Álmaink táltosa (Forrás: "Hazátlan (őrvidéki) magyarok honlapja")
Nyáridőben a határban, az erdőben a magányos sétálgatón vagy a hóval befútt ligetben a buckák közt botladózón (ha egyáltalán valaki észreveszi) sajnálkoznak az emberek: Bizonyára valami baja van! Kutyát nem sétáltat, zenét sem hallgat, sietős dolga sincs. Mily egyedül lehet!

Pedig nincs egyedül. Hallgatja a szellővel, a szállingózó hópihékkel, a csillagok fényével üzenő Teremtő szavát. A kerek tisztáson feltekint az égre, nézi a futó felhőket, az éji homályában a csillagos eget. A magányosnak tűnő embert megcsapja, magával ragadja a végeláthatatlan Mindenség. Keveseknek adatik meg manapság a beszédes csöndben való elmélkedés. Az ember óvakodik a csendtől, mintha félne szembenézni a gondolataival. A környezet, a társadalom arra törekszik, hogy zajjal, harsány zenével, ostoba filmekkel, vetélkedőkkel stb. elvegye az embertől a gondolkodás, az elmélkedés, a Teremtőhöz való fordulásnak még a lehetőségét is. Nehogy véletlenül ráébredjen, lehetne másképp, szebben, jobban, boldogabban élni.

A magyar ember mindig keményen dolgozott. Ám a köztes időben szép gondolatai voltak. Betartotta az atyái hagyományozta szokásokat. Ügyelte a csillagok járását, figyelte a vizeket, a szél fordulását, fegyelmezett a teremtőnek a természeti jelenségekben megnyilvánuló üzeneteire. Eszerint rendezte az életét, végezte a munkáját, igazította az ünnepnapokat.

Valamikor a XVIII. században Bécsben esett meg: csizmás, szűrös, nagybajuszú magyar parasztember egyre csak az eget nézvén bandukolt urához a Batthyányi palotába. Bámész nép, szájtáti utcagyerekek, cselédlányok csődültek kíváncsian a nyomába: Vajh’, mit néz a háztetőkön? Mivégre tekintget az égre? Az ura kérdésére, „mit csudált, kelmed a nagy házakon?”, azt válaszolta: „Csak azt, miképp élhet meg ennyi ember anélkül, hogy ne látná Isten napocskáját felkelni és lenyugodni.”

Eleink az egyetlen, az örökkévaló, a mindenható Istent hitték és imádták. Tisztelték a Napban és a többi égitestben, a földön meg a tűz lángjában. Azt tartották, magyar népét különösen szereti. Tőle kértek áldást a jóakaróikra, s nem a saját, hanem Isten bosszúállásával fenyegették meg az ellenségeiket; mondván: „Megemlegeted a Magyarok Istenét!”

A nyakas magyarok a láthatatlan, a természet dolgaiba rejtezett Isten tiszteletére hegyek, kősziklák tetején, tisztásokon gyűltek össze, ott, hol az Atyaistenhez közelebb érezték magukat. Az erőszakos kereszténytérítés után évszázadokig titokban hódoltak az ősi szokásoknak. Jól látta Madách Imre: „Hitünk külföldi növény, mely népünk regényes gyermekkorával nincs összefűzve”. Voltak „olyan megtévelyedettek, akik a halottaikat nem a templom mellé temették, hanem „ligetekbe és berkekbe, hogy a temetés után ott lakomázzanak és énekeljenek.”¹ Azért van Magyarországban annyi Ördögszikla, Bolondhegy, sőt Ördögszántotta hegy is van, mert a XI. századi nyugati papok, hogy a nép előtt utálatossá tegyék, keményen kiprédikálták a korábbi szent helyeket.

Kalaposkő (Kőszegi-hegység)
 

Népünktől a bálványimádás távol állt. Isten festett, faragott képét a tiszteleti helyeken soha nem ábrázolták. Senki nem tudja, hogyan nézhet ki, ám mindenben és mindenütt jelen van. Templomokra sem volt szüksége. A régi magyaroknak nem is voltak templomaik. Sőt amikor I. István, Aba Sámuel, Péter, I. András és I. László király korában a nyugati kereszténység erőszakos terjesztésének ellenhatásaként a régi vallásukra igyekeztek visszatérni, elsőként a templomokat rontották le, a püspököket és a papokat pusztították el. A keresztyén vallást Péter király térítőinek kegyetlenkedésén túl azért vették be oly nehezen, mert a kereszt, a Boldogságos Szűz Mária, a megholt szentek képei előtti „tisztelgés” kívántatott meg tőlük.

Európa is elismerte: „A magyarok pogányok voltak, imádták Istent, a fölöttébb lévő lényt, …a papjaikat Táltosnak hívták”.²

A nép a táltosaival együtt „a forrásokhoz, fákhoz, kövekhez járt áldozni”³. Az Isten tiszteletére „…kövér lovat ölvén meg, a pogányok szokása szerént, nagy áldomást tettek.”⁴ Ki-ki a kupáját⁵ borral töltötte, s mielőtt kiitta volna, az ég felé emelte, áldásokat kívánt nemzetére, barátaira és atyafiaira; magának nem tartotta illendőnek, hogy jót kívánjon, mert ha az Isten az egész nemzetet megáldja, akkor ő is a többi között áldott lészen. Azért nevezték e szent vendégséget áldozásnak, az ivást áldomásnak, vagy mások megáldásának. A táltosok ölték meg az áldozati állatokat, feldarabolták, és nyersen széjjelosztották az áldozók között, vagy pedig megfőzték; tetszésök szerint kivévén a maguk részét.⁶

Az Isten szolgálatára rendelt nagy tekintélyű táltosok atyáik évezredes tapasztalatai, szokásai szerint igazították el a hozzájuk fordulókat. Tanácsadással, füvek ismeretével, orvoslással, jövendöléssel foglalkoztak. Testet-lelket gyógyítottak. A szavaikban nyoma sem volt az ezerév alatt elburjánzott hamisságnak, álságos számításnak. Kötelességük volt a néppel együtt fohászkodni az Istenhez, a népet megáldani, a vallási szokásokban útmutatást adni. A mai önjelölt, kicicomázott, elmebeteg módjára rángatózó táltos nem táltos. A magyar táltos nem hivalkodó, hanem csendes, szerény, segítőkész.

Minden napkeleti nép, csakúgy, mint a magyar, az ősi törvény és a szokásjog értelmében az embereket a foglalatosságuk szerint csoportokra, rendekre osztotta. A legelső volt a papi rend; a kezükben volt a tudományok mívelése. Különféle áldozatok, imádságok által ők voltak az emberek és az istenek közti közbenjárók, összekötők. Efféle feladatuk volt a Pártus Birodalom kebelében, Margianában, Bactriában és Sogdianában és Hürkániában élt magyar elődök⁷ papjainak. Párthiai hazájában a magyarok kusita népcsoportja⁸ Zarathusztra zend vallását követte⁹, s a Kárpát-medencei hazába való érkezéséig jónéhány, a maicheius vallással ötvözödött elemet őrzött meg belőle.

Zoroaszter (freskórészlet, Dura Europos, Szíria)
Ezek egyike a karvalycsőrös szörnyből vasorrú bábává szelídült népmesei alak¹⁰, a másik maga a táltos és a paripája, a tátos.

A zend vallásos irodalom gazdag és terjedelmes lévén, a táltosoknak művelt, írástudó embereknek kellett lenniük. Nagy buzgalommal gyakorolták a népnevelést, a férfiak javarészét, de a nőket is megtanították a (rovás)írásra-olvasásra.¹¹

Táltosnak születni kell, kiképeztetés által táltos senki nem lehet. Isten az anyja méhében táltosnak formálja a hatujjú gyermekecskéket. Manapság egyre gyakrabban. Ám a kórházban az orvosok, észrevéve az újszülöttön a hatodik ujjacskát, a táltosságot megelőzendő, kötelezően lecsípik. Könnyen gyógyul a seb, nagyobb korra nyoma sem marad.

A magyar néphit szerint minden anya hetedik gyermeke, ha az fiú, és a születésekor rendkívüli testi tulajdonságokkal bír, foggal jön a világra, esetleg serteszerű szőr látszik a hátgerincén, táltos lesz. Az ilyen gyermek felnőve meglátja a földben elrejtett kincseket.¹² Ha a születésekor a bába kikottyintja, hogy táltosként született, 7 éves korában eltűnik, elviszik a táltosok.

„Göncöl táltos, ki a kocsit feltalálta, igen tudákos ember volt, mindennemű dolgokról tudott, beszélt a madarakkal, fákkal, növényekkel, értette a csillagok jelentését, sok csudákat tett, halálát nem látták, úgy vélték, hogy az égbe tűnt el; valamint a földön mindig görbe rúdú kocsin járt, úgy most az égen utaz éjenként a csillagzatban.”¹³

Köztudott, hogy a magyar vezérek, s szinte mindenik Árpád-házi király táltos volt. Szentséges királyok voltak. Az Isten megjelölte őket. A vállukon, a lapockájuk felett aprócska, tölgyfalevélet formázó anyajegy leledzett. Könyves Kálmán¹⁴ soha el nem ismert fiának, Borisznak/Boricsnak ez anyajegy okozta a halálát. Elvegyülvén a katonái között, trónkövetelőként törekedett Magyarországra. Nándorfehérvár környékén, a bizánci-magyar határon katonai csetepatéban vesztette életét.¹⁵ Mondják, hogy hűsítse magát, levetkezett, s megmártózott egy patakban. Az utána küldött orgyilkos a jegyéről ismerte fel, s leszúrta.

A krónikáink elmarasztalólag említik, hogy a Vazulfiak, Levente, András és Béla édesanyja Tátony nembéli (de genere Tatun) asszony volt. Lehetséges, hogy „Tatun” elnevezés a táltos szót rejti, s ez ifjak nemcsak az édesatyjuk, de az édesanyjuk révén is főtáltosi családból származtak; s azért hívattak haza Kievből, hogy álljanak a nemzeti szabadságharc élére. A magyarság jellemző tulajdonsága, hogy minden elégedetlensége, elkeseredettsége dacára csak akkor vett részt igazán a¹⁶ nemzeti felkelésben, szabadságharcban, ha megfelelő, királyi, fejedelmi vérből való a vezér.

Anyanyelvünk mindmáig megőrizte a régi magyarok bölcseinek, papjainak taltos, táltos vagy tátos elnevezését. A XIX. században a szót „taltos”-nak ejtették (vö. Kresznerics). A népnyelv a l hangkivetéses (elisio) változatot „tátos”-t is használta, miként a koldus-kódus esetében. A nyelvérzék a kiesett „l” mássalhangzót pótlandó az első szótagot az á magánhangzóval megnyújtotta: „tátos”. E változatot kapcsolták össze a „tát, tátog” kifejezéssel, mondván a szibériai sámán az ajzószerek okozta révülése közepette erősen tátog. (A magyar táltos soha nem használt ajzószert!) Mások szerint a „taltos/tátos” szóban a tudás, a tudákosság alapfogalma rejlik benne, ami fogalmi rokonságban áll a „tud, tan, tana” kifejezésekkel, s így kapcsolatban állhat a bölcsesség és tudomány egyiptomi istene Thaut/Taut!Thot nevével.¹⁷

A szerepkörüket tekintve mind a középkori, mind az újkori források a táltosokat azonosítják a tudós kelta papokkal, a druidákkal, illetve a pártus, az óperzsa, a méd bölcsekkel, a mágusokkal.¹⁸ Időben visszafelé haladva a Kr.e. IV-III. évezredben virágzó káld-sumir nyelv ismert szókészlete alapján a magyar „táltos/taltos” szó a tudással, a bölcsességgel mutat jelentésbeli kapcsolatot.

A mai hivatalosított nyelvtudomány a magyar nyelv legősibb nyelvi rétegét a finnugor alapnyelvhez sorolja. Bármelyik mai magyar történelmi nyelvészeti szakkönyvből kiderül, hogy a vizsgálandó finnugor ⃰alapszó előtt levő csillag a hipotetikus, a mai finnugor nyelvek alapján következtetett változatot jelzi. Tehát a finnugor alapszó nem létezik, semmilyen nyelvemlékben nem fordul elő. Ezzel szemben a magyar alapszókincs szavainak tömkelegét lehet az írásos emlékekkel rendelkező 5-6 ezer éves káld-sumir nyelvből levezetni.

Ilyen a „táltos” szavunk is.

A toldalékoló káld-sumir nyelvben a TAL jelentése „bölcs, a TAS pedig „úr”. Tehát a magyar „táltos” kifejezés, összetétel mindkét tagjának megvan a maga jelentése.¹⁹ A nagy időbeli távolság miatt a mai magyar nyelvérzék a „tal-tas” összetevőit szótagnak érzi. S a két szótag feloldása, értelmezése jelentése érdekes módon egybevág a középkori magyar szótárak „mágus, tudós, bölcs” meghatározásával.

A TAL.TAS együttes jelentése: bölcs ember, vagyis bölcs úr.

A magyarság évszázados vándorlásai idején forrhatott össze a TAL, és a TAS kifejezés állandó összetétellé, s lett belőle a régi magyarok papjainak a neve, a táltos.

Az óbabiloni korban, vagyis az Ó-babiloni Birodalomban a káld-sumir nép együtt élt a szemita babiloniakkal, de már kiszorult az irányító, vezető helyekről. A későbbi egyre erősödő szemita fenyegetettség, üldözés hatására a műveltségteremtő káld-sumirok megindultak a méd hegyek felé. A Kaukázusban I. és II. Rúzsa nevű királyuk alatt létrehozták a mai történészek által URARTU-nak nevezett országukat. Az óperzsa, majd az arab terjeszkedés hatására a népcsoportjaik tovább vándoroltak Dentumagyariába, majd a hun-magyarokkal együtt őseik földjére, mai hazájukba, a Kárpát-medencébe.

Eszerint a honfoglaló TAS vezér, Lehel nagyatyja nevének jelentése „úr, hős”. E nevet általában a török „tas=kő” jelentésű szóból származtatják, ami az „hős, ember” szó jelzője lehet: „kő ember ~ kőkemény ember ”. Ám még jelentésátvitelt sem kell feltételezni, hiszen a káld-sumir NA = „kő” alapjelentésű szónak átvitt értelmű jelentése „ember”.

A magyar táltosok igaz irányítók, vallási vezetők voltak. Becsületüket, de a magyar nép becsületét sem szabad másoknak átengedni. Ez azon magyarok ellen szól, akik szívesebben mozdítják elő mások ügyét, semmint a sajátjukat, s szívesebben emelnek a tisztségekbe idegeneket, semmint magyarokat. Vajon Isten rendelhet-e népünknek idegenszívű pásztort, vezetőt, akinek a rábízott bárányok nem ismerik, nem értik eszejárását, nem fogadhatják el szavát?

Megjegyzés: A képekkel kiegészített és az ékjeles bizonyítást tartalmazó szöveg martonveronika.freeblog.hu oldalon található.

Lábjegyzetek

1 Endlicher, Stephanus Ladislaus: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana, Ladislai Regis Decretum, Scheitlin & Zollikofer, Sangalli, 1849., I. 329.p.

2 Dussieux, Louis: Essai historique sur les invasions des Hongrois en Europa et specialement en France, Imprimerie de Ducessois, 1839. 17. p.

3 Endlicher i. m. Ladislai regis Decretum, I. 330.p.

4 Anonymus Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Bp. 1875., 94. p.

5 Hasonló lehetett a székelyek féltve őrzött serlege. Csíki Székely Krónika, 1695. 27., 29., In: Csíki Székely Krónika. Magyar Ház, Budapest, 2000., 23-24. pp.

6 Strabón: Géographika, Gondolat, Bp. 1977., 758. p.

7 Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010., 15-16. p.

8 Ők a honfoglaló magyarok un. déli ága (MV)

9 Pálfi Károly: A magyar nemzet ősvallása, Vargyasi Máté Ernő könyvnyomdája, Budapest, 1941., 29. p.

10 Pálfi i.m. 26-27. pp.

11 Pálfi i. m. 32-33. pp. és Marton Veronika: A somogyi rovásírásos kövek, Matrona, Győr, 2008., 6. p., 161. p.

12 E kikötés bizton azt célozta, hogy a táltos rendnek ne kelljen minden 7. gyermeket átvenni, hanem kiválogathassa a tehetségeseket és a szépeket, 7 évesen nem volt nehéz rákölteni, hogy foggal jöttek a világra (Pálfi nyomán MV).

13 Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia, Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest 1854., 450. p.

14 Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Kvk., Bp. 1980., 170. p. és

15 Révai Nagy Lexikona, Révai Testvérek Irod. Int. Rt., Budapest, 1911. III. köt. 552. p.

16 Képes Krónika, Szépirodalmi Kvk., Bp. 1978.,89. p., Horvát István: Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről, Trattner, Pest, 1820, 61. p. és Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006. 51. p.

17 A magyar nyelv szótára (Czuczor-Fogarasi) I-VI., Atheneum, Bp. 1874. III.köt. 146-147.

18 Kresznerics Ferencz: Magyar szótár, I-II., Budán a Magyar Királyi Tudom. Egyetem’…[1832], II. 241. p.

19 Sumerische Lexikon, I-IV., Sumptibus Pontifici Instituti Biblici, Roma, 1933. és a Manuel d’Épigraphie Akkadienne, Imprimerie National, Paris, 1948. alapján.