A Szent Korona ellopásáról, majd elzálogosításáról szóló írásom első részében röviden felvázoltam azt a kiélezett, konfliktusokkal terhelt belpolitikai helyzetet, amely az 1440. évben bekövetkezett Magyarországon a kettős királyválasztással.

Röviden: az első Habsburg-házbeli király, Albert halála után az ország rendjeinek túlnyomó többsége az 1440. januári budai országgyűlésen a lengyel Jagelló Ulászlót választotta meg királynak, azonban Erzsébet özvegy anyakirályné, miután udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval ellopatta a Szent Koronát, párthíveivel, Szécsi Dénes esztergomi érsekkel és Cillei Ulrikkal az élen csecsemő fiát, V. Lászlót koronáztatta királlyá. A magyar szokásjog szerint V. László (1440-1457) kétségkívül törvényes uralkodó volt, de cselekvőképtelen. Erre egyébként már volt példa korábban is történelmünkben, nevezetesen III. László (1204-1205) Árpád-házi király, I. Imre (1196-1204) fia esetében, akit szintén csecsemőként avattak törvényes uralkodóvá. Igaz, akkor ellenkirály nem volt. 

Közismert, hogy Magyarországon 1001és 1526 között az a szokásjog érvényesült, miszerint az számít törvényes uralkodónak, akit a Szent Koronával az esztergomi érsek Székesfehérvárott megkoronáz. Csakhogy ezen fél évszázad alatt történt egy s más az ország társadalomtörténetében és a kiváltságos rendek államjogi felfogásának alakulásában. Az Árpád-korban a Szent Korona lényegében a király tulajdona volt, s a fejére tételével az esztergomi érsek, az ország főpapja volt felruházva, ez az aktus tulajdonképpen azt fejezte ki, hogy az egyház hivatott a hatalom átruházására, s ezt Isten nevében, az ő meghatalmazásából teszi, végső soron a király Isten kegyelméből uralkodik, s evilági tetteiért neki, s nem alattvalóinak tartozik elszámolással, de kormányzása alatt az isteni törvényeket köteles mindenkor betartani.

A 14. század végére azonban a rendek (főpapság, arisztokrácia, nemesség, utóbb a városi polgárság) kialakulásával ez a felfogás jelentősen módosult, s hazánkban is teret nyert az államjogi elméletben az ún. organikus koronaeszme. Maga a gondolat egyházi eredetű volt, s a Szent Koronára alkalmazva azt fejezte ki, hogy a rendek, a főpapok, főurak és nemesek, illetve a közrendűek a korona tagjai, részesei, miként a kar, a láb, a törzs a test tagjai, s a test feje az uralkodó. Erről az elméletről az első, konkrét okleveles forrásunk 1401-ből való. Történt, hogy a magyar bárók 1401-ben féléves fogságra vetették Zsigmond királyt előbb Visegrád, majd Siklós várában. Ezen időszakban a királyi tanács kormányozta az országot, s rendelkezéseiket a „Szent Korona joghatósága” nevében adták ki, és azokra „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” feliratú pecsétet nyomtak. Míg az Árpád-korban a Szent Korona minden oklevélben mint a király tulajdona szerepel, addig 1401-ben már a korona nem kizárólagosan az uralkodóé, hanem az országé, illetve közösen a királyé és az országé. A királyi tanács államjogi gondolatmenete a következő: a Szent Korona Magyarországé, a király csak a Szent Koronával történt koronázás után képviselte a magyar államot, viszont a király fogságra vetése után és akadályoztatása esetén egyedül a Szent Korona maradt meg mint az államhatalom képviselője, sőt ő a hatalom egyedüli forrása, egyben a magyar államiság kifejezője és szimbóluma.

A probléma az 1440. évi kettős királyválasztáskor és a Szent Korona Visegrádról történt ellopásakor, majd elzálogosításakor vetődött fel a maga teljességében, miként ennek körülményeire ezen írás első részében utaltam. Kétségtelen, hogy a csecsemő V. László (1440-1457) törvényes uralkodó volt – ezt később, I. Ulászlónak a várnai csatavesztéskor bekövetkezett halála után sem vonta kétségbe senki Magyarországon –, azonban a rendek többsége ragaszkodott Jagelló Ulászló megválasztásához, s a Rozgonyi Simon egri püspök által vezetett párt sikeresen szorította vissza V. László híveit az ország nyugati végvidékeire, Győr környékére, viszont kardinális problémát jelentett, hogy a Jagelló-sarjat nem lehetett megkoronázni, minthogy a Szent Korona Erzsébetnél volt, akinek esze ágában sem volt azt kiadni.

I. Ulászló egy 19. századi festményen<br>(Forrás: Wikipédia)
Az ország vezetői ekkor, válaszként Erzsébet addigi lépéseire, a magyar történelemben addig példa nélküli lépésre szánták el magukat az 1440. júliusi székesfehérvári országgyűlésen, s ezt egy hosszú oklevélben indokolták meg. Ennek lényege az volt, miszerint a budai országgyűlés közös akarattal királlyá választotta Jagelló Ulászlót, minthogy a török fenyegetés miatt az ország élén csak felnőtt, cselekvőképes uralkodó állhatott. Minthogy azonban Erzsébet Visegrádról titokban ellopatta a Szent Koronát a rendek akarata és beleegyezése ellenére, és az alig háromhónapos csecsemőt azzal megkoronáztatta, majd a koronát azt követően is magánál tartotta, ezáltal lehetetlenné vált a választott király, Ulászló Szent Koronával történő megkoronázása. Éppen ezért az országgyűlés a következőképpen határozott: „A királyok koronázása mindig az országlakosoktól függ, s a korona hatékonysága és erénye az országlakosok beleegyezésén alapul, s azt is látva, hogy ez az ország hosszasabban király nélkül nem lehet meg, egyhangú szavazással és közös óhajjal úgy határoztunk és döntöttünk, hogy a felséges Ulászló urat egy másik régi művű aranykoronával kell megkoronázni, apostoli királyunknak és védőszentünknek, Szent István királynak fejereklyéjén lévő, eddig is nagy tiszteletben tartott koronájával. … Elhatároztuk, és jelen levelünkkel kihirdetjük és kijelentjük, hogy az új korona és a koronázás minden tekintetben mindazzal az erénnyel, hatásossággal és erővel rendelkezzék most és a jövőben, mint hogyha király urunk fejére az előbbi koronát illesztettük volna, s minthogyha a koronázást az új korona helyett a régivel végeztük volna. Ha pedig az előbbi korona továbbra sem lesz meg, és ha azt visszaszerezni nem lehet, akkor ezentúl a réginek minden hatása és minden jelképe, misztériuma és ereje erre az új koronára értessék, és jelen oklevelünkkel mindnyájunk, akiket illet a korona méltó voltának megvitatása, bizonyítása és elvetése, akaratából az új koronára szálljon át”. Ezáltal az új uralkodót a hatalom teljességével felruházott királynak kell tekintenie minden alattvalónak, úgy, mintha a Szent Koronával avatták volna méltóságába, s Ulászló rendelkezik mindazon jogokkal, mint a régi királyok. A rendek azonban egy nagyon fontos kötelezettséggel is megbízták I. Ulászlót: „Mindazonáltal a dolgok ilyen állása mellett egyhangúlag javasoljuk urunknak és királyunknak, minden erejével és erőfeszítésével azon legyen, hogy a korábbi korona őrzési helyét kitudakolja, és adja Isten, visszaszerezze, hozzátéve, hogy abban az esetben, ha a korábbi koronát erőfeszítéseink ellenére – amitől Isten óvjon – nem lehet visszaszerezni, akkor mostantól fogva az elkövetkezendő időben Magyarország minden királyát, a mostani utódait, az előbb említett másik, új koronával, a szent királyéval koronázzák meg azzal az ünnepélyességgel, amellyel koronázni szokás, a szertartás minden megváltoztatása nélkül”. A polgárháborút és az egyenetlenkedést lezárandó, a rendi országgyűlés kinyilvánította: „De nehogy annak a másik, az említett királyné asszony által nemrégen a számunkra alkalmatlan csecsemő részére tartott koronázás (ha ugyan így nevezhetjük) kihirdetése következtében az országban széthúzás jöjjön létre, azt a koronázást közös elhatározással érvénytelenítjük, megsemmisítjük, hatástalannak és hatálytalannak nyilvánítjuk, mint olyan koronázást, amely mindnyájunk önkéntes szándéka ellenére ment végbe”.

Nos, ami a tényeket illeti, röviden a következőképpen foglalhatjuk azokat össze. A rendek többsége I. Ulászlót (1440-1444) nemcsak megválasztotta, hanem a szokott módon Fehérvárott királlyá is avatta. A koronázást ugyanaz a Szécsi Dénes bíboros végezte, aki két hónappal korábban V. Lászlót koronázta meg. A harmadik és legfontosabb feltételnek azonban nem tehettek eleget: a Szent Koronát nem helyezhették Ulászló fejére, mert azt Erzsébet tartotta akkor magánál. Volt azonban Fehérváron Szent Istvánnak egy fejereklyéje, amely sajnos elveszett a török hódoltság idején. Erről a hermáról vették le a koronát, s ezzel avatták Ulászlót királlyá. Az oklevél szerzői mindkét koronát Szent Istvánénak tulajdonították, éppen ezért rögzítették, hogy a Szent Korona jellemző tulajdonságai most az új koronára szállnak át, de ezt ideiglenes megoldásnak tekintették, véglegessé csak akkor vált volna, ha a Szent Koronát nem lehet többé visszaszerezni.

A Szent Korona-tan ideológiájában és a hatalom gyakorlásában beállott nagy horderejű változást mutatja, hogy a rendek – főpapok, főurak, nemesek – azt a hatalom átruházásának jelvényeként tekintik. Az uralkodót ők választják, s a választás után a hatalmat ők ruházzák át a koronázás keretében azzal, hogy az első szent király jelvényeit átadják a királynak, felékesítik őt azokkal. Vagyis „a koronázás mindig az országlakosoktól függ, és a korona hatékonysága és erénye az országlakosok beleegyezésén alapul”. Itt hívjuk fel a figyelmet egy nagyon fontos fejleményre, illetve változásra, ami a Szent Korona-tant, illetve a királlyá avatás törvényességét illeti. Csaknem másfél századdal korábban Károly Róbertet (1308-1342) azért kellett háromszor is megkoronázni, mert az első két alkalommal a királlyá avatás nem a Szent Koronával történt, s a magyar kiváltságosok csak attól az időponttól tekintették őt az ország törvényes urának, amikor a Szent Korona a fejére került. 1440-ben azonban már az történik, hogy a Szent Koronával történt királykoronázás érvénytelen, hiszen az nem az országlakosok beleegyezésén alapult. A koronázás érvényességét tehát a rendek, a kiváltságosok beleegyezése biztosítja, s ebben az értelemben volt joguk s lehetőségük az 1440. július 17-ei oklevél kiállítóinak és megpecsételőinek a Szent Korona tulajdonságait átruházni a fejereklyéről levett, új koronára. Nem mellékes körülmény, hogy a fentebb említett oklevél az első írott emlékünk arra vonatkozólag, hogy a Szent Koronát bizonyos tulajdonságok jellemzik, tehát van „hatása, jelképisége, misztériuma és ereje”.

A magyar rendek az 1440. évi politikai-közjogi válságot így átmenetileg orvosolni tudták, annál is inkább, mert rövidesen Erzsébet is belátta, hogy az ország egységesen I. Ulászló mögött sorakozott fel, s ő maga, áldását adva a status quóra, 1442-ben megkötötte a győri békét, amelyben elismerte Ulászló királyságát, a Szent Koronát azonban nem adhatta ki, hiszen ekkor már csaknem két éve elzálogosította Habsburg III. Frigyesnek (1440-1493), V. László gyámjának. 1444-ben Ulászló a várnai ütközetben elesett, s ekkor a magyar főpapok, főurak és nemesek mégis elismerték a csecsemő V. László 1440. évi koronázását és uralmának törvényességét, bár a király még ekkor is csupán négyesztendős volt. A magyarországi közjogi bonyodalmak azonban ezzel még korántsem értek véget.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)