Amióta az ún. felvilágosodás korában a klerikusoktól és az egyháztól a laikus, világi értelmiségiek átvették a morális és viselkedésbeli iránytű szerepét, újra és újra felvetődött a kérdés: vajon jól sáfárkodtak-e ezzel a rendkívüli hatalommal, s a maguk személyében képesek voltak-e megfelelni ennek a feladatnak? Miközben az egyetemes emberi testvériség fennkölt, éteri eszméjét hirdették, vajon miként bántak családtagjaikkal, barátaikkal és legközelebbi hozzátartozóikkal? Ezeket az izgalmas kérdéseket feszegeti a kiváló brit történész, Paul Johnson Értelmiségiek című könyvében, amelyben sorra veszi a mai modern európai gondolkodás meghatározó és iránymutató alakjainak életpályáját, s már előre borítékoljuk: a konklúzió nem valami lélekemelő.
Ez alkalommal tegyük mérlegre az európai modernitás ideológiája legfőbb megalapozójának, Rousseau-nak az életútját. Egy átlagosan művelt ember az iskolában megtanulja a francia filozófus életrajzának meghatározó mozzanatait, ismeri Rousseau főbb alkotásainak, mint a Vallomásoknak és A társadalmi szerződésről című művének fontosabb gondolatait, s mindebből levonja a következtetést, hogy a szentimentalizmus atyja csupa jót akart az emberi nemnek, és valószínűleg ezeknek az elveknek a jegyében élte le saját életét is. Ám a dolog, miként általában, ezúttal is sokkal árnyaltabb. Johnson említett művében eleve „egy érdekes őrült” címszó alatt mutatja be hősünket.
Nos, ki is volt valójában ez az ember, akiben ilyen rendkívüli morális és intellektuális erő lakozott, és hogyan tett szert rá, illetve hogyan próbálta művei által mindezt a kortársakkal elhitetni? Legadekvátabb feleletet kérdésünkre úgy nyerhetünk, ha Rousseau alapművét, a Vallomásokat összevetjük egyéb korabeli dokumentumokkal, például saját és hozzátartozói levelezésével. Az 1712-ben született Rousseau egészen a '30-as évei derekáig kudarcot kudarcra halmozott, csavargott és másokon – főleg nőkön – élősködött, míg 1743-ban a velencei francia nagykövet, Montaigu gróf mellé szegődött titkárnak. Alkalmazása azonban egy évig sem tartott, mert a gróf kiadta az útját, a velencei szenátus pedig letartóztatási parancsot tett közzé ellene, ezért Rousseau-nak menekülnie kellett. 1745-ben megismerkedett Therese Levasseurrel, egy mosónővel, aki a szeretője lett, és – szerencsétlenségére – hajlandó is volt mellette maradni. Közben irodalmi hírnevét is megalapozta az Új Héloise és A társadalmi szerződésről, valamint az Emil című műveinek megjelentetésével. Angliai tartózkodás után végül 1770-ben Párizsban telepedett le, ahol a Vallomásokat is befejezte. Neve közismertté vált, és dicsfény övezte 1778-ban bekövetkezett haláláig.
Ennek ellenére Rousseau az irodalomtörténet egyik legnagyobb panaszkodója. Azt állította, hogy merő nyomorúság és üldöztetés az élete. A legtöbbször egészsége miatt siránkozik: „Szerencsétlen roncs vagyok, akit elnyűtt a betegség… aki nap nap után küszködik kínnal és halállal”. Önsajnálata mögött ugyanakkor mérhetetlen önteltség terpeszkedett, úgy érezte, ő egészen más, mint a többi ember, mind a szenvedéseit, mind a képességeit tekintve. Mérhetetlen kiválasztottság-tudatát és egoizmusát tükrözi az alábbi mondat is: „Mutassanak nekem egy nálam jobb embert, akinek a szívében több a szeretet, a gyöngédség, az érzékenység … Az utókor tisztelni fog … ez megillet engem”. Majd így folytatja ömlengését: „Örömöt lelek magamban … vigaszom az önbecsülésemben rejlik … ha akadna Európában egy felvilágosult kormányzat, már több szobrot állított volna nekem”. Rousseau volt Európában az első értelmiségi, aki több ízben az egész emberiség barátjának nyilvánította magát. De bár szerette – elvont fogalomként – az egyetemes emberiséget, igencsak hajlott rá, hogy összetűzzön, konfliktusba keveredjen az egyes emberekkel – miként erre Paul Johnson nyomatékosan felhívja a figyelmet. Egyik kortársa, a genfi dr. Tronchin neki is szegezte a kérdést: „Hogyan lehet az, hogy az emberiség barátja az embereknek már nem – vagy nemigen – barátja?”Rousseau jó érzékkel értett az önreklámozáshoz: hóbortjai, otrombaságai, perpatvarai nagy figyelmet keltettek, és kétségkívül belejátszottak, hogy egyrészt arisztokrata pártfogói, másrészt olvasó- és rajongótábora a kegyeibe fogadja.
Rousseau-ban a hideg, kemény számítás és kiválasztottság-tudat mellett jó adag valódi paranoia is volt, amely nem engedte, hogy a gondtalan parazitalétet válassza. Ehelyett dühödten és többnyire állandóan marakodott, jóformán mindenkivel, akivel közeli kapcsolatban állt, és főképp a barátaival. Ezen életrajzi tényből Johnson azt a következtetést vonja le, miszerint Rousseau elmebeteg volt, egyúttal azonban korszakalkotó lángelme is, Ez a kettősség azonban komoly veszéllyel járt mind Rousseau-ra, mind környezetére nézve. Az a meggyőződése is, miszerint ő az igazság egyedüli letéteményese, a betegségéből eredt. Ráadásul kivételes írói képességei elismerést, hírnevet és népszerűséget hoztak neki, s ő ebben annak a bizonyságát látta, hogy a már említett rögeszméje, miszerint mindig igaza van, nem szubjektív vélekedés, s ezt csupán az ellenségei vonhatják kétségbe. Ezek az ellenségek egyébként egytől egyig korábbi barátok és jótevők voltak, s így lassan Rousseau meggyőződésévé vált, hogy ellenségei nagyon is összehangolt terv alapján cselekszenek ellene. Ez alapján zaklatják állandóan, megfosztják a zsenialitását megillető lehetőségektől, sőt meg akarják ölni, és tönkre szándékoznak tenni életművét. Angliából visszatérve Franciaországba, a lakásajtajára erősített írásokban panaszolta el, hogy a társadalom egyes csoportjai összefogtak ellene. Biztos volt benne, hogy Franciaország akkori külügyminisztere áll az ellene irányuló nemzetközi összeesküvés élén.
Rousseau mindig is fennen hangoztatta, hogy a Vallomások teljesen hiteles. Egy 1770-1771 telén tartott felolvasását ezzel a döbbenetes kijelentéssel zárta: „Az igazságot mondtam el. Ha valaki ismer olyan tényeket, amelyek ellenkeznek azzal, amit az imént hallottak, még ha ezer bizonyíték is szólna mellettük, mind hazugság, álnok szándék szülötte… aki tekintetbe veszi természetemet, jellememet, erkölcseimet, hajlamaimat, örömeimet, szokásaimat, és el tudja hinni, hogy nem vagyok becsületes ember, az kötelet érdemel”. Olvasóit azzal is igyekezett meggyőzni szavahihetőségéről és őszinteségéről, hogy az irodalomban először tárta fel leplezetlenül szexuális életét, nem kérkedve, hanem inkább a szégyenkezés álarca alatt. Ilyeneket olvasunk nála e témában: „Bolondság volt, de leírhatatlan gyönyörűséget találtam benne, hogy lecsupaszítom a hátsómat előttük”. Rousseau paranoiájával összefüggésben született exhibicionista is volt, szexuális és más tekintetben is, ugyanakkor maga vall mazochizmusáról is. Nagyon élvezte például, amikor ifjúkorában a lelkész húga, Lambercier kisasszony jókat húzott meztelen fenekére, szándékosan rosszalkodott, hogy megbüntessék, s egy idősebb lányt, Groton kisasszonyt is arra ösztönözte, hogy elfenekelje: „Térdre borulni a parancsoló úrnő előtt, engedelmeskedni a rendelkezéseinek, okot találni, hogy bocsánatért esedezhessem hozzá – ezek voltak legédesebb gyönyörűségeim”. Önmagának is ellentmondva beismeri, hogy fiatalkori pártfogójának a „mama” néven emlegetett Warens-nének kegyein a kertésszel osztozkodott. (A Vallomások más helyein ugyanis azt állítja, tiszta, plátói és intellektuális kapcsolat volt közöttük csupán). Azt is megvallja, hogy utóbb, felnőtt korában visszatért az önkielégítéshez, mert az kényelmesebb, mint a nőkkel folytatott szexuális élet.
Rousseau-nak, az emberiség nagy barátjának, az egyetemes testvériség apostolának – akárcsak mai és mindenkori örököseinek – alávaló és galád volt a viszonya legközelebbi hozzátartozóihoz. Warens asszony kastélyában15 évig élt, és a nő négyszer húzta ki őt a nyomorból, de amikor később az asszony elszegényedett, egykori pártfogoltjának és szeretőjének viszont már remekül ment a sora, semmit nem tett volt jótevőéért. Azért nem küldött az asszonynak pénzt, mert úgymond azok a gazfickók, akik Warens-nét körülvették, úgyis elszedték volna tőle. Végül az asszony szegényen, ágyhoz kötött betegként halt meg 1761-ben. A Vallomásokban Rousseau a képmutatás és hazugság netovábbjaként a „legjobb asszonynak és anyának” nevezi a megboldogult nőt. Azt állítja, hogy azért nem írt neki súlyos betegségében, mert nem akarta a saját bajaival is szomorítani (sic!). Így fejezte be: „Menj, élvezd jóságod gyümölcseit, és készíts helyet védencednek, aki reméli, hogy egyszer majd melléd kerül! Szerencsétlenségedben is boldog vagy, mert az Ég, véget vetve szenvedéseidnek, megkímélt attól, hogy az ő (ti. a Rousseau-éi – L.Zs.) szörnyű megpróbáltatásai is keserítsenek”. A fentebbi sorok talán mindennél ékesszólóbban világítanak rá Rousseau jellemére, pontosabban jellemtelenségére…
Hasonló módon bánt élettársával, az 1745-ben szeretőjévé lett Therese Levasseur mosónővel, aki mindhalálig kitartott mellette, s akiről így nyilatkozott: „soha egy szikrányi szerelmet sem éreztem iránta… az érzéki szükségletek, amiket kielégítettem vele, merőben szexuális jellegűek voltak, semmi közük sem volt hozzá mint egyénhez”. Rousseau lenézte Therese-t mint primitív, tanulatlan munkáslányt, sőt saját magát is megvetette, mert összeállt vele. A lányról elmondta, hogy nemcsak írástudatlan, hanem az órát és naptárt sem ismeri. Ha vendégeket hívott vacsorára, nem volt szabad leülnie. Ő szolgálta fel az ételt, és Rousseau nemegyszer kigúnyolta. Még a leghívebb barátai közül is többen megütköztek rajta, milyen megvetően kezeli. Therese-től összesen öt gyermeke született, valamennyit lelencházba adta, ráadásul úgy, hogy – az első kivételével – még rejtjeles, azonosító kártyával sem látták el a csöppségeket, így nevet sem kapott egyik sem. A kor menhelyeinek viszonyait tekintve nem valószínű, hogy sokáig életben maradtak. Az „apa” ugyanis a leadásuk után soha többé nem törődött velük, vagy érdeklődött felőlük. A sok kortársi vélemény közül emeljük ki az angol Hume-ét, aki szerint Rousseau egy roppant éles elméjű, gátlástalan és kíméletlen bűnöző volt.
Ami Rousseau-nak az ideális társadalmi berendezkedésről vallott elgondolásának lényegét illeti, úgy vélte, hogy az államnak központi szerepet kell kapnia a polgárok minden életmegnyilvánulásának szabályozásában, így meg kell határoznia minden polgára gondolkodását már gyermekkorában – miként Rousseau gyermekeiét az árvaházban – majd ezt követően felnőttkorban is mindhalálig. Az a körülmény, hogy Rousseau szülőként gyalázatosan viselkedett, hamis erkölcsi érvek furcsa láncolatával és áttételeivel kötődik politikai filozófiájának magjához, a totalitárius állam eszményéhez. E felfogás szerint az állam az emberi tevékenység minden mozzanatát szabályozza, a gondolkodást is beleértve. A társadalmi szerződés értelmében az egyén köteles „lemondani önmagáról és minden jogáról az egész közösség javára”, vagyis a mindenható államéra. A rousseau-i koncepció szerint az állam „birtokolná az embereket és minden képességüket”, s irányítaná és ellenőrizné egész gazdasági és társadalmi életüket, amely spártai, luxusellenes és városellenes lenne, mivel külön engedély nélkül nem lenne szabad bemenni a városokba. Ez az elgondolás sok tekintetben előrevetíti azt, amelyet a Pol Pot-rezsim ténylegesen meg is valósított majd a 20. században, Kambodzsában, s ez korántsem meglepő, mert vezetői, akik Párizsban végezték egyetemi tanulmányaikat, nagyon jól ismerték Rousseau eszméit. A rousseau-i politikai krédó summája a következő: „Akik meghatározzák egy nép nézeteit, a cselekedeteit is meghatározzák”. Mindebből az is következik, hogy Rousseau (tév)hite szerint az állam az emberiség összes baját orvosolja, s a politika mindenre alkalmas.
Végezetül megállapíthatjuk, hogy Rousseau a 20-21. századi európai politikai filozófiákat mindenképpen meghatározó karakterű gondolkodó, akinek hatása így vagy úgy, ma is alapvető jelentőséggel bír. Amint Johnson összegzi jelentőségét: „Rousseau volt az első, akiben együtt jelentkezett a modern Prométheusz összes lényeges tulajdonsága: a meggyőződés, hogy joga van mindenestül elvetni a fennálló rendet, a bizonyosság, hogy a saját elvei alapján képes azt teljesen újjáteremteni, a hit, hogy ez politikai eszközökkel megvalósítható, és nem utolsósorban annak a felismerése, milyen nagy mértékben függ az emberek viselkedése az ösztönöktől, megérzésektől és más belső rugóktól. Úgy képzelte, senki sem szereti annyira az emberiséget, mint ő, s páratlan képességei vannak a boldogabbá tételére”. Az egész Rousseau-történetben az a legmeglepőbb, sőt döbbenetes motívum, hogy ma is sokan értékelik úgy, ahogyan ő értékelte a 18. században önmagát és saját jelentőségét.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info