájában el kell fojtani annak érdekében, hogy elővételi jogot biztosítson magának a messze nyúló istentelenség, lázadás és meggyalázás által maga után vont következményeknek, valamint saját maga elkárhozásának a lehetséges kockázatát, amelybe másokat is bele tud rángatni, nem is szólva a társadalom egészét. Az ilyen jellegű extrém következmények ellen védekezni, nincs olyan megelőző bírói intézkedés, amely túl szigorú lenne - feltéve, mint minden esetben, maga az igazság nincs veszélyeztetetve. Ezt megemlítvén, még az igazságszolgáltatásban elkövetett tévedés kockázatának sem szabad soha súlyban felülmúlnia a princípium helyességét; ez egy kritikus pont, amitől a jószándékú humanisták fulladoznak. Azzal készségesen lehet érvelni, hogy miután egy ártatlan is a halálbüntetés áldozata lehet, az egyetlen módja az igazságtalanság kockázatának a kiküszöbölésére az ítélet eltörlése; eléggé egyértelmű, hogy az ilyen jellegű érvelés képes bénító lenni, mert az ember nem hagyhatja a tökéletességet (vagy inkább a perfekcionizmust) a feladat útjában állni. Ismételten, „A királyságom nem evilági”; lefordítván, ez azt jelenti, hogy a tökéletes igazságszolgáltatás az emberi lehetőség.30 Volt olyan idő, amikor egy önfejű szemtelensége egy hajón gyorsan 12 korbácsütést eredményezett, manapság azonban csak egy megrovás van, ha egyáltalán van valami következménye; mégis, a szemtelenség, különösen a hatósággal szemben a luciferi lázadás magja. Azonban manapság ki érti ezt? Vagy mit számít 12 korbácsütés, hogy egy lehetséges felkelőt megtanítson a hatóság megfelelő tiszteletére? Vagy ennek megfelelően, milyen értéke van egy olyan hatóságnak, amennyiben erőtlen megfenyíteni a kárhozatos engedetlenséget? A különbség a szankciók kiválasztásában egy sors irányát megváltoztathatják, valószínűleg a törvényszegő sorsát a Menny és a pokol között rendezvén el, mivel a végső terminális pontok mindig a mi sorsdöntő cselekedeteink választásaiban vannak. Amit az ember itt a földön cselekszik, azzal elveti a posztumuszi sorsának a magvait.³¹ A sorsok ilyen jellegű választásai a két tolvaj példája esetében a keresztfán láthatóak, az egyikük Krisztust szidalmazza, míg a másik kéri a megváltót, hogy az Atya mennyei királyságában emlékezzen rá (Lukács 23:39-43). Valójában a méltó ítéletet illetően lemérhetjük a mérhetetlen szakadékot Krisztus tradicionális világa és a mi modern korszakunk között a második tolvaj büntetésének a jogosságának elfogadása által: „Mert a mi tselekedetünknek méltó büntetését vesszük”. Más szóval egy még mindig vallásos társadalomban az emberek megértették, hogy bizonyos bűnök ugyanolyan büntetést váltottak ki. A tradicionális világban a vita és a mérlegelés a bűncselekmény becstelenségére központosult, nem pedig az ítélet feltételezett becstelenségére. Azonban mindezt megemlítvén nem a büntetések régi formáinak az újraélesztését javasoljuk, mint a keresztre feszítést, mert mindennek megvan az ideje és a helye; csak a tradicionális társadalmak bölcsességéről szándékozunk magyarázattal szolgálni, ahol is a modern ember nincs abban a helyzetben, hogy ezeket megvesse. E tekintetben az egyik ilyen tradicionális büntetési forma, ami a humanisták körében borzalmat vált ki, az iszlám azon törvénye, amely előírja a tolvajok kezének a levágását; ez egy éppen annyira sokkoló példája a „költői igazságszolgáltatásnak”, mint amennyire elképzelhető. Azonban ennek a törvénynek a jogossága semmi egyebet nem tesz, mint az evangéliumot visszhangozza: „Hogyha pedig a’ te kezed vagy lábad azt míveli, hogy megbotránkozzál, vágd el azokat” (Máté 18:8). Azok, akik azzal érvelnek ellene, hogy ez csak egy tisztán metafórikus parancs, nem értik a lényeget. Azt az érzékeny kérdést itt feltenni nem az, hogy vajon az ítélet hátborzongató-e, hanem az, hogy a végrehajtása megóvja a társadalmat a járványszerű lopásoktól és csalásoktól, mert az egész kórmegelőzés itt az „egy unciányi megelőzés” létfontosságú princípiumán nyugszik. Azaz a lopás bűne amennyiben nincs a csírájában elfojtva, olyan nagy jelentőségű szociális vonatkozásokkal bír, hogy a civilizáció életben maradása végezetül a romboló hajlamnak a törvénytelenség valódi gyökerének a kontrollálásán múlik; a büntetlen tolvajlás a kibontott szál. Sőt az aktuális szükség, hogy „durva” ítélethez kell folyamodni egyenes arányban lecsökkenti az emberek hajlandóságát, hogy végrehajtsák a helyénvaló ítéletet, amikor is szükséges; így ahelyett, hogy a durva ítélet ellen siránkoznánk, mialatt engedélyezzük, hogy a bűn csak gennyesedjen és nőjön, az embernek az igazságszolgáltatás útjába gördített erőtlenségén kellene siránkoznia, és különösen az ember szívének a változatlan gonoszságán. Azonban az „ember jó”, halljuk a hangos felháborodást! Ó jaj, a gonosznak soha nem volt ilyen szövetségese, mint az úgynevezett humanista.

* * * 

Végezetül hozzá kell tenni, és valójában nem lehet eléggé erősen hangsúlyozni, hogy a halálbüntetés egy kétélű kard. Mialatt a büntető súlyosság hierarchiájában a legvégső szankció igazi tekintélyt garantál az igazságszolgáltatás teljes felépítményének, a visszaélés kockázata nyilvánvalóan ugyanabban az időben megteremti a visszaélés legzsarnokibb kockázatát is; például annak érdekében használni, hogy egy vallomást³² ezáltal kikényszerítsen, egy perverzió, mint a megfélemlítés eszközének a szükséges szerepe. Miután a hatása abszolút, megköveteli a jogosságát, és abszolút bizonyítékot a használata előtt. Ideálisan a halálbüntetés pusztán egy előjog lenne, amit „az igazságszolgáltatás kardja” tartalékban tart, ritkán, vagy soha nem használván, és mindig ez kéne a szándéknak lennie, hogy az értékét megőrizze, és csak a legmegátalkodottabbb bűncselekmények részére fenntartva.³³ Egy időben azonban egy bírói testület amely méltó a nevére, soha nem hagyhatja el ennek a „végső igénybevételét” annak érdekében, hogy így megőrizze az Istentől rájuk ruházott kiválóság és folt teljességét. Muszáj megismételni, hogy az igazságszolgáltatás fogalma feloldhatatlanul kapcsolatban áll a kegyelem ideájával, bár ellentmondásos, mint amennyire először látszik, különösen azok számára, akik az igazságszolgáltatás ideájának a bosszúszomját támogatják. Mégis meg kell érteni azt, hogy a „bosszú” ideája összhangban van egy rossz megbosszulásának a szükségességével, mert a rosszat bosszú nélkül hagyni aztán azzal ér fel, hogy egy rosszat támogatni különböző vonatkozások által, amelynek a végeredménye az áldozat és a társadalom számára a végső sérülés lenne, mellőzve azt, hogy a kozmosz nem hagyhat egy igazságtalanságot kellemesebbre módosítva. Ezért, amennyiben Isten könyörületes, Ő nem lehet igazságtalan; és igazságosnak lenni - Isten esetében - könyörületesnek lenni is, akármi is legyen a külső végrehajtása, aminek a kegyelemnek kellene lennie. Egy felborult egyensúlyt helyrehozni a társadalom egésze számára a kegyelemmel ér fel. Az igazságszolgáltatás elsődleges célja, mind a földi és mind a mennyei esetében, először is az egyensúly fenntartása, és másodsorban a restaurálása annak, ami egyszer már megszakadt. Nem lehetséges igazi kegyelem megfelelő és teljes restaurálás nélkül. Az egyén Isten képmására teremtett: ez az, ami őt megmenti vagy elkárhoztatja. Igen, bizonyosan Isten tudja a legjobban, de az embernek szintén kötelessége Istent a földön képviselni, egy olyan kötelesség, ami alól nem bújhat ki önmaga, és a társadalom számára helyrehozhatatlan károk nélkül.

Mark Perry: The Mystery of Individuality (Bloomington, IN: World Wisdom Books,212,pp.177-196).

Idézetek

Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása, Pest,1868 Reichard Á. és társa

A Bhagavad Gita úgy, ahogy van, The Bhaktivedanta Book Trust, 1993

A Kegyes Korán, Hanif Iszlám Kulturális Egyesület, 2010, Kiss Zsuzsanna Halima fordítása

© Kulcsár Pál Kristóf

Catlinite Translations, Verőce, Borbélyhegy, 2013

1 A Koránban Isten közli Mohammeddel, hogy ő a végrehajtó: „És nem ti öltétek meg őket, hanem Allah ölte meg őket. És nem te (Mohammed) dobtál, amikor dobtál, hanem Allah volt az, Aki dobott” (8.17) Krisna majdnem ugyan azt mondja Ardzsunának a kurukshetai csatánál a Bhagavad Gitában; Arjuna dolga a kötelessége teljesítése (dharma), függetlenül a sikerektől, még ha ez azt is jelenti, hogy le kell mészárolja a saját hozzátartozóit és barátait; és mi ez a dharma, ha nem egyéb, mint Isten emberi formába rejtőzve, elvégezvén a szükséges tetteket a szakrális felhatalmazása által?

2 A negyedik században Szent Ambrus, Milánó érseke a jelek szerint már hivatkozott erre az érvre a halálbüntetés kapcsán.; feltételezzük, hogy ezt állította anélkül, hogy az egyenletből Istent kihagyta volna, amely esetben azért szeretnénk azt tudni, hogy az ember milyen szerepet játszhatott Isten földi képviselőjeként? Alapvetően tényleg nem az egyház dolga, hogy a világi ügyekbe beleavatkozzon, nem is szólva arról, hogy egy világi bíróságot állítson föl. Az elítélttel tekintetben a szerepe az utolsó kenet feladásában kellene, hogy korlátozódjon, mert az egyház kötelessége a lélek posztumusz utazásáról való gondoskodás. Másrészről megjegyezendő, hogy ha az igazságszolgáltatás az állam ügye, akkor csak, és csakis addig a határig, amíg valóban igazság, mert vita tárgyát képezheti az igazságtalanságoknak az egyház hatáskörébe való tartozása, amennyiben az állam a kötelességébe belebukna.

3 Az amerikai bíróságon minden tanú a Bibliára esküszik, hogy az igazat szólja.

4 Itt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a krisztusi “Ne ölj”! szavak nyilvánvalóan a gyilkosság elleni parancsot jelentették (ezt az állítást a következőképpen is lehetett volna megszövegezni: „ne gyilkolj”), következésképpen a halálbüntetésre sem vonatkozhat a logika bármely megnyújtása ellenére sem, mert egy legális (vagy jogos) kivégzés nem hozható összhangba egy durva gyilkossággal. Erről a két cselekedetről azt feltételezni, hogy összehasonlíthatóak, annyit jelent, mint az igazságot a bűncselekménnyel egybemosni: egy gyilkos kivégzése nem gyilkosság; nem látván a kettő közötti összehasonlíthatatlan különbséget, az vagy ostobaság, vagy rosszakarat. Továbbá, az Evangéliumban létezik egy szakasz, amely tisztázza Krisztus jóváhagyását a zsidó törvénynek rendelkezésére álló végső megtorlást, az állam által érvényre juttatva azt: „Valaki gonoszt mond attyának vagy annyának, megölettessék.” (Máté 15: 4, Márk 7:10). Az „emberi salaktól” való megszabadulás princípiumát alátámasztja az „igaz vesszőről” szóló szentbeszéd: „Ha valaki én bennem nem marad,a’szőlőn kívül vettetik, és megszárad mint a’szőlővessző, és egybegyüjtetvén azok a’szőlővesszők, a’tűzre vettetnek és megégnek” (János 15:6).

5 „A’ Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanazon volt, mind örökké is ugyanazon lészen ”(A zsidókhoz írt levél 13:8).

6 Például a Katolikus egyház a válást elítéli, míg más vallásos tradíciók lehetővé teszik. Amennyiben a válás eredendően gonosz, ebben az esetben csak a katolikus hagyomány lenne az egyedüli igaz vallás; vagy, a házasság mindig jobb lenne, mint a válás, nem számít, hogy a partnerek egyesülése mennyire szörnyű, vagy veszélyes; azonban az ilyenfajta idealizmus egyszerűen nem felel meg az emberi lét valóságának. Az eszmények néha jobban védettek az emberi természet kiszámíthatatlanságának nyújtott részleges engedményeken, mintsem abszolutisztikus betiltásokon át, amelyek meghaladják a legtöbb ember képességét, hogy betartsák, és számukra a bűnön kívül más alternatívát nem hagyván; a történelem pedig számunkra ezekből bőséges példákkal szolgál, kezdvén a házasság problémájával, a házastársi hűtlenségről nem is szólván. Ezt megállapítván, a házasság szakrális természetét idealizálni önmagában tiszteletreméltó, és olyan valami, amit nagyon megéri védelmezni.

7 Lásd Frithjof Schuon, Christianity/Islam (Bloomington, IN: World Wisdom,2008),pp. 80-81 ahol ezek a látszólagos ellentmondások egy része feltárásra kerültek.

8 Pacifista puristák azáltal fognak ez ellen tiltakozni, hogy azt feltételezvén, hogy amennyiben a pacifizmust mindenki támogatná, akkor katonákra sem lenne szükség; azonban az álmodozók természete az, hogy ne legyenek realisták: a világ örökösen a ragadozók prédájává válna.

9 Emlékezetből idézzük.

10 Ez egy érzékeny pont lehet, miután Krisztust idézvén pusztán annyit mondott, hogy: „annakokáért nagyobb bűne vagyon annak, a’ ki engemet a’ te kezedbe adott”, azonban a hely hiánya miatt kénytelenek vagyunk itt ezt az érvet kevésbé részletesen kifejteni, ámbár ennek a fejezetnek az általános kontextusában ezeket a nüanszokat is számításba vesszük; azonban Pilátusnak a bírói legitimitás a rendelkezésére szolgál, főképpen, ha nem de facto Krisztus állításában az őrá rábízott hatalom tekintetében. Az olvasó, aki szeretné ezt a kérdést jobban megismerni, az sokat kamatoztathat Schuon fejezetéből „Az evangélium egy rejtélye” címmel, a „Transfiguration of Man” (Bloomington, IN: World Wisdom, 1995). könyvéből. (Magyarul lást itt: /r/9/103029/, a fordító megjegyzése).

11 Láthatjuk ezt a nyelv közhelyszerűségében, mint ahogy az nevezetesen megnyilvánul a pólók divatjának az ocsmányságában, amelyek banális vagy triviális emblémákat ábrázolnak, a tervezésükben és a mindenfajta ábrákban – a feliratokban különösen, ami a műveltség elvesztése révén, a plebejusi vagy a pária lelkek általi kisajátítása. A tradicionális öltözetek, a primitív népek esetében is, mindig is szimbolikus motívumokat tartalmaztak, a világegyetem intelligens mintaképeit, annak a céljából, hogy az ember szív-intellektusa ösztönösen megértse. Ezt rajzos vagy írásos motívumokká átfordítani a népi bölcsesség együttes géniusza a világegyetem kozmikus intelligenciáját fejezte ki, amely értette a világegyetem isteni nyelvezetének a géniuszát, és az ember számára lehetővé tette a kozmosz szakrális motívumait és ritmusait integrálni a mindennapi életébe. Ezzel szemben néhány ártatlan és nem feliratozott kivételek ellenére, a póló a modern ember lezserségének, vagy a véletlenszerűnek való odaadásának a jelképe, vagy még ennél is rosszabb. Bizonyos, hogy az emberben a kozmosz korábbi megértésének egy szikrányija sem maradt.

12 A modern társadalom embereinek az öregedés és a halálhoz való hozzáállása kiváló példa: az öregedés folyamatával ellenszegül és letagadja, míg a halált rejtegeti.

13 A Bhagavad Gitában Krisna figyelmezteti Arjunát az ölés miatti lelkiismeret-furdalására: “A lélek nem ismer sem születést, sem halált…Születlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el” (2:20).

14 Ez a mens rea (‘bűnös tudat’) záradék az actus reus (‘egy ember törvénytelen megölése’) megítélésében a jogtudományban, vagy a kapcsolat a “hibás rész” és a “fizikai rész” között. Más szóval, a szándék határozza meg a vétket, nem pedig a bűn pusztán fizikai tette.

15 Nietzsche azt állította, hogy az emberiség “erkölcs- előtti” korában a cselekedetek a következményeik által lettek megítélve, ami után a szándékok az egész vallásos történelem elsődleges feltételévé váltak; azonban ez a feltételezés részben hamis, nem csak azért, mert soha nem létezett egy “erkölcs-előtti” emberiség, ellenben mert pontosan feltételezve volt, hogy egy bűncselekmény természete rendszerint egy büntetendő szándékot tükrözött; pontosan ezért volt bűncselekmény. Azonban valójában a vallás elvesztése az, ami képessé teszi a pszichológiai szándékokat, hogy magára vállaljon egyfajta elsőbbséget, amely elsötétüléssel fenyegeti a tettek objektív értékét. Keményebb időkben, valóban az ember szava volt a biztosítéka: azt betartván, vagy megszegvén volt csak a mérvadó, nem a “miért” vagy az “azért mert”. Manapság azonban, amikor egy egyén megszegi a szavát , minden lehetséges kifogást segítségül hív. Ismételten, nem mondható az, hogy a szándék lényegtelen, hanem inkább azt, minden dolgok egyenlőek lévén, a tettek bizonyítják a szándékot. Ezt megfordítva és axiómatikusan, amikor a cselekedetek értéke minimalizált, akkor a gyenge vagy fondorlatos szándékok csíráznak. A kivételekről, amelyek a szabályt erősítik, egy bölcs bíró hatáskörébe tartoznak, nem pedig a törvényhozókéjába.

16 Természetesen az „ördögi” kifejezés értelmetlen, ha éppen nem „gyulladást okozó” kifejezés a humanista pszichológiában; de milyen lelkiismeretes lelkiatyja ér annyit, mint amennyit megeszik, akinek a figyelmét elkerülné?

17 „Az „ölés” a halálbüntetés ellenzői által használt kifejezés.

18 Itt meg kell érteni azt, hogy az államnak abszolút de semmi érdekeltsége nem lenne a gyilkos személye iránt, leszámítva a bűnét; más szóval, az államnak – legalábbis, hogy a legkevesebbet mondjuk – a priori semmi fenntartása sincs a gyilkos ellen.

19 Ezt újra és újra látjuk az Egyesül Államok alkotmányának a Szólásszabadság módosítás esetében, amit az előző könyvünkben az ördög kedvenceként neveztünk. A bírák az Amerikai Egyesül Államok Legfelsőbb Bíróságában lényegében ezt a módosítást úgy kezelik, mint egy engedélyt, hogy elkobozza a mindennemű megkülönböztetést, tekintettel a megengedett és a sértő beszéd ellen. Így, egy eltúlzott aggódás miatt a feltétel nélküli jogok védelme érdekében, ennek a módosításnak eredetileg az volt a szándéka, hogy az ember szabadságának a méltóságát védje, mostanra az utálat és a szenny pajzsává vált. A bírák személyes undorodása attól, amit védenek, nem menti fel őket az intellektuális impotencia alól, vagy ami azt illeti, a bűnpártolástól.

20 Az abortusszal kapcsolatos vita sok szempontból ugyan azzal a dilemmával szembesül. Nem vesszük mérlegre itt, egy megjegyzés kivételével, hogy a halálbüntetés ellenzői közül sokaknak kevés, vagy semmi lelkiismeretfurdalásuk sincs az abortusz támogatásával kapcsolatban, vagy az asszisztált öngyilkossággal szemben, addig a fokig, hogy valaki jogosan csodálkozna, hogy nekik miért éppen nincsen minden a fordítottján. Bárhogy is legyen, azonban egy ilyen jellegű alternatívizmus megmutatja azokat a dilemmákat, amelyekkel az ember szembesül, amikor is egy túl merev pozíciót fogad el földi ügyekben, mert ezek soha nem foglalnak magukban többet, mint a relatív abszolútokat, habár „abszolútumok”, a vita mindazonáltal innen fakad.

21 Miként a Koránban: „aki megöl egy lelket (egy embert) …az olyan, mintha megölte volna az egész emberiséget. És aki megmenti, az olyan, mintha megmentette volna az egész emberiséget” („Az Asztal”, 5:32).

22 Az első igazságtalanság maga a bűncselekmény; a második pedig némely következményét kiróni az ártatlanra.

23 Itt kritikus azt megjegyezni, hogy az őszinte megbánás néhány pillanata képes eltörölni egy élethossziglan tartó rossz karmát, és garantálhat egy kedvező újjászületést. A Bhagavad Gitában a hangsúly a haldokló utolsó gondolataira van helyezve, mert ennek a pillanatnak az intenzitása meghatározó hatással lehet az emberi lény újjászületésének a feltételeire.

24 Emlékezvén arra, hogy az igazságszolgáltatás eredendően a kegyelemmel találkozik össze.

25 Swami Prabhupadana Bhagavad Gita kommentárjában megemlíti: “ A Manu-samhita-ban {Manu törvényei}, az emberiség törvénykönyvében támogatott az, hogy a gyilkost halálra ítéljék, annak érdekében, hogy a következő életben ne kelljen szenvednie az általa elkövetett súlyos bűntől. Ennélfogva, a gyilkos fölakasztásának a király általi büntetése valójában jótékony”. (A Bhagavad Gita As It Is, 2nd ed. {Los Angeles: The Bhaktivedanta Book Trust, 1983}, p.88).

26 Először is, a személyes rendet, vagy a bűnöző lelkét (a mikrokozmikus sík); másodszor a szociális rendet, vagy mondhatni, a közösség lelkét (a szociális sík); harmadszor az egyetemes, vagy isteni rendet (a makrokozmikus sík).

27 Például az a kegyetlenség, ami a császárságokban, mint például a kínaiban volt tapasztalható, a kivégzések alkalmából, amelyeknek a példái még a XX. században is kiállítás tárgyát képezték, a történészek elméjében hajlamosak beárnyékolni önmagának a bűncselekmény barbaritásának a súlyosabb kérdését. A büntetés kegyetlensége nem összehasonlítható önmagával a bűncselekmény barbaritásával, ami egy olyan princípium, ami a kriminológia alapját kéne hogy képezze. Minden más csupán másodlagos megfontolás, habár a „másodlagos” nem jelenti azt, hogy lényegtelen, mert egy ítéletnek nyilvánvalóan a bűn természetéhez kell viszonyulnia. Ezt megállapítván, a szadista tettek a maguk részéről is bűnök, és nem az igazságszolgáltatás részei.

28 “A legtisztességesebb esetekben” azt mondjuk, hogy az embernek örökké szem előtt kell tartania bármi áron a csúnya visszaéléseket: Fiat justitia ruat caelum, „Legyen igazság szolgáltatva, habár a menny leszakad”. Az idő és a hely megengedi, érdemes volna megmagyarázni azt, hogy az igazságszolgáltatásnak hogyan kell navigálni, egy túlreagáló, és egy kevésbé reagáló két tömeg között, de mi csak ezt említhetjük: érdemes volna megmagyarázni azt, hogy az igazságszolgáltatásnak hogyan kell navigálni, egy túlreagáló, és egy kevésbé reagáló két tömeg között, de mi csak ezt említhetjük: azért a kockázatért, amiért nem szolgáltatunk elég erős ítéletet az ember legrosszabb hajlamaiért, létezik egy fordított kockázat is – „Piso igazságszolgáltatása” például ( egy olyan ítélet, ami törvényesen helyes, de erkölcsileg hibás) – nevezetesen az ítélet foltjának a trivializálása mint a halálbüntetésé, azáltal, hogy a legjelentéktelenebb bűnök esetében is alkalmazták, mint például halálraítéltek zsebtolvajokat az egykori Angliában.

29 Egy elítélt keresztere feszítésének az volt például a mélyebb szimbolikája, hogy az elítéltet visszavezesse a Menny és föld szakrális metszőpontjához: talán sovány vigasz az elítéltnek, de egy megfelelő keretet biztosít a lelke vándorlásának, amely a halál által visszatért a középponthoz, ahol vagy újjászületik, vagy megváltatik. Ennek a kivégzési forma szimbolikájának köszönhetően a Menny és föld közötti törésnek az az oka, hogy a bűn a társadalom számára minősült, és így szimbolikusan megjavult.

30 Érdekes megjegyezni, hogy az igazságszolgáltatásban elkövetett tévedések többsége olyan emberekkel esik meg, akik már szerepelnek a bűnügyi nyilvántartásban. Hogy ez a helyzet, az ártatlanságuk miatti hangos tiltakozásuk üresen cseng, mert a bűn, legyen az bármilyen bűn, bűnözőnek bélyegzi meg az adott embert, nevezetesen valaki, aki önmagát veszedelmes kockázatnak teszi ki a menyországgal kapcsolatban.

31 „És valamit megkötözéndesz e’földön, a’mennyekben is kötözve lészen, és valamit megoldándasz e’földön, a’ mennyekben is oldozva lészen”(Máté 16:19).

32 Az az egyszerűség, amellyel egy hamis vallomást ki lehet kényszeríteni, csak a vallomásnak megítélt tisztelet múlja felül. Általános hit, hogy senki sem vallana be egy olyan bűncselekményt, amit el sem követett; azonban az igazságszolgáltatás krónikái telve vannak hamis vallomásokkal, sok esetben kikényszerítvén azokat magának a halálbüntetéssel való fenyegetésnek köszönhetően, amelyek a tapasztalt és félelemkeltő vallató kezeiben a meggyőzés végső eszköze - átkozott legyen az igazság.

33 Kublaj Kán Pax Mongolicája alatt - nem kevesebb, mint egy vad mongol! - aki a legnagyobb számú legyőzött fölött uralkodott, amit a világ valaha látott, a halálbüntetés nem volt kedvelt, így az uralkodása alatt a kivégzések számának az aránya alacsonyabb szintre zuhant, mint a modern Egyesült Államokban (Amy Chua, Days of Empire {New York: Doubleday, 2007}, p. 120). A nem kedvelt nem ugyan az, mint az eltörlés.

Kulcsár Pál (palkulcsar@gmail.com)