„A helyesen értelmezett és oktatott meditáció a pszichiátriai kezelés biopszichoszociális modelljének erőteljes kiegészítője lehet”. Joseph Arpaia, M.D., Psychiatric Times1
„A valóságban az ego olyan, mint egy cirkuszi bohóc, aki az evezőjét mindig megmeríti annak érdekében, hogy a közönség úgy gondolja, bármi is történik, azt ő teszi”. Freud
A jelenlegi pszichiátriai szakirodalom tele van a meditáció különböző formáinak a betegek lelki jólétének jótékony hatásaira való utalásokkal. A saját égisze alatt a „meditáció” kifejezés magában foglal különböző formákat és gyakorlatokat, kezdve a jógától, mantrák ismétlésétől, (ezt gyakran „koncentrációs meditációnak” is nevezik, amely a negatív gondolatokat kiszűri), valamint a „nyitott meditáció”, amely pedig „lehetővé teszi az ember tudatosságának a megőrzését, bármilyen változó jelenségek is merüljenek fel az elmében, csökkentvén a pszichés védekezést a korábban elfojtott anyaggal szemben”.2 Ezeket az erőfeszítéseket nem ritkán légzési technikák egészítik ki, olykor még pszichedelikus szerek alkalmazásával is.
Az ilyen jellegű törekvéseket az jellemzi, hogy a többféle vallási háttérből összeollózott technikákat az eredetüktől teljesen eltérő környezetükben használják. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos helyzetekben terápiás értékük is lehet, hanem egyszerűen csak arra mutat rá, hogy ezek használata sok esetben a rákos beteg tüneti kezelésére hasonlítanak anélkül, hogy a betegség igazi okát kezelnénk. A tüneteket enyhíthetik, de a mögötte rejlő állapotot elrejti, amely így elsikkad, mintha kezeletlen lenne.
Az alapvető oka ennek az, hogy az átlagterapeutának (a nőket is idesorolván) az ember, mint ember, természetéről egészen más fogalma van, mint azokban a vallásokban, amelyek ezen technikákat kifejlesztették. Amennyiben valaki a kartéziánusi dualizmuson nyugvó emberképet, a lelket (psziché) és a testet tekinti alapul, abban az esetben az ilyen jellegű technikák elkerülhetetlenül a lélekre lesznek használatosak, (vagy részben a testre, mint a jógában). Azonban a nagy vallások az embert három egységre tagolják, mely szerint a test és a lélek (amely magában foglalja a gondolkodási folyamatokat is) fölött az emberben szellem lakozik, amely spirituális központ, és eredetét tekintve isteni.3 Amennyiben ez igaz, úgy bármely terápiás törekvésnek az integráció irányában nemcsak a testet és a lelket kell, hogy figyelembe vegye, hanem ezt a szellemi központot is. A meditáció célja, hogy e hármast integrálja, nem pedig csak a két alacsonyabbat. A pszichiátereket kényelmetlenül érintheti a minden emberben rejlő spirituális centrum koncepciója, azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy minden emberben az igazság vagy útmutatás ember-feletti forrása lakozik, amely túllép a klasszikus szuper-ego korlátozó természetének a kategóriáján, és valóban gyakorta kiderül, hogy a beteg problémái azon konfliktusok megoldatlanságából ered, amely ennek az igazságnak a belső forrása és a lélekből fakadó vágyak között található. A beteg egyetlen reménye, ami számára boldogságot és elégedettséget hoz, hogy ezt a három alkotóelemet - test, lélek, szellem* –, olyan formában sorakoztassa föl, hogy az, ami „felsőbbrendű”, az uralja az alacsonyabbat. Másképpen megfogalmazva, amennyiben a test irányít mindent, például a falánkságot vagy a szexuális vágyakat, ebben az esetben az eredmény csakis a káosz. Hasonlóképpen, ha a harag, fösvénység vagy pedig az egyéb szenvedélyek állnak a beteg életének a középpontjában, megint csak a káosz uralkodik. Amennyiben csak az Igazság Szelleme irányítja a lelket és a lélek viszont a testet, csakis abban az esetben van remény békére. Hozzá kell tenni azonban, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy ezeket az alkotóelemeket „felsorakoztassuk”, hanem ezeket valamilyen célból kifolyólag kell, hogy sorba állítsuk. A vallás célja nemcsak az, hogy létrehozzon egy elégedett, TV-t bambuló tohonyát, hanem hogy ezen összetevőket egy még magasabb cél érdekében sorakoztassa fel – nevezetesen tudni, szeretni és szolgálni azt a bennünk rejlő Igazságot – és nemcsak a bennünk rejlőt, hanem a rajtunk kívül állót is.
A meditációs gyakorlat, ahogyan azt a pszichiáterek és a pszichológusok értik, nem áll szükségszerűen kapcsolatban azzal, ami igazán szellemi. Egyszerűen fogalmazva, az a tény, hogy a beteg jobban érzi magát, az nem kérdéses. A szellemi életnek nem az a célja, hogy jobban érezzük magunkat, habár egyik lehetséges eredménye is lehet. A szellemi élet az egyén átváltoztatását tűzi ki célul, és végső célként pedig az egyén megszentelődését és megistenülését. Természetesen ez nem egy könnyű folyamat. Mint Whitall Perry mondta; „Csak Isten temploma fogadhatja Istent, azaz a lélek, amely a kegyelem által fogékony rá, doktrinában megalapozott, bűntől megtisztult, akaratban átváltozott, és erényben megalapozott – mindezek a megfelelő szertartással vagy tradicionális hovatartozással.” Ehhez nemcsak bizonyos személyes kvalifikációk, hanem egyéni erőfeszítés is szükséges, a természetes vágyakra irányuló ösztöneink következtében, miként a bűnbeesett természetünk eredménye a világhoz való kötődés. Akarat nélküli erőfeszítés, szellemi inspiráció és irány nélkül nem lehet azt remélni, hogy megszakadjon az a centrifugális tendencia, amely magával ránt minket és megakadályozza az integrációnkat.4 Ezért int minket a figyelmeztetés: „tökéletesítsd akaratod”, és „tiszta szívvel” távozz.
A szellemi gyakorlatok töredékes természete a szigorú tradicionális bírálatok és támaszok szükséges védelme nélkül nem jár számottevő veszélyek nélkül. Keveset lehet hallani azokról a pszichiátriai következményekről, amelyek olyan emberekkel történtek meg, akik belemélyedtek az ilyen jellegű meditációs gyakorlatokba, mint a mantrák ismétlése, amelyek jelentését alig ismerik, nem is szólva az önhipnózis lehetőségéről az ezt követő téveszmékkel együtt. Nyilván az ilyen jellegű beszámolók a szakirodalomban elérhetőek. A néhányak által támogatott elme kiürítése egyértelműen lehetővé teszi a negatív erők és befolyások beáramlását és a beteg gondolkodásának az uralását, mint például egyesek azt hirdetik, hogy ők maguk Istenek! Az a tény, hogy ebből bizonyos pszichoszociális előnyök származhatnak, semmi esetre sem zárja ki azt a lehetőséget, hogy ezen személyek nyugalommal kárhoztatják el a lelküket. Az ember persze tisztában van azzal, hogy sok pszichiáter már eleve tagadná a lélek létezését, nem is beszélve az elkárhozás lehetőségét.
Fontoljuk meg egy pillanatra azt, hogy mi is a meditáció. A Webster szótár meghatározása szerint a meditáció „az elmét vagy a figyelmet szegezni” valamire. A Katolikus Enciklopédia szerint „a mentális ima egy formája, a lélek, a memória, az imagináció, az intellektus és az akarat különböző képességeinek alkalmazásaiból áll, valamilyen misztérium, princípium, igazság, vagy tény figyelmes vizsgálatára…”. A legközelebb álló hindu kifejezés a dhyana, melynek szó szerinti jelentése „koncentráció”. Persze nem szabad elfelejteni, hogy a Katolikus Enciklopédia szerint „a figyelem irányítása az életbevágó pont az akarat nevelésében”. Mivel a hinduk valamelyest kevésbé hajlamosak a pontos meghatározásokra, ezért Swami Sivananda, a hinduizmus nemrégiben elhunyt magyarázója itt elegendő. Azt mondja, hogy ez „ olyan, mint az olaj állandó áramlása. Az elméből az összes világi gondolatok kiürülnek, és föltöltődnek vagy átitatódnak isteni gondolatokkal, Isten dicsőségével, és az isteni jelenlétével.” A meditáció természetesen kemény munkát és fegyelmet igényel. Egy hindu minden bizonnyal különösebb nehézség nélkül elfogadná a Katolikus Enciklopédia meghatározását.
Vegyük például a mantra ismétlését vagy rövid imát, mivel ez a mantra. A mantrák javarészt egy isteni nevet tartalmaznak, vagy ezen alapulnak. A cél nem a negatív gondolatok kizárása, hanem hogy az egyén a Szent Név esszenciájával itatódjon át, amely mialatt a lelken és testen át visszaverődik, fejti ki az átalakító hatását. Az ember egyesül a Névvel, pontosabban azzal, amit a Név képvisel, miként ahogyan azt a nagy szellemi tradíciók tanítják, a Név és a Nevezett egy és ugyanaz. Nem az a kérdés, hogy a negatív gondolatokat sakkban tartsuk, hanem a folyamatosan ismételt Név pozitív természetében való feloldódás. Amennyiben a szellemi mesterek ragaszkodnak a koncentrációhoz, ez soha nem egy fajta öncélú koncentráció, hanem annak érdekében történik, hogy az ember figyelmét teljes egészében a témára fordítsa és befejezze a meditációt.
A meditáció arra sem szolgál, hogy „magasztos gondolatokról” elmélkedjünk, vagy alacsonyabb szintre helyezzük a pszichológiai ellenállásainkat. Avram Davis a végső célt jól körvonalazta, aki szerint a zsidó meditációs technikák helyénvalóak. „Az emberek a meditációt gyakran egy eksztázisra hasonló állapottal teszik egyenlővé, vagy egyszerű relaxációval. Az eksztázis és relaxáció nagyszerű állapotok, de általában elmondható, hogy a zsidó meditáció nem annyira érdekelt pusztán egyedül csak ezeknek az előidézésében. A meditáció tényleg gyakran előidéz egy nyugalmi állapotot, vagy csökkenti a vérnyomást, azonban ezek nem a meditáció központi okai, mivel a meditáció sem egy drog sem pedig hipnózis. A meditáció célja ehelyett az, hogy áttranszformáljon minket a tudatlanságból a bölcsesség állapotába, a fogság állapotából (legyen az pszichológiai, vagy személyes) a szabadság létállapotába.” Az igazi meditáció mesterei „stratégiákat mutatnak az ego megsemmisítésére. A meditációs útnak ez a végső kívánalma, mivel Isten végtelen boldogsága itt nyugszik,” mert ahogy Issachar Baer (egy XVIII. századi haszid tanító) mondta, „Isten szolgálatának a lényege megérteni azt, hogy… ön egyszerűen csak az isteni attribútumokhoz vezető egy csatorna… és önnek nincs saját független valósága”.5
Hasonló módon Srí Ramana Maharsi, (a múlt évszázadban elhunyt) az az ember, akinek kiemelkedően megszentelt volta India szerte is elismert, a meditációról megjegyzi, hogy „a megszabadulás csak az „én” gondolatának a megsemmisítésén át lehetséges…Amennyiben az „én” nincs semlegesítve, a meditáció alvásban végződik”.6 Srí Ramakrishna azt tanította, hogy „a meditációban Istenben kell, hogy föloldódjunk. Pusztán a víz felszínén való lebegés által a tenger mélyén fekvő drágaköveket nem tudjuk elérni.
A Bhagavad-gíta hasonlóképpen állítja: „azon az ülőhelyen ülve összpontosítsa gondolatait, állítsa meg elméje és érzékszervei tevékenységét, így végezze a jógát önmaga megtisztítása érdekében” (VI:12).7
A keresztény nézőpontból is hasonló párhuzamok idézhetőek. William Law szerint „ami minket elválasztott Istentől, semmi egyéb, mint a saját akaratunk, vagyis inkább a saját akaratunk Istentől való elszakadás. Az ember bűnbeesése hozta létre ezt a földi királyságot; a bűn semmilyen formában semmi egyéb, mint az ember akaratának saját mozgása által vezérelt állapota és öntörvényessége, amit egy olyan természet szakított el a tőle való függéstől és egyesüléstől, mint a zuhanó akarat. A teremtésben minden ördögi és nyomorúság csak és kizárólag ebből az okból ered”. „ A kérdés az”, kérdezi Eckhart mester, „hogy mi ég a pokolban? A tanult emberek egyhangúan válaszolnak: ’a saját akarat’”. „Minden bűn a saját akaratból származik”, ahogy azt Krisztus Sziénai Szent Katalinnak kinyilvánította. Tisztán érthető kell hogy legyen, hogy a saját akarat feladása nem egy passzív állapot, hanem egy igen aktív. Az egoizmus esszenciája a saját akarat, az ember saját valóságának középpontba helyezése. A büszkeség nem más, mint a saját akarat koncentrált formája. Ez nem azt jelenti, hogy az egyénnek nem kellene a saját lelkében ezeket az összetevőket fölismernie - például a szenvedélyeket –, melyek az istenivel ellentétben állnak, amiért is ezek a legyőzendő „ellenségek”, viszont egy fel nem ismert ellenséggel aligha lehet hatékonyan harcolni. Ennek a célja pontosan az, hogy a léleknek engedni kell „a megfeszített Krisztus nyomait követni, és így vágyakozással és szeretettel, a szeretetben egyesülve ismét egy új Krisztus születhessen önmagunkban”.8 A meditáció ezt követő célja pedig, hogy lehetővé tegye Szent Pállal együtt mondván, „nem én élek, hanem Krisztus él bennem”.
Pillanatnyilag vegyük figyelembe a buddhista meditációt, miután ez a leggyakoribb referencia mindazoknak, akik az ilyen jellegű pszichiátriai segédeszközöket pártolják. A buddhisták úgy tartják, hogy minden egyénben egy Buddha-természet lakozik, mely fogalom nem sokban tér el a keresztény hagyomány Isten-képmás fogalmától, amelyre mindannyian teremtettünk. Elmondható, hogy a meditáció célja az ádámi állapothoz való visszatérés, ahol a képmás és a hasonlóság megegyeztek. Ádám bűnbeesésével a hasonlóság elveszett, és a feladatunk az, hogy ezt a hasonlóságot visszaszerezzük. A Dalai Láma ezt az elgondolást ekképpen magyarázza: „a Buddha-természet az elme és a test természetes állapota, ezek megrögzött elsötétedéseiktől való megtisztulás. Akár egy potenciális magként értelmezni, vagy teljesen jelen lévő valóságként, amit bár átmenetileg fátyol takar, a Buddha-természet az ígérete, útja, és a buddhista gyakorlatok végeredménye, és a tibeti orvostudomány alapja… a buddhizmus végtelen megközelítést ajánl föl a tudatlanság erőinek a legyőzésére, a kapzsiság és az erőszak ellen, amelyek elrejtik legbensőbb lehetőségeinket. Azonban minden út középpontjában az az egyszerű felismerés rejlik, hogy a saját személyes természetünk a kezdettől fogva nem eltérő a Buddháktól. A Dalai Láma magyarázata szerint: „miután időtlen idők óta a valódi Buddha természetünk elhomályosodott a tudatlanság, a kapzsiság és az agresszió (vagy harag) erőitől, ahogyan azt a disznó, a kiskakas és a kígyó szimbolizálják… Ezek a negatív mentális impulzusok a korlátlan lehetőségeinket elrejtik, és ezek maguk a kiváltó okai a létforgatagban való körkörösen frusztráló vándorlásainkon keresztül. Felismervén e három „lélekölőt” a legapróbb megtestesülésükben, betekintést ad az összes betegség eredetébe, miként a bölcsesség kifejlesztésének, így ezeknek a hatásainak a beismerése az első lépés.” „A tibeti orvoslás végső célja nemcsak az, hogy a testnek és a léleknek az egészségi állapotát és belső harmóniáját helyreállítsa, hanem hogy eltávolítsa az apró fizikai és mentális megszentségtelenítéseket, amelyek elrejtik a belső Buddha-természetünket. Kibogozni karmikus kondicionáltságunk csomóit, és megszabadítani az elmét az önmagát korlátozó módszereknek a gondolatától és tapasztalatától.”
Világossá kell tenni, hogy ha a tradicionális „pszichológiát”, mint olyat, ekképpen kéne nevezni, akkor semmi esetre sem lenne „tudományos”, mint ezalatt azt manapság értik. A meditációs technikák használatai azt célozzák meg, hogy lerombolják azt az illúziót, hogy mi csak mulandó ego, vagy magunk vagyunk és semmi több, és hogy azoktól a szenvedélyektől megszabadítson minket, amelyek bebörtönöznek. A meditációban visszatartván a mi esztelen impulzusainkat, lehetővé teszi az intellektust, hogy megfékezze a haragot és a szenvedélyeket, amelyek behálózzák. Néha csillapítja a háborgó haragot a vágy kedvességével, más esetekben pedig a vágyat csillapítja a harag szigorával. Ezután magához térvén, az intellektus ráismer a hozzá illő méltóságára – hogy önmaga ura legyen – és képessé válik arra, hogy a dolgokat úgy lássa, ahogy azok valójában vannak, mert az ördög szenvedélyeinek zsarnokságától elvakult szeme megnyílt. Ezután az embernek megadatik, hogy spirituálisan Krisztussal legyen temetve, miután így az evilági dolgoktól megszabadult, és a külső szép által többé nincsen lebilincselve. Az elvonulásban végzett meditációs technikák ezek végső szerepének megértése nélkül majdnem mindig ahhoz vezetnek, hogy a páciens a saját pszichéjének a „csapdájában” marad, míg a spirituális élet célja sok esetben pont az, hogy az embereket a pszichéjükből kimozdítsuk; lehetővé tenni őket arra, hogy az életüket az Igazságra összpontosítsák, ne pedig érzésekre, és múltbéli tapasztalatokra. Sok szekta használ meditatív technikákat, amelyek elkerülhetetlenül a saját klienseiket a saját pszichéjük csapdájába zárják, amelyre bizonyságul szolgál a bazári meggyőződések követői fölkarolásának rászedésével. Ami pedig még rosszabb, a meditációs technikák által rá vannak vezetve arra, hogy elfogadják olyan entitások vezetését, mint Ramantha, vagy más „szellemvezetők”, akik számai és nevei töménytelen. A psziché csapdájába zárva olyan, mint az ego feneketlen lyukába esni. Amiként a misztikusok újra és újra figyelmeztetnek, minél jobban magunkban vagyunk, Isten annál kevésbé képes bennünk lakozni.
Lábjegyzetek
1 Psychiatric Times, 2000. június
2 Seymour Boorstein, Transpersonal Psychotherapy, American Journal of Psychotherapy, Vol.54, No. 3, Summer 2000.
3 A misztikusok gyakran kombinálják a lelket és a testet egy egy entitásba, állítván, hogy az emberben ketten lakoznak, duo sunt in homine. Ez teszi lehetővé Szent Pált kijelenteni, hogy tagjaiban egy törvény van szemben a Szellem törvényével. (Róm 7:23)
4 Whitall Perry, The Mescalin Hypothesis, Challenges to a Secular Society, Foundation for Traditional Studies, 1996.
5 Meditation from the heart of Judaism, ed. Avram Davis, Jewish Lights Publ., 1999 „a meditáció célja, hogy eltávolítsa azt a maszkot, amely megtéveszt bennünket, a hazugságokat, melyek akadályoznak minket, a mulandót mely lehangol minket…hogy az istenit ténylegesen megtapasztaljuk.”
6 Talks with Srí Ramana Maharsi, T.N. Venkataraman, Tiruvannamalai, 1972
7 Hugh of St.Victor hasonlóan tanítja, hogy „a lélek az összes hatalmával együtt felosztotta és szétszórta önmagát külső dolgokban… így a léleknek… az összes hatalmát haza kell hívnia az összes felosztott dolgoktól az egyetlen belső munkához. Ha az ember belső munkát végez… az összes erejét magába kell, hogy öntse, mintegy a lelke sarkába. (Noé Bárkája, III. 1). Eckhart azt mondja, „nyugalomban és csendben kell maradnia, ahol az Igét hallani lehet.” Jacob Böhme hasonlóképpen: az összes saját tevékenységét szüntesse meg, szemeit rendületlenül egy pontra rögzítse… összes gondolatait szedje össze… szorítsa a Középpontba, Isten Szavát megragadván”.
8 Krisztus kissé adaptált kinyilatkoztatása Sziénai Szent Katalinnak
* corpus –anima –spiritus (intellectus) a keresztény kultúrában, soma-psyche-pneuma a görög hagyományban, és jisim-nafs-ruh az iszlám tradícióban (a fordító megjegyzése).
Fordította: Kulcsár Pál Kristóf (palkulcsar@gmail.com)
Kulcsár Pál Kristóf korábbi fordításai:
- Rama Coomaraswamy: A pedofíliáról
- Frithjof Schuon: Az Evangélium egy rejtélye