Napjainkban a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ 2013. január 1-jével történt létrehozásával bekerült a köztudatba e kiváló kultúrpolitikus neve, anélkül, hogy a közvélemény nagy része egyáltalán tudomással bírna arról, ki is volt ő valójában, illetve milyen művelődéspolitikai és oktatásszervezési elvek is kapcsolódnak a nevéhez. Meggyőződésem, hogy annak az oktatáspolitikának, amelyet a mai kormányzat képvisel és keresztülver a magyar közoktatáson, vajmi kevés köze van a névadó eredeti elképzeléseihez, célkitűzéseihez, ráadásul a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) eddigi, kérészéletű tevékenységének köszönhetően a történelem egyes részleteiben kevésbé jártas honfitársaink tudatában valóságos szitokszóvá vált e nagyszerű és nemes jellemű államférfi neve; egyebek mellett ezért is látom indokoltnak e rövid dolgozat közzétételét.
Klebelsberg Kunó gróf a trianoni katasztrófa után töltötte be a Bethlen-kormányban a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztséget 1922-1931 között. Klebelsberg olyan politikai tényezőt fedezett fel ebben a legyőzött, kisemmizett, nemzetközileg elszigetelt országban, amely a teljes kilátástalanságból a biztató jövő felé mutatott. Ez a politikai tényező a kultúra. Trianon után Klebelsberg koncepciójában a kultúra egyfelől a társadalom "szellemi népgyógyításának" eszköze, másrészt pedig a magyar társadalom belső szerkezetének lassú evolúcióját, konzervatív modernizációját segítette elő. A csonka országbeli társadalom belső struktúrájának fokozatos és igen óvatos átalakítását Klebelsberg az iskoláztatás tartalmának átalakításával, egyfajta tudásberuházással kívánta megvalósítani.
A kultuszminiszter kultúrpolitikájának egyik fő, sarkalatos pontja a kiábrándult, elkeseredett tömegek erkölcsi-szellemi befolyásolása, nevelése volt. Ennek eszköze az új tartalommal megtöltött keresztény-nemzeti ideológia, a klebelsbergi ún. neonacionalizmus. Ez a politikai ideológia a történelmi Magyarország integritásáért és helyreállításáért folyó küzdelem legfőbb mozgatórugója lett. Ezért is mondta a miniszter egyik beszédében, hogy a Trianon utáni Magyarországon “a kultusztárca egyben honvédelmi tárca is”.
A neonacionalizmusból egyenesen következik a kultúrfölény programja. Klebelsberg az elveszített háborút a kultúra síkjára terelve akarta ismét megnyerni: "művelt és jómódú nemzet akarunk lenni, szóval fajsúlyosabb, mint a bennünket környező népek". A kulturális fölény megteremtése után kerülhet sor majd a politika vonalán a területi revízióra: a kultúrfölény teszi lehetővé, hogy "lefegyverezetten is az Árpád szerezte földön megmaradhassunk és egyszer, megengedett eszközökkel, az elveszítettet visszaszerezzük”.
Klebelsberg kultúrpolitikájában éppen ezért nagy súlyt kaptak a nép művelődését szolgáló, a népoktatást fejlesztő intézkedések. Klebelsberg kulturális koncepciójának egyik vezérmotívuma volt a magyar néptömegek műveltségi színvonalának emelése. Krédójaként is értelmezhető ez a mondat: "Emelni kell a magyar dolgozó tömegek értelmi színvonalát (...) és szisztematikusan nevelni kell minden téren elsőrangú szakembereket, akiknek az a hivatásuk, hogy közgazdasági vezérkara legyenek a magyar termelésnek". Nem elegendő, ha a nép megtanul "egy picit írni, egy picit olvasni, egy picit számolni". A pusztán elemi ismeretek félműveltsége rosszabb a teljes tudatlanságnál. Klebelsberg népiskolák tömeges felállításával és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta a tömegek kulturáltságának, műveltségének színvonalát emelni, s ezt a stratégiai célkitűzését meg is valósította.
1926-1927-ben – a miniszter kezdeményezésére – nagyszabású népiskolai program bontakozott ki. 1926-ban törvényt hoztak a "mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról" (1926. évi 7. tc.). Az országot 5 kilométer sugarú körökre osztották, és törvénnyel kötelezték a törvényhatóságokat vagy a földbirtokosokat, hogy népiskolákat alapítsanak. Három esztendő alatt ötezer népiskolai tanterem és tanítói lakás épült Magyarországon. A legmodernebb típustervek felhasználásával, téglafalakból készült, vörösfenyő padlózattal, hatalmas ablakokkal és palatetővel ellátott épületek voltak ezek. Nagyrészt tanyákon, ahol a házak 50%-ának a fala vályogból, teteje pedig nádból készült. Az iskolákhoz háromszobás tanítói lakás és téglából épített udvari melléképületek csatlakoztak. Klebelsberg fontos szerepet szánt a néptanítónak. 1925-ben elmondott parlamenti beszédében egy eszményített, idealizált falusi tanítóportrét vázolt föl képviselőtársainak: "Olyan tanítói karra van szükségünk, amely szereti a falut: ha egy fiatal tanító élete párjául derék, házias lányt választ, aki szerető szívvel osztja meg vele életét, akkor ez a tanító nem fogja magát elhagyatva érezni, mert a tanya népe, ha benne jóakaratú barátot fog találni, felkeresi és megbecsüli. Nem úgy képzelem, hogy csak a tankötelezetteket oktassa, hanem a népnek igazi barátja, lelke legyen a tanító.”
Tekintve a falusi és tanyai lakosság alacsony műveltségi szintjét és agrárgazdasági ismereteinek hiányosságait, 1927-ben nagyszabású program indult az iskolán kívüli népművelés fejlesztésére. Szükség volt rá, hiszen az ország 6 éven felüli lakosságának 12%-a analfabéta volt. Önművelő egyesületeket akartak létrehozni, ahol a felnőtt lakosság elsajátíthatja az írást-olvasást. A hatalmas költségekkel induló mozgalom eredményeképpen szórakoztató jellegű programok mellett különböző ismeretterjesztő előadásokat és tanfolyamokat szerveztek országszerte. Emellett új, 2-400 kötetes népkönyvtárakat telepítettek, csupán 1927-1928-ban 1500 ilyen közintézményt létesítettek 220 ezer kötettel. Az iskolán kívüli paraszti népművelés sajátos formáit jelentették a népfőiskolák, amelyek néhány hetes, illetve hónapos téli vagy esti tanfolyamok keretében a parasztság általános és szakmai műveltségének a fejlesztését, s ehhez kapcsolódóan öntudatos és felkészült paraszti vezetők kinevelését tartották feladatuknak.
A közoktatási reform a polgári iskolákat is érintette. A kultuszminiszter minden 5-10 ezer fős községbe polgári iskolát kívánt létesíteni azért, hogy a műveltségnek ne csak kimagasló gócai, hanem helyi „kulturális fókuszai” is legyenek. Az 1927. évi 12. tc. a polgári iskolát középfokú iskolává minősítette. Ez a tanító- és óvóképzőkbe s egyéb szakiskolákba nyitotta meg az utat az oda igyekvő fiataloknak. A népiskola 4. osztályának elvégzése után a tanulók mintegy 14-16%-a iratkozott be a polgáriba. Szüleik főként kisiparosok, kiskereskedők, kisbirtokosok voltak, a köztisztviselők gyermekei nem ide jártak. Ők a gimnáziumi érettségi előnyeit biztosíthatták gyermekeiknek. A polgári iskola továbbra is a kispolgárság tanintézménye maradt. A polgári iskola képzési ideje a fiú- és leány polgárikban egyformán négy esztendő volt.
Klebelsberg figyelme fokozottan kiterjedt a gimnáziumokra is, amelyek az úri középosztály utánpótlásának legfontosabb hátterei voltak. Ráadásul a trianoni országvesztés épp ezt a réteget sújtotta leginkább, különös tekintettel arra, hogy a vármegyei és állami tisztviselők százezrei menekültek a csonka ország területére az elcsatolt részekről. "Ha azt keresem és kérdezem – mondta erről Klebelsberg –, hogy a magyar társadalomnak önhibáján kívül súlyos helyzetbe jutott, melyik rétege szorul legjobban támogatásra, akkor meg kell állapítanom, hogy a magyar középosztály, a magyar intelligencia az. A nemzeti katasztrófa ezt a társadalmi réteget sújtotta a legnagyobb erővel. A menekültek ebből a társadalmi rétegből kerültek ki, a B-listások (állásukat veszítettek – L.Zs.) túlnyomó része szintén ebbe a társadalmi rétegbe tartozik." Vagy ahogyan egy másik beszédében fogalmaz: "A legtöbb magyar középosztálybeli család már számolt azzal, hogy a mai generáció helyzete elég nehéz marad, minden reményét gyermekeibe helyezi. Az a felelős miniszter, aki még a gyermekben megnyilatkozó reményt is el akarná venni a középosztálytól, nagy bűnt követne el a nemzet ellen."
A szakmai struktúra korszerűsítését a középszintű iskoláztatás fejlesztésével is segíteni kellett. A miniszter szorgalmazta a tananyag gyakorlatiasabbá tételét, valamint az élő idegen nyelvek oktatását a hagyományos latin mellett. Épp ezért sok nyelvtanár kapott ekkor külföldi ösztöndíjat. A modernizálást szolgálta az új középiskola-típus, a reálgimnázium létrehozása is. Az új iskolatípust az 1924. évi 11. tc. szentesítette. A törvény a szétkülönítés elvét úgy kívánta érvényre juttatni, hogy a klasszikus humán gimnázium és a reáliskola közé domináns iskolatípusként beillesztette a reálgimnáziumot. Ennek fő jellegzetessége az volt, hogy a latin nyelvet mint fő tantárgyat és a németet – mely mindhárom iskolatípusban kötelező volt – megtartotta, s felvett még egy modern nyelvet, jellemzően az angolt, franciát vagy olaszt. Mindhárom középiskola-típusban azonos súllyal szerepeltek a nemzettudatot erősítő tantárgyak, vagyis a magyar nyelv és irodalom, illetve a történelem. A törvény életbelépése után megszűnt a humán gimnázium minősítési monopóliuma. Az "egységes jogosítás" elve szerint mindhárom középiskola-típus érettségi vizsgája egyformán felhatalmazott a bármely felsőoktatási intézményben való továbbtanulásra.
Ami a közoktatás ideológiai meghatározottságát és a nevelés szellemét illeti, nőtt a világnézeti-politikai nevelés jelentősége. Egyébként nagyon érthetően és helyesen a ma divatos „világnézetileg semleges oktatás” amúgy értelmezhetetlen kliséje ellenében. Ennek részeként erősödött a keresztény és nemzeti szellem, s – Trianon következményeként – új elemként megjelent az irredentizmus. (Amely egyes mai történészek szerint holmi ördögtől való eszmeiség lenne.) Kornis Gyula kiváló piarista szerzetes, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára 1921-ben, programadó írásában a magyar neveléspolitika fő feladatait az alábbiakban határozta meg: 1. „a nemzeti érzés pozitív ápolása”, azaz az integer, történelmi Magyarország gondolata; 2. „az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen”; 3. „a nemzet intelligenciájának visszamagyarosítása, mondhatnánk eljudaizálásával szemben hungarizálása”. S mivel – tette hozzá – ezt a szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben, „a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha a keresztény vallásos érzület is áthatja”.
E programmal összhangban a történelemtanításban feladták azt a régi, dualizmuskori elvet, hogy a legújabb kor eseményei nem valók az iskolai tantervekbe. Ehelyett kifejezetten megkövetelték, hogy a világháborúval, az „úgynevezett proletárdiktatúrával”, a trianoni békével s még az ezt követő eseményekkel is foglalkozzanak. Magyarország földrajza mindegyik iskolatípusban a történelmi Magyarország földrajzát jelentette, amelynek tanítása során – fogalmazott a középiskolai tantervhez készített 1927-es utasítás – „reá kell mutatni a magyar-medencerendszer minden egyes tájának, a föld minden természeti tényezőjének az egész nemzet életében való fontos szerepére. Így mutathatjuk ki egyrészt a magyar föld és a magyar nemzet elválaszthatatlan kapcsolatát, másrészt a magyar föld minden egyes részének szoros összetartozandóságát, földrajzi, gazdasági, történelmi és politikai egységét. (…) Először mindig az osztatlan magyar földet kell megmutatni, azután össze kell hasonlítani a megcsonkított országgal”. A tanítás minden iskolában rövid imával kezdődött és végződött, a nevezetes Magyar Hiszekeggyel, amely a régi Magyarország eljövendő feltámadását mint „isteni örök igazságot” véste a diákok tudatába.
Klebelsberg, Kornis és munkatársaik útmutatásainak megfelelően a nacionalizmus és irredentizmus mellett nagy súly helyeződött az országvesztő baloldali radikális eszmék, elsősorban a kommunizmus és a szociáldemokrácia elítélésére. Károlyi és szövetségesei a korabeli tankönyvekben olyan nemzetárulókként jelentek meg, akiknek nemcsak saját „őszirózsás” forradalmukért, hanem „a zsidó Kun Béla vezérlete alatt kikiáltott proletárdiktatúráért”, valamint Trianonért is viselniük kell a történelmi felelősséget. (Ettől mai leszármazottaik is hideglelést kapnak, s folyamatosan „rettegnek”, illetve petícióznak, demonstrálnak „jeles ünnepeiken”, vagy amikor éppen ürügyet vélnek felfedezni erre).
A Horthy-korszak első periódusában tehát – szemben a mai állapotokkal – a katasztrofális gazdasági-pénzügyi helyzet és az ország szétroncsolt állapota ellenére kiemelt szerepet kapott a művelődés, kultúra és a közoktatás támogatása. Ezek első számú nemzetstratégiai területté váltak, hiszen a megmaradás és a jövő, a magyar feltámadás, a revízió legfőbb zálogát és feltételét jelentették. Klebelsberg minisztersége idején a kultusztárca a költségvetési kiadások 10%-át kapta, s ennek közel 50%-át a népoktatás fejlesztésére fordították. Maga Klebelsberg személyes példamutatásával is a nemes ügyet szolgálta: hivatalába gyalog vagy busszal és villamossal járt be, hogy minden apró fillért a népnevelés, a közoktatás céljaira lehessen fordítani.
Mindezek tükrében meglehetősen különös, hogy a jelenlegi hatalom a közoktatás államosítására és a totális állami ellenőrzés megvalósításának garantálására létrehozott intézményt épp Klebelsberg Kunóról nevezte el. Hiszen a mai oktatáspolitika mindenben az ellenkezője mindannak, amit Klebelsberg képviselt: építkezés helyett rombolás, kisiskolák helyett mamut intézmények és iskolabezárások, a tanárok erkölcsi és anyagi megbecsülése helyett egzisztenciális ellehetetlenítésük és megalázásuk, normális iskolai légkör megteremtése helyett egy agyonbürokratizált kafkai világ fojtogató légköre, a szakmai érdem és rátermettség helyett a politikai megbízhatóság vizsgálata, miniszteri alázat helyett hivatali pöffeszkedés és arrogancia, s a sor még hosszasan folytatható. Talán épp ezért szerencsés kormányzati lépés lenne mihamarabb átkeresztelni a testületet mondjuk Benke Valéria Intézményfenntartó Központ (BIK) névre. Fiatalabb olvasóink kedvéért: Benke Valéria kommunista „oktatáspolitikus” volt, Biszku elvtárs kortársaként 1958 és 1961 között művelődésügyi miniszterként ténykedett, s elvtársi éberséggel őrködött afölött, hogy az egyetemekre, a pedagóguspályára kizárólag a politikailag abszolút mértékben megbízható pártkatona elvtársak kerüljenek.
Remélem, ezen kis írásommal sikerült valamelyest hozzájárulnom ahhoz, hogy Klebelsberg Kunóról reális kép alakuljon ki, még a nem történelem szakos tanár kollégák szemében is, és belássák: annak, ami ma Magyarországon a közoktatásban folyik, s amit a Klik képvisel, semmi köze nincsen e nemes jellemű gróf tevékenységéhez, szándékaihoz és hagyatékához.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info