Az előző rész itt olvasható.

Akárhogy is volt, a győztesek háborús logikájával az Osztrák Államszerződés nem magyarázható. Valami, ma még pontosan nem ismert oknak kellett közrejátszania.

A győztesek magyarázata, miszerint Ausztriával nem lehetett békeszerződést kötni, minthogy Németország által az Anschluss-szal bekebelezett terület lett, és ezért megszűnt szuverén állam lenni, nem más, mint erőltetett és nevetséges magyarázkodás. Az 1955. május 15-én kelt államszerződés 4. cikk 1. bekezdésében a győztesek az első világháborút lezáró Ausztriával kötött békeszerződéshez hasonlóan ellentmondást nem tűrve kijelentik: „A Szövetséges és Társult Hatalmak kijelentik, hogy Ausztriának Németországgal való politikai vagy gazdasági egyesülése tilos.” Ez a pont valószínű, hogy a francia és az angol megbízottak kérésére került a szövegbe, akik még e porig alázott helyzetében is félnek a német gazdasági konkurenciától. Bizony nehezen hitte volna ekkor még bárki, hogy Ausztriát jóval megelőzve éppen ők fognak egy addig ismeretlen gazdasági egyesülésre lépni Németországgal a közös piac révén. A 15. cikkben arra kötelezik Ausztriát, hogy együttműködjék a Társult Hatalmakkal Németország újrafelfegyverzésének megakadályozásában. Ezek a Szövetséges Társult Hatalmak valószínű nevetőgörcsöt kaptak volna, ha akkor valaki azt merte volna állítani, hogy 25 év múlva éppen ők fogják majdhogynem kényszeríteni Németországot az akaratán felüli fegyverkezésre.

Julius Raab kancellár felmutatja az államszerződést

Ez a történet mindennél jobban bizonyítja, hogy ezek a „derék” hatalmak teljességgel megbízhatatlanok, hiszen pillanatnyi érdekeikért nemcsak az általuk kikényszerített szerződéseket rúgják fel, hanem hosszú távú érdekeiket is. A 21. cikkben Ausztriát mentesítik a hadiállapottal kapcsolatos jóvátétel fizetésétől, csupán az Ausztriában lévő német javak átadására kötelezik a Szövetséges Társult Hatalmak részére, amely alatt teljes egészében a Szovjetuniót kell érteni. Ezúttal egy megmosolyogni való retorikai bravúrral állunk szemben. Igaz ugyan, hogy ezek a jóságos hatalmak nem követelnek jóvátételt, de a 22. cikk 1–6. pontjai nagyon is jóvátételszerű kötelezettségeket rónak Ausztriára. Mint például: 

1. A Szovjetunió 30 év tartamára koncessziót kap.

2. Ausztria olajtermelésének 60%-a. 

3. A Szovjetunió 420 000 tonna nyersolaj összteljesítményű olajfinomítót kap. 

4. A Szovjetunió megkapja az olajtermékek elosztásával foglalkozó vállalatokat. 

5. A Szovjetunió megkapja a DDSG Magyarországon, Romániában és Bulgáriában lévő javait, valamint a Dunagőzhajózási Társaság Kelet-Ausztriában levő javainak 100%-át. 

6. Ausztria a maga részéről kötelezi magát, hogy 6 éven belül a Szovjetuniónak szabadon átváltható valutában 150 000 000 US dollárt fizet. 

Méghozzá 3 havonként 6 250 000 dolláros egyenlő részletekben. Szabályozzák, hogy az USA dolláralapja az 1949. szeptember 1-jén fennállott aranyparitás, amely szerint 1 uncia arany = 35 dollár, ami 1955. május 15-én már nem tekinthető valós értéknek. 

A Szövetséges Társult Hatalmak befejezésül Ausztriát a megszálló csapatok kivonásával egyidejűleg 1955. október 26-án örök semlegességi fogadalomra is kényszerítik. 

Mi, magyarok az Osztrák Államszerződést olvasva irigykedve fanyalgunk: az osztrákok megint ügyesebbek voltak valahol... De bosszankodásra is akad okunk. A 7. cikk teljes egészében a szlovén és horvát kisebbség jogainak részletes leírásával foglalkozik, a magyar kisebbségről említést sem tesznek, pedig azok is akkor kerültek Ausztriához, amikor a szlovének és horvátok. Hiába, a demokrácia természete már csak ilyen. 

Már 1955-ben sem volt titok, hogy a varsói szerződéskötéssel kapcsolatos versenyfutás oka éppen az Osztrák Államszerződés megkötése volt. A gondos tervezők nagyon vigyáztak, hogy mindenképpen a Varsói Szerződés aláírása előzze meg az Osztrák Államszerződés aláírását. Ezt olyan fontosnak tartották, hogy még az okirat keltezését is meghamisították. A Varsói Szerződés aláírásának dátuma 1955. május 14. Az Osztrák Államszerződést 1955. május 15-én kötötték meg. A valóságban mindkét szerződést május 15-én írták alá. A legfontosabb elvi feltétel azonban így is teljesült, mert a Varsói Szerződést 15-én délben, az Osztrák Államszerződést pedig 15-én délután írták alá. Ennek igazolására tanúnak hívjuk Sík Endre későbbi kommunista külügyminisztert, aki tagja volt a Varsói Szerződés magyar tárgyalóküldöttségének. Emlékiratában így írja le a történetet: „Aznap reggel kaptuk a hírt, hogy Hruscsov a napokban látogat el Belgrádba; délben megszületett a Varsói Szerződés; ennek aláírása után kikísértük a repülőtérre Molotovot, aki még aznap délután aláírta Bécsben az államszerződést.” Ez a jelentéktelennek látszó „keltezési affér” a tízmilliós magyar nemzet számára sajnos nagyon is jelentőssé vált. Már puszta létezése is gyanúra ad okot. Amint látni fogjuk, nem is alaptalanul.

Ha újraolvassuk a második világháborút lezáró, 1947. február 10-én Párizsban megkötött magyar békeszerződés 22. cikk 1. bekezdését, rögtön megértjük, miért is vigyáztak olyan kínosan a Varsói Szerződés keltezésére. Íme a hivatkozott bekezdés teljes szövege: 

„A jelen szerződés életbe lépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.” 

Ez a passzus tulajdonképpen nem kevesebbet jelent, minthogy az Osztrák Államszerződés létrejöttével – mivel az Ausztriában állomásozó szövetséges csapatok, köztük a szovjet csapatok is kivonásra kerülnek – a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásához új jogcímet kellett keresni. Ezt szolgálta a Varsói Szerződés.

Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy az Egyesült Államok és Anglia (Franciaországot itt akár említeni sem szükséges), akiknek feltehetően köszönhető, hogy a fenti szöveg belekerült a békeszerződés szövegébe, s az úgynevezett hidegháború keretében addig is oly nagy hangon kifogásolták a szovjet gyarmati diktatúrát Magyarországon, ilyen naivak lettek volna, hogy szó nélkül tűrik a békeszerződés ilyen nevetséges megkerülését? Nem... erről szó sincs! Az Egyesült Államok nemcsak hogy nem ellenezte a körmönfont megoldást, hanem egyetértően hozzájárult ahhoz. Nem kizárt, hogy a javaslatot éppen ő tette, hiszen a korabeli külpolitikai viszonyok között teljesen felesleges NATO létrehozásával ő mutatta be azt a „modell értékű” formációt, amellyel a tagállamok akár örökös megszállása is „törvényesíthető”. A magam részéről biztos vagyok abban – minden ilyenfajta okmány ismerete nélkül is –, hogy az Osztrák Államszerződést aláíró szövetséges hatalmak által a szerződés aláírását megelőző egyezkedése során ott szerepelt a Szovjetunió azon feltétele, hogy csapatait továbbra is kelet-európai gyarmatain tarthatja. Amint látni fogjuk, erre még azon államok esetére is szükség esetén lehetőséget adtak, akiket pedig a második világháborúban győztes országoknak ismertek el. Így kerülhetett szovjet katonai megszállás alá Lengyelország és 1968-ban Csehszlovákia is. Mi sem jellemzőbb az Egyesült Államok álszent magatartására, mint hogy az 1975. augusztus 1-jén aláírt úgynevezett Európai Biztonsági és Együttműködési értekezlet záróokmányában, de az értekezletek hosszú során sem kifogásolta, azaz jóváhagyta a kelet-európai államok szovjet katonai megszállását. Nem árt felidézni, hogy ez a „biztonsági” értekezlet éppen a Varsói Szerződés tagállamai 1969. évi kezdeményezésére jött létre. Eredménye pedig a Szovjetunió második világháborús hódításainak végleges elismerése, konzerválása volt. A „nagy ellenség”, a Szovjetunió, csodálatosképpen minden célját el is érte, minden kívánságát teljesítették. 

Az Egyesült Államok cinkossága abban is felismerhető, hogy az ausztriai megszálló csapatai ellátásához szükséges közlekedési vonalainak fenntartása ürügyén engedélyezte magyarországi fegyveres erő állomásoztatását. Hiszen e vonalak biztosítására Magyarországot a békeszerződésben anélkül is kötelezhette volna. Annál is inkább, mert ezt meg is tette. A 22. cikk 3. pontja egyértelműen előírja: „Magyarország azonban rendelkezésre fog bocsátani minden olyan eszközt és könnyítést, amelyre az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalak fenntartása céljából különlegesen szükség lehet, aminek ellenében a magyar kormány megfelelő ellenszolgáltatásban fog részesülni.” 

Akkor hát mi szükség volt a szovjet csapatok a békeszerződés hatálybalépését követő 90 napon túli magyarországi állomásoztatására? Az Egyesült Államok a Szövetségi Ellenőrző Bizottsági szerepében nagyon jól tudta, hogy a szovjet csapatok nagy többsége nem is az ausztriai övezettel való közlekedési vonalak mentén helyezkedtek el az ország területén. 

A Varsói Szerződés és az Osztrák Államszerződés aláírásának ez a gyanús egybeesése a hatalmat bitorló zsidóság kivételével megdöbbentette a nemzet teljes elit rétegét, a politika iránt érdeklő és értő közönségét. Baljós suttogások kezdődtek. A zsidóság szerepét nem lehetett többé szépíteni a szovjet érdekű kollaborációt illetően. 

Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hangerővel folyik a szovjet diktatúra átalakítása, hátrányainak enyhülése, a személyi kultusz okozta károk helyreállítása, áldozatainak rehabilitálása. Ennek folyamatát a szovjet gyarmatokra is kiterjesztik. Hruscsov Canossát jár Belgrádban, Tito nem az imperialisták láncos kutyája többé. Úgy tűnik, Titóék a legcsekélyebb mértékben sem haragszanak a hét éven át tartó, a világtörténelemben páratlan durvaságú mocskolódásért. Természetesnek veszik, hogy a vörös bohózat első felvonása véget ért.

A magyarországi helyzet meglehetősen ellentmondásos. Hruscsov belgrádi útját megelőzően egy héttel Nagy Imrét még a sóhivatalnak becézett Hazafias Népfront elnökségi tagságáról is lemondatják, pedig kereken egy hónap múlva még Mindszenty József esztergomi érsek börtönbüntetését is felfüggesztik. Nem sokkal később Grősz József kalocsai érsek börtöne is megnyílik. Szabadulnak a szociáldemokrata vezetők, valamint a koncepciós perek áldozatai. Azok a bolsevista szabadkőművesek, akik a párt kifürkészhetetlen akaratából, saját nem létező bűnösségük bevallásával börtönbe kerültek – ismét „szabadok”. Az ÁVH-s verőlegényei által csak „szarjancsinak” becézett Kádár János a börtöncellát a Pest megyei pártbizottság első titkári szobájával cseréli fel. Pontosan három hónap múlva Nagy Imrét viszont kizárják a pártból. 

A „szarjancsi” kiszabadult

A magyarság értetlenül szemléli a hektikus eseményeket. Közben alig érthető módon 1955. december 14-én Magyarországot felveszik az ENSZ-be. Úgy tűnik, mintha a magyarországi események a nagyhatalmak közös irányítása alá kerültek volna. Ennek pedig baljós céljai lehetnek, amelyek messze túlnőnek látókörünkön. 

Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után nagy zavar támadt, mondhatnánk, pánik tört ki Magyarországon. Maguk a zsidók is gondolkodni kezdtek, hogy vajon helyes volt-e a pártban, a kormányban és a közigazgatásban 1945 után minden jelentős pozíció elfoglalása, az erőszakszervek vezetésének teljes megszállása? A szovjet haderő kivonásával zsidóellenes pogromtól tartottak. Tegyük hozzá, nem is alaptalanul. A szovjet csapatok további Magyarországon történő állomásoztatása a Varsói Szerződés ürügyén még az ország kormányzását kisajátító zsidóság körében is kételyeket ébresztett. Példa nélküli esetnek számított. Németország szövetségesei közül Magyarországon kívül csak Olaszországgal kötöttek békeszerződést, amelyben a megszálló csapatok visszavonásáról intézkedtek. Ezt a csapatkivonást viszont végre is hajtották. A NATO ürügyén nem szállták meg ismét annak tagországait. A NATO csupán támaszpontokat létesített bérleti szerződés formájában, de nem minden tagországa területén. Éppen ezért jogosnak tűnt a magyarországi zsidóság aggodalma. Bár a Szovjetunió ebbéli erkölcsei nem hasonlíthatók a nyugati hatalmakéhoz, de tartani lehetett attól, hogy mint második világháborús szövetségesen esetleg Amerika akarata érvényesülni fog. Érdekes módon ugyanez a dilemma jellemezte a szabadkőműves szovjet vezetést is. Innen pedig már egyenes út vezetett New York láthatatlan hatalmi központjához. Úgy tűnik, a szovjet vezetők egyeztettek is ezzel a titkos hatalommal. Valószínű, a „megoldás” terve is itt készült. 

A valós helyzet feltárásához ismét vissza kell nyúlnunk a háború utáni status quo kialakításához, meg kell vizsgálnunk annak formáját, érvrendszerét. Itt első helyen állt a tönkrezúzott Németország teljes gúzsba kötése, intézményeinek, gazdasági potenciáljának totális szétverése. A „fasizmus”, amelyet a szülőanya Olaszország helyett a jövőben Németországra kell érteni, újjáéledésének minden módon való megakadályozása. Németország politikai és gazdasági eredményei ugyanis a rendkívül rövid hitleri – ha úgy jobban tetszik –, fasiszta uralom alatt a marxizmussal, vagy bármely más ideológiával szemben összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. Érthető, ha ezt az eredményes ideológiai eszközrendszert egyszer s mindenkorra száműzni igyekeztek a föld színéről. Ha valaki a zsidóság mohóságát, vagy gazdasági módszereit hangoztatni merészeli, annak neve a mai napig fasiszta, és a zsidósággal való szembenállását kiemelendő, antiszemita. Feltűnő, hogy a fasizmus újjáéledésének tilalmát minden „békeokmányba” felvették. A fasizmus felett aratott győzelem haszonélvezőit már a fogalom említése is idegessé teszi. 

A Varsói Szerződésen túl a fasizmus visszatérésének veszélye az, amely megteremtheti a szovjet csapatok Osztrák Államszerződésen túli tartózkodásának feltételeit Magyarországon. 

A második világháború következményeinek kialakítása nem kizárólag a Szovjetunió ügye, hanem elvileg a négy szövetséges nagyhatalom, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország közös feladata. A gyakorlatban ez az Egyesült Államok és a Szovjetunió akaratában testesült meg. Vitathatatlan, hogy a status quo bárminemű megváltoztatásához szükség van a többi győztes hatalom, de legfőképp az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyetértésére. Nem vitatható, ez kiterjed a háborús megszállási rendszerek vonatkozásaira is. Éppen ezért a szovjet csapatok 1955. május 15. utáni Magyarországon történő állomásoztatásához – bármilyen ürüggyel történjék is – szükség volt az Egyesült Államok hozzájárulására. Ehhez az amerikai kormány elvi egyetértését a Szovjetunió ugyan elnyerte, de a jelek szerint a Varsói Szerződés tényét nem tartotta elegendőnek. További érvekre volt tehát szükség. Ha pedig ilyen érvek nincsenek kéznél, hát provokálni kell. Ez az oroszoknak és a velük kollaboráló zsidóknak gyerekjáték, csupán a békeszerződést kell elővenni és újraolvasni. Már a 4. cikk szövegében nagyon ügyesen becsempészve megtalálható. A mesteri fogalmazás magán viseli az oroszok ebbéli páratlan ravaszságát, keze nyomát. Olvassuk csak:

„Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ide értve a revizionista propagandát fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan effajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.” 

Ne akadjunk most fenn azon, hogy mindezt a Szovjetunió kormánya és az általa a magyar nemzet nyakára ültetett zsidó-kommunista diktatúra a háború befejezése óta egész Kelet-Európa kárára folytatólagosan elkövette. Hiszen már régtől fogva megszokhattuk: a szerződés betartása mindig a gyengébb kötelessége. Őt az erősebb szerződő fél erre rá tudja kényszeríteni. Fordítva ez sohasem működött.

Bármely, a Szovjetunió részére második világháborús járandóságként kizsákmányolás céljára, rendelkezésére adott újgyarmati állam területén való szovjet megszálló haderő jelenléte tehát a fasizmus újjáéledésének veszélyével igazolható. Az csak természetes, hogy minden, a kormányzást gyakorló zsidó kollaboránsokkal, vagy Uram bocsá’ a Szovjetunió kizsákmányolásával, katonai megszállásával való szembenállás, a legenyhébb demonstráció felér a fasizmus visszatérésének veszélyével, amelyet minden eszközzel fel kell számolni. Ha pedig ilyen ellenkezés nincs – hát ki kell provokálni! Úgy tűnik, ez a „praktikus” elgondolás nem 1956-ban keletkezett, hanem már a háború alatt, amikor leigázott ellenfeleik javain és szuverenitásán osztozkodtak. E letepert nemzetek kizsákmányolásának legjobb eszköze az államkapitalista gazdasági rendszer, amelyet szocialista ideológiaként lehet rákényszeríteni az uralmuk alá vont népekre. A világ színpadán pedig a mindent megváltó kommunista ideológia missziós terjesztéseként lehet a keserű bohózatot előadni.

A politikai konstruktőrök számoltak azzal, hogy az igájukba fogott népek felismerik majd becsapottságukat, s megpróbálnak kibújni ebből a különös szereptisztázásból. Gondoskodtak tehát róla, nehogy valami módon kihúzhassák nyakukat a burokból. Már a teheráni konferencián „eldöntik”, hogy a háború után a békét a három csalónak, az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak és Angliának kell majd „fenntartania”.

A teheráni tárgyalások egyik szünetében Roosevelt így számol be fiának, Elliottnak erről: „Megállapodtunk, hogy ha kell, erőszakkal is megóvjuk a békét. Fő célunk annak megállapítása volt, hogy a háború utáni világban melyek képezik majd az egyes országok számára a biztonsági övezeteket.”

Az elnök fia, Elliott Roosevelt

Világos beszéd! Félreérthetetlen utalás a „biztonsági övezetbe” sorolt államok igában tartásának szükség szerinti módszereire...

(Pannon Front 43., 2003. február 1.) 

(Folytatjuk) 

(Kuruc.info)