1971. február 6-án a következő hír jelent meg a magyarországi központi napilapokban: „Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének volt első titkára, aki gyógykezelés céljából a Szovjetunióban tartózkodott, ez év február 5-én Gorkij város megyei kórházában súlyos és hosszadalmas betegség után életének 79. évében elhunyt”.

Rosenfeld, a magyargyűlölő zsidó gnóm

Rákosi holttestét Moszkvába vitték egy Mozsajszkij úti villába, ahol felravatalozták a vörös bársonnyal letakart koporsót. Február 7-én este a Sabolovka negyed krematóriumába szállították, ahol elhamvasztották. A magyarországi elvtársak meglehetősen ambivalens módon viszonyultak Rákosi földi maradványainak hazahozatalához. A kommunista emberfajta tipikus megszemélyesítője, az éjsötét Komócsin Zoltán KB-titkár ironizálva ezt közölte Sütő Gáborral, a párt külügyi osztályának munkatársával: „No, szakikám, a demokratikus centralizmus nevében állást foglalhattál ’bölcs apánk’ hazajövetele ellen. Ez volt benne a demokrácia. Most jön a centralizmus: a párt döntése értelmében kimész érte, hazahozod és eltemeted. Világos?”

Sütő Gábor 1971. február 11-én érkezett meg Moszkvába, ahol a Rosszija szállóban találkozott Rákosi családjával és hozzátartozóival. Sándor József a KB vendégeként meghívta az özvegyet, a jakut Feodora Fjodorovna Kornyilovát, azaz Fenyát és annak fiát családostól a temetésre. Közölte, hogy Rákosi nyughelye bárhol lehet, a Kerepesi temető kivételével, ahová a szocialista érában az aktuálisan „jó” elvtársakat temették, s így afféle kommunista panteonná vált az idők folyamán Pest város egykori köztemetője. A család a Farkasrétet választotta, így itt helyezték végső nyugalomra Rákosit február 16-án. Az MSZMP Politikai Bizottsága titkosította a temetést, amelyről így semmiféle közlemény vagy hír nem jelent meg. A kolumbáriumon elhelyezett tábla felirata is puritán egyszerűséggel mindössze ennyi volt: „Rákosi Mátyás 1892-1971”. A család szerint hatvanan, a hivatalos jelentés alapján negyvenen kísérték utolsó útjára Rákosit. Az akkori hatalom az egész ceremóniát igyekezett a legnagyobb titokban tartani. Sütő Gábor elmondása szerint az özvegy többször is megkérdezte tőle: „Mondja, ezt érdemelte az én uram?” Vagyis a korabeli kommunista sajtóban nemhogy nekrológ nem jelent meg a Magyarország felett egy évtizeden keresztül diktátori hatalmat gyakorló ’19-es, őskommunista vezérről, de egyetlen kishír vagy mondat sem. Személyéről az első értékelést 1983-ban, titkos temetéséről az első híradást 1989-ben tették közzé.

Rákosi – 1919-es szereplése miatt emigrációba kényszerült, illetve a szegedi Csillag börtön oltalmazó vendégszeretetét élvezte, majd Sztálin birodalmába emigrált – 1945. január 30-án érkezett haza a Szovjetunióból és hamar nagy befolyásra tett szert a politikai életben. Még távollétében, 1944 végén beválasztották az illegitim Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Az ezt követő hónapokban a kivárás taktikáját alkalmazta, mivel még Sztálin szándékai sem voltak egyértelműek Magyarországgal kapcsolatosan. Több nyelven kiválóan beszélt, ez tette lehetővé, hogy Trumannal angolul tárgyalhatott Washingtonban a békeküldöttség tagjaként, de emellett meg tudta magát értetni oroszul, németül és olaszul is. A politika volt a „hobbija”, amely élete minden percét kitöltötte. A Magyar Kommunista Párt, majd 1948-tól a szociáldemokratákkal való egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára lett. 1945-től miniszterelnök-helyettes államminiszter. Az 1945. őszi, 57%-os kisgazda győzelemmel zárult parlamenti választás után a szovjet csapatok és a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség, az állami terrorszervezet, az ÁVO segítségével megkezdte az úgynevezett „szalámitaktika” érvényesítését, azaz más pártokba történő kommunista ügynökök beépítése, valamint a kriptokommunisták révén, illetve külső erőszak által fokozatosan felszámolta az FKGP-t és az összes többi politikai pártot.

Az „ötvenes évek”, a Rákosi-korszak volt a magyar történelem legsötétebb korszaka. A háborús vereség és pusztulás után Magyarországot megszállta a Vörös Hadsereg, és Sztálin hű csahosait, a moszkovita kommunistákat szabadította a magyar népre. A fentiekből következően diplomáciai szempontból a Rákosi-rendszer semmiféle külpolitikai mozgástérrel nem rendelkezett, igaz, a kommunista vezérkar nem is próbálkozott ennek a legcsekélyebb mértékben történő tágításával sem. Hűséges csatlósként igazodtak a szovjet elvárásokhoz.

A négy mészáros, eredeti neveiken: Rosenfeld Mátyás, Singer Ernő, Lőwy Hermann, Eisenberger Benjámin

Mivel az 1950-es évek elején a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti viszony pattanásig feszült, mindkét oldal a fegyveres konfrontáció lehetőségével számolt. Magyarország számára ebből a hadsereg és a hadsereg felszereléséhez szükséges nehézipari ágazatok olyan mértékű, irracionális fejlesztése következett, amely ellentmondott a józan észnek egy alapvetően agrár jellegű országban, továbbá a lakosság fogyasztását annak kíméletlen kifosztásával – különösen a gazdákkal szemben alkalmazott „padláslesöpréssel” – az elviselhetőség határait túllépve drasztikusan visszafogta. Ez az erőltetett és gazdasági szempontból kontraproduktív nehézipar-fejlesztés már az ’50-es években anakronizmus volt, hiszen a világ fejlettebb régióiban ekkoriban az autó- és műszeripar, illetve a híradástechnika és a műanyaggyártás tört az élre, s megkezdődött az elektronika térhódítása is.

Miközben a nép nyomorgott, a legfelső pártvezetők uszodával ellátott tágas budai villákban laktak, páncélozott szovjet ZIL-autókkal közlekedtek, hivatalukban 3-4 telefonkészülék állt az asztalukon. Egy a Moszkvával, illetve a baráti országok vezetőivel való kapcsolattartásra, egy a miniszterekkel, s más magas rangú pártvezetőkkel történő érintkezésre („M” vonal), egy, amely a vidéki párt- és állami szervekkel, valamint a nagyobb üzemekkel biztosította az összeköttetést („K” vonal), s végül a közönséges városi vonal, amely persze abban az időben – s még ezután is jó ideig – luxusnak számított. E legfeljebb néhány tucat személyből álló kiválasztott kör kiemelt kórházi ellátásban részesült a nevezetes Kútvölgyi Úti Kórházban, korlátlanul használhatta az exkluzív párt- és állami üdülőket, külön boltból ingyenesen rendelhetett bármilyen luxuscikket, és ruháit külön pártszabóság készítette egyedileg, méretre.

Az egész hierarchia élén Rákosi állt, aki 1945-től a kommunista párt főtitkára, illetve 1953-tól első titkára volt. Miként azt Romsics Ignác megállapítja, a moszkovita bolsevik vezért az 1940-es évek végétől Sztálinhoz hasonló személyi kultusz, pontosabban bálványimádás övezte. „Ha Rákosit mondunk, akkor ezalatt a magyar népet értjük, s ha a magyar népet említjük, akkor Rákosira gondolunk” – hirdette „Katalónia hóhéra”, Gerő Ernő már 1949-ben. A vezérkultusz 1952. március 9-én érte el csúcspontját, amikor az ország „Sztálin legjobb magyar (sic!) tanítványának” a 60. születésnapját ünnepelte. Ez alkalomra az írók – Vas István szerkesztésében – külön verseskötetet adtak ki Magyar írók Rákosi Mátyásról címmel, sőt Rusznyák István, az MTA elnöke Rákosi Mátyás és a magyar tudomány címmel írt értekezést, a Magyar Történelmi Társulat pedig Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány címmel rendezett ünnepi ülésszakot. Számos fűzfapoéta írt bugyuta kis rigmusokat, melyek közül az egyik legismertebb talán a következő:

Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe.
Hadd járjon Ő a rózsában bokáig
Éljen, éljen Rákosi Mátyás sokáig!

Mindeközben az országban féktelenül tombolt az államilag szervezett terror, amelynek legfőbb letéteményese 1948-tól az ÁVO jogutód szervezete, az ÁVH volt. A Péter Gábor irányítása alatt álló állambiztonság permanens rettegésben tartotta az egész ország lakosságát. A vörös rémrezsim lényegéről mindent elmond, miszerint csak 1950 és 1953 között az ügyészségek több mint 1 millió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték, s a bíróságok 650 ezer vádirattal foglalkoztak, vagyis kétharmados hatékonysággal működtek. Ezek közül 390 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. 1953-ban szinte már nem akadt család, amelynek egyik vagy másik tagja ne került volna összeütközésbe a rendészeti vagy államvédelmi hatóságokkal. Az elítéltek egy része börtönbe, a másik részük internáló vagy munkatáborokba került. Az internálótáborok száma 1953-ra elérte a 100-at. Ezekben 44 ezer „osztályellenség” végezte az embertelen kényszermunkát. A magyarországi Gulag-rendszer lakóin belül külön kategóriát képezett az a 15 ezer főnyi embertömeg, akiket 1951. május-júliusban bármiféle bűnvádemelés vagy bírói ítélet nélkül egyszerű rendészeti határozattal telepítettek ki Budapestről és a nagyobb városokból a Hortobágyra ugyancsak kényszermunkavégzésre. Ők zömmel a régi elit, illetve a felső középosztály itthon maradt képviselői közül kerültek ki. S ne feledkezzünk meg azokról a szerencsétlen honfitársainkról sem, akiket az ÁVH szadista pribékjei kínoztak, megaláztak, naponta több alkalommal kegyetlenül megvertek és összerugdostak, s ezek a pribékek az 1990-es impériumváltás óta is kiemelt nyugdíjban részesülnek mindhalálig.

S ezen a ponton befejezésül néhány gondolat erejéig felvethetünk bizonyos baljós párhuzamot a Rákosi-éra és a jelenlegi, neoliberális totalitárius politikai rezsim között. Hiszen az emberek ma is permanens rettegésben élnek, igaz, nem brutális ÁVH-s és katonai bakancsokkal és szuronyokkal tartják őket féken – bár szükség esetén gondolkodás nélkül alkalmazzák a hatalom urai ezt az eszközt is az állampolgárok ellen –, hanem rafináltabb módszerekkel. Az „elit” ténykedésének, illetve az általa működtetett tudatdeformáló média destruktív hatásának köszönhetően a magyarság túlnyomó többsége 2013-ban teljes történelmi és politikai amnéziában szenved, mentálisan leépült, egzisztenciálisan ellehetetlenült. Az államilag legalizált kifosztási ráta felülmúlja a Rákosi-korszakbelit. A magyar emberek életét alapvetően meghatározó lelki „élmény”: a félelem. Félelem és rettegés a hatóságoktól, a munkaadótól, a főnöktől – vajon mikor rúgnak ki –, a banki uzsorásoktól,a végrehajtó-bűnözőktől, a holnaptól, a kilátástalanságtól, az élet tervezhetetlenségétől, attól, hogy Magyarországon – egy néhány tízezres nagyságrendű kiválasztott társadalmi kasztot kivéve – ma nem lehet normális, emberhez méltó életet élni. Az országban eluralkodott a káosz, minden emberi, isteni morált és törvényt át lehet hágni büntetlenül, legalábbis az imént említett érinthetetlenek kasztjának. Magyarország ma egy 93 ezer négyzetkilométernyi tébolyda…Orwell, de maga Rákosi sem álmodhatott arról, hogy a társadalom olyan fokú totális ellenőrzése és sakkban tartása megvalósulhat, mint ami manapság történik.

Rákosi elégedetten tekinthet a pokolból Magyarországra. Szelleme az élet és az emberi-társadalmi érintkezés és kapcsolatrendszer minden szegmensében és mozzanatában ott bolyong egyfajta kísértetként. Sőt napjainkban vészterhes öröksége erősebben kísért, mint valaha. Ha Dante ma élne, minden bizonnyal az Inferno IX. körének legmélyére Júdás, Brutus és Cassius helyére Mao és Sztálin elvtársak mellé Rákosit helyezné. No és természetesen 21. század eleji, legjobb magyarországi tanítványait és követőit.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info