Október 27-re nyilvánvalóvá vált, hogy az egész országban győzött a forradalom. A félelmetes pártállam kártyavárként omlott össze. Az idevezényelt szovjet páncélos egységek, ligetek, terek, parkok közepére húzódva várakoztak, ahova nem értek el a felkelők benzines palackjai. Az ÁVH és a felfegyverzett kommunisták mindenhol védekezésbe vonultak, a kezdeményezés mindenhol a forradalmárok kezében volt. Biztosnak látszott, hogy néhány nap, és a jelenlegit egy radikálisan antikommunista és szovjetellenes kormány váltja fel.

Ezt meg kell akadályozni! - gondolták az elvtársak. Ennek feltétele volt a fegyveres harc azonnali megszüntetése. Ezért a szovjetekkel megegyezve - hacsak nem szovjet utasításra - elismerték a forradalmat, és elrendelték az azonnali tűzszünetet.

A forradalom elárulásának első lépése volt a "forradalom elismerése" október 28-án, aminek egyetlen célja volt: a harc beszüntetése, a forradalom további kibontakozásának megakadályozása. A szép ígéretek akkor sok becsületes, jóhiszemű embert megtévesztettek, de ma már ne tévesszenek meg senkit!

Az árulás második lépése a Nemzetőrség felállításának elrendelése volt.

Jól hangzott a megtévesztő szólam, hogy a honvédség, a rendőrség és a fegyveres forradalmárok együtt fogják védeni a forradalom vívmányait.

Október 29-én még állt a 100 000 fős hadsereg, kommunista parancsnok vezetésével a laktanyákban, ahonnan számos sortüzet lőttek a fegyvert követelő tömegre, sok száz sebesültet és halottat hagyva maguk után. Még állt a 60 000 fős rendőrség is. Ennek budapesti főparancsnoka az a Kopácsi Sándor volt, akinél szilárdabb bolsevikot nehéz elképzelni. 30 évesen országgyűlési képviselő, ezredesi ranggal főkapitány, ráadásul a felesége ÁVH-s főhadnagy. És volt 10 000 felkelő. De ezek közül is a fegyveres harcok megszűntével hazament 3000 idősebb, családos ember. Kimondták, hogy a 18 év alattiaknál nem maradhat fegyver. Tehát a legelszántabb, 16-17-18 éves "pesti srácoktól" elvették volna a fegyvert. Szerencsére ez csak részben sikerült.

Képzeljen el a tisztelt olvasó egy nemzetőr századot, ahol van 100 katona, 60 rendőr és 5-6 felkelő. A parancsnok nyilván egy katona vagy rendőrtiszt. Mit tud csinálni itt néhány felkelő? Ez volt a cél, a néhány ezer felkelőt felhígítani a 160 000 fős kommunista irányítású fegyveres között.

Az árulás harmadik lépése a "forradalmi katonatanácsok" felállítása volt.

Ez jól hangzó, de sunyi lépés volt. Ugyanis amikor Nagy Imre 28-án bejelentette, hogy győzött a forradalom, feloszlatják az ÁVH-t, kivonulnak a szovjetek, szabad választások lesznek stb., stb., voltak ezredek, ahol spontán alakultak forradalmi bizottságok. Letartóztatták az "elhárító tiszteket," akik katonaruhába öltözve az ÁVH tagjai voltak. Kiszabadították Mindszenty bíborost, és diadalmenetben hozták Budapestre. Olyan tüzéralakulat is volt, ahol kivonultak a lövegekkel a laktanyából tüzelőállást foglaltak hidak, közlekedési csomópontok közelében, hogy, ha kell, felveszik a harcot.

Tehát megindult a hadseregben a jobbra tolódás. Ezt kellett megállítani! Ezért elrendelték, hogy minden hadosztályban, ezredben és önálló zászlóaljban meg kell alakítani a Katonai Forradalmi Tanácsot. Közben kiment a titkos parancs, hogy ezekbe a Tanácsokba megbízható kommunista és pártonkívüli katonákat válasszanak be. Így a spontán létrejött forradalmi bizottságok elvesztették létjogosultságukat. Ez volt a cél!

A negyedik lépés az volt, hogy leszerelték az egyetemista tisztjelölteket.

Ezekben az években minden egyetemen volt Katonai Tanszék. A katonai tárgyakból éppen úgy kellett kollokválni és szigorlatozni, mint a szaktárgyakból

Minden év végén egy hónapos csapatgyakorlatra kellett bevonulni és az ötödik év végén, egy ½ éves tartalékos tiszti tanfolyam után mint tartalékos tisztek lettek leszerelve.

1956 októberében több ezer ilyen tisztjelölt volt a hadseregben.

Ezek lehettek volna a seregben a forradalom kovászai, akik kapcsolatban voltak azokkal az egyetemista társaikkal, akik elindítói voltak az eseményeknek. Ezeket távolították el a hadseregből, mert féltek a több ezer értelmiségi tisztjelölttől. (Nem ide tartozik, de emlékeztetek rá, hogy a II. világháborúban, a lengyel hadsereg 22 000 ilyen tartalékos tisztjét gyilkoltatta meg Sztálin a katinyi erdőben és környékén.)

Mikor látták a szovjetek, hogy Nagy Imrének nem sikerült megállítani a forradalom kiteljesedését, és az október 28. és 30. között tovább hullámzott, a főbb ÁVH-sok és vezető pártemberek menekültek - ki külföldre, ki a szovjet csapatok védőszárnya alá -, ekkor volt a Köztársaság téri pártház ostroma is. Kiadták Zsukovnak a támadási parancsot, és a három nap alatt a határon felsorakozott 19 páncélos és gépesített hadosztály megkezdte egy hadüzenet nélküli háborúban Magyarország megszállását.

Ekkor egy valóban forradalmi kormánynak 4-5 nap állt volna rendelkezésére, hogy megnehezítse, meglassítsa a szovjet terveket. Egy általános mozgósítás esetén, a 100 000 fős hadsereg 300 000 főre duzzadt volna, volt 60 000 rendőr, 60 000 vadász, személyenként 2-3 lőfegyverrel, ezzel 120 000 nemzetőrt lehetett volna felfegyverezni. Az ÁVH lefegyverzése után és a különböző raktárakban is volt legalább 20-30 000 lőfegyver. Tehát ½ millió fegyveressel és egy azokat támogató fellelkesült nemzettel kellett volna szembenézni a támadónak.

A hadseregben volt 3 000 olyan ágyú, ami tökéletesen alkalmas harckocsik és páncélozott járművek kilövésére.

Tehát helyzetünk nem volt teljesen kilátástalan.

Gondoljunk arra, hogy Vietnamban egy gyengén felszerelt, de elszánt nép legyőzte a világ legerősebb hadseregét. Vagy Afganisztánra, amit a szovjet hadsereg napok alatt megszállt, de az afgán nép szívós küzdelemben kivonulásra kényszerítette a világ legerősebb szárazföldi hadseregét.

1956-ban, hosszabb ellenállás esetén, és ha a kormány nem egy kommunista állam követségén kér menedékjogot, a világ népei is határozottabban léptek volna föl. E helyett mi történt?

Az árulás ötödik lépése volt a másodéves katonák leszerelése.

A 100 000 fős hadsereget 20 000 hivatásos tiszt és tiszthelyettes, 40 000 elsőéves és 40 000 másodéves katona képezte. A másodévesek voltak a jól kiképzett katonák, akik az újoncok kiképzésében fő szerepet vállaltak. Ezeknek a leszerelése hatalmas veszteség volt a hadsereg számára, pont akkor, amikor 31-én megindult a szovjet támadás. (Itt jegyzem meg, hogy november 3-án, szombaton a hivatásos állomány 80%-a hazament, azzal a tudattal, hogy hétfőn folytatódik a rendes kiképzés. A katonák közül is sokan eltávozást kaptak hétfő reggelig. Tehát vasárnap hajnalban csak az ügyeletes és szolgálatban lévő hivatásosok, valamint a kevésbé kiképzett újoncok és elsőévesek 2/3-a volt a laktanyákban.)

Az árulás hatodik lépése volt a legaljasabb az árulások sorában. Elrendelték, hogy a tüzelőállásban lévő lövegeket vonják vissza a laktanyákba, hogy ne zavarják a szovjetek kivonulását, és, hogy véletlenül se történhessen félreértés, az ágyúkból szereljék ki az ütőszeget. Így a 3000 ágyú egy csapásra használhatatlan ócskavassá változott, amikor november 2-án már a fél országot megszállta az ellenség. (Itt kell megjegyezni, hogy nem mindenhova jutott el a hazaáruló parancs, mert november 4-én 23 löveg felvette a küzdelmet a támadókkal szemben. Ez a 23 löveg 16 ellenséges egységet semmisített meg: 8 harckocsit, 2 páncélautót, 2 sorozatvetőt, 2 lőszerszállító tehergépkocsit, 1 személyautót és 1 repülőgépet. Mi lett volna, ha tüzelőállásból, harcra felkészülten mind a 3000 löveg tüzet nyit? Mekkora meglepetésszerű első csapást tudtunk volna mérni az ellenségre?)

A hetedik lépés az volt, hogy elrendelték a legszigorúbb tüzelési tilalmat. A tisztek felelősségre vonása mellett megtiltottak mindenféle fegyverhasználatot, "nehogy félreértésből provokáljuk" a kivonuló szovjeteket. A katonák természetesen nem merték megtagadni a szigorú parancsot.

A nyolcadik lépés hihetetlenül nevetséges lenne, ha nem volna szomorúan tragikus. Amikor a szovjetek körülvettek minden repülőteret, a legtöbb laktanyát és katonai objektumot, utasítás ment ki az egységek parancsnokaihoz, hogy vegyék fel a kapcsolatot a velük szemben álló szovjet alakulat parancsnokával, és közöljék, hogy ha nem lőnek a szovjetek, akkor a magyarok sem fognak lőni.

Természetesen a szovjet parancsnok bolond lett volna lövetni, ha a magyarok erőszak és lövöldözés nélkül is hagyták magukat lefegyverezni, ami meg is történt.

A kilencedik lépés minden emberi és katonai elképzelést felülmúl, és "übereli" a fenti nyolc lépést összességében.

A hadsereg három legfőbb vezetője elment Tökölre tárgyalni a szovjetekkel.

A világ hadtörténelmében nem találni példát arra, hogy egy hadsereg legfőbb parancsnokai átmennének a támadásra felkészült ellenség főhadiszállására tárgyalni.

Komolytalan és nevetséges az az állítás, hogy a kivonulásról akartak megbeszéléseket folytatni, hiszen 31-e óta folyamatosan kapta a Honvédelmi Minisztérium a jelentéseket a szovjet csapatok beözönléséről. November 2-ig, amíg a szovjetek meg nem szállták a repülőtereket, a magyar légierő gépei is rendszeresen jelentették, hogy honnan, milyen irányba nyomulnak előre a páncélos egységek, hol vernek pontonhidat a folyón stb. De később is sorra futottak be a jelentések az egész ország megszállásáról.

Tehát a három jól képzett katona nagyon jól tudta, hogy szó sincs kivonulásról, és hogy napokon vagy órákon belül sor kerül a döntő rohamra.

Minden bizonnyal azért mentek, hogy közöljék a szovjetekkel, hogy a hadsereg jóformán harcképtelenné van téve, és ha leverték a forradalmat, akkor majd velük tárgyaljanak. Azonban a szovjetek már megegyeztek a Szolnokon gyülekező Kádár-Münnich-Marosán-féle bandával, és nem volt szükségük a Maléter vezette küldöttségre. Tehát jó bolsevik módszer szerint letartóztatták és zárkákba csukták őket.

Miután hagyták, hogy pár órát "puhuljanak" a zárkákban, hajnalban kihozatták a három katonát. Elmondták, hogy néhány órán belül megindul a támadás a forradalom leverésére, a Nagy Imre-kormány megdöntésére, és feltették a kérdést, hogy hajlandók-e együttműködni a szovjetekkel.

Itt egy kis kitérőt kell tenni, és ismertetni, hogy a Genfi Egyezmény, mely szabályozza az összes hadicselekményekkel összefüggő kérdést, egyebek mellett kimondja, hogy ha egy katona, tiszt vagy tábornok fogságba esik, a nevén és a rangján kívül semmit nem köteles mondani. Ezzel szemben mind a három katona, a honvédelmi miniszter, Maléter Pál vezérőrnagy, a vezérkari főnök, Kovács István vezérőrnagy és a hadműveleti csoportfőnök, Szűcs Miklós ezredes, elárulva a forradalmat és Nagy Imre kormányát, hajlandó volt együttműködni az ellenséggel. Ezt az árulást minden hadsereg hadbírósága azonnali főbelövéssel büntetné.

E helyett a történelemhamisítók jóvoltából ezek az árulók nemzeti hősnek lettek kikiáltva, szobrok, emléktáblák, utcák, terek, laktanyák hirdetik neveiket. 22 éve az egymást váltó kormányok áhítattal koszorúzzák ezeknek a kommunista árulóknak az emlékműveit.

Ki érti ezt "a rendszerváltás" után 22 évvel és a "választófülkék forradalma" után 2 évvel?...

Szalay Róbert történelemtanár

(Kuruc.info)

Ui. A fenti tények cáfolhatatlanok, legtöbbjük dokumentumokkal igazolható. Legfeljebb letagadni vagy megmásítani lehet azokat.