Az 1848. évi tavaszi európai forradalmi hullám a Habsburg Birodalom országait és tartományait sem kerülte el. A soknemzetiségű dunai monarchiában gordiuszi csomóként fonódtak egymásba a társadalmi és nemzeti kérdések, amelyek utóbb súlyos belső konfliktusokhoz vezettek.

Már elöljáróban szögezzük le, hogy a reformkori szabadelvű nemesi elit – beleértve magát Kossuthot is – Magyarország jövőjét 1848 tavaszán még a Habsburg Birodalom keretein belül képzelte el, s nagyon is tisztában volt vele, hogy amennyiben van a közös monarchiának egy nemzete, amelynek létérdeke a birodalom fennmaradása, az a magyar. Alapvetően két okkal magyarázható ez: egyrészt a magyarság aránya a Szent Korona joghatósága alá tartozó államterületen nem érte el az 50%-ot, vagyis nemzetiségi többség volt a Magyar Királyság területén. Konkrétan: az 1830-as évek végén és az 1840-es évek elején kerültek nyilvánosságra Fényes Elek statisztikai publikációi, amelyekből a kortársak döbbenten látták, hogy a magyarok arányszáma az ország össznépességén belül 37,4%, a szűkebb értelemben vett Magyarországon (Horvátország nélkül) 44%, Erdélyben pedig 28% a magyar anyanyelvűek aránya.

Magyarország nemzetiségei a XVIII. század végén

Nemzetiségeink az 1880-as népszámlálás alapján

S a kisebbségek – a németek és románok kivételével – szlávok voltak. Másrészt a pánszlávizmus ideológiájának hatására a szlovákok, szerbek, de az ortodox románok is az orosz cárra mint legfőbb patrónusukra tekintettek, s tőle várták a nagy szláv birodalom megteremtését. E politikai törekvés megvalósítása pedig nyilvánvalóan a Habsburg Birodalom és benne a történelmi Magyarország megsemmisülését jelentette volna már 70 esztendővel Trianon előtt. A reformkori magyar nemesi elit nagyon is reálisan és világosan látta, hogy Magyarország – az említett fejlemények következtében – önálló, szuverén államként nem maradhatna fenn. Intő és tragikus példaként ott állott a hazánknál népesebb és nagyobb kiterjedésű Lengyelország esete, amelyet három nagyhatalom szomszédja – Poroszország, Ausztria és Oroszország a 18. századi háromszori felosztás után – letörölt a térképről, Oroszországnak juttatván a legnagyobb részt. Deák Ferenc 1842-ben, sógorának írott levelének tanúsága szerint teljesen tisztában volt a nemzetiségi és pánszláv problémával, s rendkívüli mértékben tartott Ausztriának a cári Oroszország általi megdöntésétől, melytől valóságos nemzethalál képe sejlett fel előtte. Wesselényi Miklós pedig 1843-ban, Lipcsében Otto Wigandnál megjelentetett „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében” című művében intő szóval hívja fel a figyelmet a „hont és a nemzetiséget fenyegető veszély”-re, tudniillik arra, miszerint valós külpolitikai perspektíva az, hogy az orosz cári birodalom terjeszkedő politikája a magyarság ellen fordítja a Kárpát-medence szláv nyelvű etnikumait.

Ennélfogva 1848 márciusában az utolsó rendi országgyűlésen, Pozsonyban, a magyar nemesség kétségkívül arra törekedett, hogy újrarendezze Ausztria és Magyarország viszonyát. Történelmi közhely, hogy a közös monarchia hagyományokhoz ragaszkodó államalakulat volt a cári Oroszország és az oszmán birodalom mellett a legtradicionálisabb hatalom Európában. Azonban bizonyos történészek és közvélemény-formálók bármi rosszat írtak és írnak is erről a korról és a közös monarchiáról, a Habsburg Birodalom mégsem volt „Európa Kínája”, sőt a cári Oroszországtól és a Török Birodalomtól eltérően a jogrend tisztelete és civilizált magatartás jellemezte. Magyarország pedig nem volt Ausztria gyarmata. (Mai, valóban gyarmati helyzetünket teljesen értelmezhetetlen anakronizmus párhuzamba állítani az akkorival, amikor a magyar rendeknek számos fórum állott rendelkezésükre, hogy ott politikai törekvéseiket és akaratukat megvalósíthassák, akár Bécs szándékai ellenében is. A vármegyék például tényleges autonómiával rendelkeztek, a rendi országgyűlés által meg nem szavazott adóemelésre, illetve közös hadseregbeli újonclétszámkeret-növelésre vonatkozó uralkodói rendeleteket egyszerűen nem hajtották végre.)

Az 1848. évi a polgári átalakulás jogi kereteit megteremtő áprilisi törvények a közös államalakulatot illetően már az Előbeszédben deklarálják: „az összes magyar népnek jogban és érdekben egyesítése, az ország törvényes önállása és függetlensége; a pragmatica sanctio által vele válhatatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes viszonyai” és végül a „a nemzet alkotmányos életének a kor igényei, s a körülmények sürgős volta által szükségelt kifejtése” teszik lehetővé a király és a nemzet együttműködését, a közös nemzet- és birodalomépítő munkát. Miként Szekfű Gyula „A magyar állam életrajza” című könyvében megállapítja, az új törvény az államélet önállóságának helyreállítását, valamint annak modernizálását tartotta fő feladatának, amellyel együtt az 1723. évi Pragmatica Sanctio alapján állva a közjogi, tehát az Ausztriához való viszonyt is rendezni óhajtotta. A megalakuló első felelős kormány ennélfogva hajlandó volt a közös ügyeket az említett 1723-as törvény alapján rendezni, és felszólította az osztrák Pillersdorf-kormányt, hogy az Ausztria és Magyarország érdekeit közösen érintő ügyek kölcsönös megállapítására hozzanak létre egy vegyes osztrák-magyar bizottságot. Végül is a Habsburg Birodalom már 1848 nyarára dualista formát nyert, a közös birodalmi kereteken belül a két állam békés, tárgyalásos úton próbálta meg a kompromisszum megkötését, a közös politikai érdekek kiegyenlítését.

A Batthyány-kormány részéről megfogalmazódott az a szándék is, hogy a monarchia súlypontját Magyarországra kell áthelyezni, sőt felszólították V. Ferdinándot (1835-1848), hogy vonja magát hű magyarjai védelme alá, és költözzön Budára. Ezt a meghívást újra és újra megismételték. A két fő problémás közjogi terület a pénzügy és a hadsereg kérdése volt. A király még az alkotmány szentesítése előtt, 1848. április 7-én arra kérte a magyar kormányt, hogy vállalja magára az államadósság kamatainak egynegyedét, évi 10 millió forintot. Ez Magyarország területét, lakosságát és gazdasági állapotát tekintetbe véve nem volt indokolatlan kívánság: az 1867-es kiegyezés után az ország aránylag könnyen vállalta a dualista államalakulat kiadásainak több mint 30%-át. A Habsburg-államadósság kérdéséről az áprilisi törvények nem rendelkeztek – miként a közös haderőről sem –, azonban a Batthyány-kormány álláspontja az volt, hogy az államadósság egy részének elvállalását mind a méltányosság, mind Magyarország jól felfogott nemzeti érdekei egyaránt tanácsolják, hiszen az osztrák államcsőd hazánkra nézve is végzetes következményekkel járna. Kossuth folytonosan változó álláspontja azonban nagy zűrzavart eredményezett, s végül a királyi leiratot nem vitték az országgyűlés elé, és nem is válaszoltak rá. Ehelyett 1848. április végén a Pesti Hírlap – a kormány félhivatalos lapja – kategorikusan kijelentette, hogy egy huncut krajcárt sem fizetnek. A minisztérium ezt ugyan azzal indokolta, miszerint az adósságot az ország jóváhagyása nélkül csinálták, és nem annak javára, de ez az indoklás politikailag és erkölcsileg védhetetlen volt, és ellenkezett azzal a vég nélkül ismételgetett kijelentéssel, hogy Magyarország a monarchia legerősebb pillére. Ezek után nem csoda, hogy az addig a magyar ügy iránt kifejezetten barátságos bécsi sajtó most azt írta, hogy a magyarok lényegében hadat üzentek Ausztriának.

Voltaképpen a későbbi bonyodalmak és az Ausztriával 1848 őszétől vívott háború annak a következménye volt, hogy a 300 éves államközösségből és a Pragmatica Sanctióból következő közjogi viszonyt a két ország nem rendezte egymással. Erről a kérdésről mindössze a III. törvénycikk 13.§-a rendelkezett akképpen, hogy a király személye körüli miniszter intézi mindazokat az ügyeket, amelyek Magyarországot és az örökös tartományokat közösen érintik, ám nem sorolták fel tételesen, hogy mik is ezek a „közösen érdeklő viszonyok”. Mégis, bár egyezmény nem jött létre, az erre vonatkozó ügyiratokból kiderül, hogy a magyar kormány az áprilisi törvényekben csupán mellékesen említett közös ügyek létét nem tagadta meg.

Az államadósság problémája mellett a másik lényegi közös ügy a hadsereg problémája volt. A Pragmaica Sanctio ugyanis az osztrák tartományokra és Magyarországra nézve a közös védelem kötelezettségét nyilvánította ki. Az áprilisi törvények elismerték a Pragmatica Sanctio hatályát, de egyúttal az önálló magyar hadsereg felállításának jogát is. Ebből a tényből viszont logikusan következett, hogy a közös védelem kötelezettségét, és az önálló magyar haderő létét valamiképpen össze kellett volna törvényhozásilag egyeztetni. Ennek elmulasztása igen súlyos következményekkel járt a későbbiekben. Voltaképpen senki sem tudta, hogy a magyar kormány hadügyminisztere milyen katonapolitikai kérdésekben rendelkezhet, illetve mely katonai egységek tartoznak illetékességi körébe: a Magyarországon állomásozó valamennyi alakulat vagy csupán a hazai sorozott állomány, esetleg a birodalom bármely tartományában és országában szolgálatot teljesítő, de Magyarországon besorozott katonai egység.

A császári-királyi fegyveres erőt mint állandó reguláris sereget a 18. században szervezték egységes egésszé, s ekkor helyezték a hadsereg állami finanszírozását is biztosabb alapokra. Mária Terézia (1740-1780) uralkodása idején szabványosították az egyenruhát, a fegyverzetet és rendszeresítették a zsoldot. Mivel soknemzetiségű birodalomról volt szó, ez a hadsereg etnikai összetételében is tükröződött. A Habsburg-tisztikar ráadásul még a legénységnél is nemzetközibb volt, mert soraiban igen sok külföldi szolgált. A legmagasabb rangú tábornokok egyharmada nem Ausztriában, hanem valamelyik német államban született. Azonban százakra rúgott a spanyolok, franciák, vallonok, dánok, írek és angolok száma is. A Habsburg-hadsereg 1848 januárjában 400 ezer embert számlált, legalábbis papíron. A birodalom mintegy 40 milliós lakosságához viszonyítva ez tekintélyes szám, azonban a szabadságolások miatt a tényleges állomány 250 ezer főt tett ki, ebből mintegy 50 ezer fő találta magát 1848 márciusa után magyar oldalon. (Később sor került az önálló magyar hadsereg felállítására is.)

A fentebb mondottakból is következett, hogy 1848-1849-es harcok során, amelyet a Habsburg-haderő első belső háborújaként is értelmezhetünk, számos, különös hadi esemény következett be. Mivel 1815 óta a Habsburg Birodalom része volt Lombardia-Velence is, s e tartományokban is forradalmak és nemzeti szabadságharc kezdődtek, az uralkodó Radetzky tábornok seregét vezényelte Észak-Itáliába ezek elfojtására. Az olasz tartományokban harcoló közös hadseregben mintegy 30 ezer magyar katona teljesített szolgálatot, de – az itáliai szabadságtörekvésekkel való minden szolidaritás és szimpátia ellenére – szinte egyetlen egy sem dezertált, s állt át az olaszok oldalára. 1848. szeptember 29-én a pákozdi ütközetet az döntötte el, hogy a magyar oldalon harcoló 5. prágai tüzérezred cseh ágyúsai jobban céloztak, mint azok a cseh ezredtársaik, akik a horvát oldalon lévő ütegeket kezelték. Arra is találunk példát, hogy a császári-királyi egységek jelenléte a honvédségen belül sok tragikomikus esethez vezetett: a katonák kötelességtudóan követték a jól ismert trombitajeleket, amelyek az osztrák oldalon harsantak fel, vagy engedelmeskedtek ellenséges tiszteknek, mert ismerték őket, és mert azt hitték, hozzájuk tartoznak.

Annak, hogy 1848-ban nem történt meg a közös ügyek rendezése, a közjogi kérdés Magyar ország és Ausztria szempontjából megnyugtató kodifikálása, alapvető oka a német egység megvalósításának napirendre kerülésében keresendő. Az 1848 májusában a frankfurti Paulskirchében ülésező német nemzetgyűlés felszólította Ausztriát, hogy csatlakozzék a létrejövő német unióhoz. Ez az ún. nagynémet egység koncepciójának megvalósulását eredményezte volna. Az újfajta német-osztrák egységnek előfeltétele volt, hogy a Habsburg Birodalomnak azok a területei, amelyek annak idején nem tartoztak a Napóleon által 1806-ban megszüntetett Német-római Birodalomhoz (első birodalom), csak perszonálunió keretében kapcsolódhatnak a jövőben Ausztriához. Mivel Magyarország soha nem tartozott a Német-római Birodalomhoz, a frankfurti elgondolás azt jelentette, hogy Magyarország visszanyeri teljes szuverenitását. A magyar politikai elit úgy vélte, hogy amennyiben létrejön a nagynémet egység, vagyis Ausztria beleolvad az egyesült Németországba, akkor a Pragmatica Sanctio érvényét veszíti, Magyarország függetlenségének helyreállításával pedig a Habsburg-dinasztia Budára teszi át székhelyét. Közismert, hogy nem ez a történelmi forgatókönyv valósult meg. (Erre majd egy teljesen más történelmi-politikai helyzetben, 1938-ban, az Anschluss keretében kerül sor.) Voltaképpen 1848-ban a német egység kudarca és a közjogi kérdés rendezetlensége vezet majd háborúhoz a monarchia két vezető nemzete, illetve nemzetiségei között.

A Habsburg Birodalmon belüli háború, a Kossuth által szorgalmazott detronizáció 1849. április 14-én, majd az orosz intervenció a világosi katasztrófához vezetett 1849. augusztus 13-án. A bukás okait és tanulságait talán klasszikus szépírónk Kemény Zsigmond fogalmazta meg a leginkább lényegretörően „Forradalom után” (1850) és „Még egy szó a forradalom után” (1851) című műveiben. Kemény szerint a nemzeti tragédia legfőbb előidézője a radikalizmus volt. Ezen a szerző a trónfosztást és a republikánus ideológia térhódítását érti. (Bár itt feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy Magyarország 1849. április 14-e után nem lett köztársaság.) Kemény véleménye szerint a radikalizmus a maga ’49-es formájában a magyar néplélekre ártalmas külföldi méreg volt, amelyet a megfertőzött nemzeti test rögtön a krízis után kivetett magából. A magyar nép nem köztársasági érzelmű, hanem ezer év óta hű royalista, nem demokrata, s az egalitárius, egyenlőségi tan idegen tőle, továbbá nem forradalmár és összeesküvő, anarchia és forradalom kirobbantása idegen nemzeti karakterétől. Ezek után teszi fel a következő kérdést: hogyan lehetséges az, hogy e királyhű nemzet 1849-ben mégis demokrata köztársaságot alapított magának. (Valójában detronizációról van szó, amelyet a szerző azonosít a republikánus ideológiával.) Ennek ódiumát Kemény egyértelműen Kossuthra hárítja. Szerinte ugyanis a magyar nemzet nem gondolt trónfosztásra, de vakon követte Kossuthot, épp ezért nem józan racionalitással, hanem emocionálisan cselekedett, amely a politikában halálos veszedelem, s ez vezetett 1849-ben a magyarság tragédiájához.

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc politikai és hadtörténetének kimenetele súlyos történelmi tanulsággal szolgált a magyar nemesi elit számára. Ennek politikai-közjogi konklúzióját rögzíti majd az 1867-es kiegyezés. Így sikerült elérnünk azt, hogy 1867 nagyobb mértékben biztosította függetlenségünket, mint 1848. Miként azt Szekfű Gyula „Három nemzedék” című alapművében megállapítja, az 1848-as és az 1867-es törvényhozás között közjogi szempontból nincs eltérés, csak fokozatbeli különbség. 1848 megállott félúton. Elismerte a Pragmatica Sanctiót, az Ausztria és Magyarország közötti közjogi kapcsolatot, az uralkodó személyének közösségét, a közös ügyeket, de arra már nem maradt ideje, hogy ezeket törvényileg részletezve rendezze, továbbá, hogy ezek intézésére a magyar államnak intézményes befolyást biztosítson. Ezen túl a külügyek intézését továbbra is az osztrák kormány kezén hagyta. Az áprilisi törvényhozás alapelvként vállalta azokat a kötelezettségeket, amelyek a Pragmatica Sanctióból következtek, ám a másik alapeszmének, az állami függetlenség megteremtésének nem tudott eleget tenni, hiszen arra sem ideje, sem katonai ereje nem volt. Történelmi realitás, hogy alkotmányos és békés úton 1848-at nem tudta nemzetünk megvalósítani, az áprilisi törvények végrehajthatóvá csak akkor válhattak, amikor 1867-ben kiegészítették őket a kiegyezést létrehozó XII. törvénycikkel. Voltaképpen 1867 így nem más, mint gyakorlatilag a végrehajthatóvá tett 1848, s mindez oly módon valósult meg, hogy a nemzetnek nem kellett engednie ’48-ból.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Képek: Uni-Miskolc, Sulinet)