A Szentírás az utolsó vacsoráról szólván elbeszél egy rejtélyes, sőt nyugtalanító eseményt; Krisztus egy általa bemártott falatot ad Júdásnak, hogy egye meg, majd közli vele: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar”. Ebben a pillanatban a sátán megszállja Júdást, aki ezután elhagyja a szobát. Ez azt a benyomást kelti, hogy Krisztus az árulás felelősségét magára vállalta, quod absit.
A rejtély magyarázata a következő: Isten Akarata ellenében semmi sem történhet; az a tény, hogy valami megtörténik, az azt jelenti, hogy Isten „akarta” megtörténését. Azonban Isten kifejezetten nem akarhat egy különösen gonoszat, de a gonoszt Őneki tolerálnia kell egy bizonyos módon, miután ez magában foglaltatik - a részben paradox - Minden Isteni Lehetőség határtalanságában. Isten ebből az okból nem tudja nem engedélyezni némely különösen gonosz megtörténtét, azonban azt kell mondani, hogy Ő „megengedi”, nem pedig azt, hogy „akarja”; és Ő engedi, és nem azért, mert gonosz, hanem mivel egy bizonyos jóhoz ez egy közvetett és elkerülhetetlen hozzájárulás.
Krisztus bizonyosan nem az árulást magát akarta, hanem a megváltást.1 Továbbra is megmarad annak a megismerése, hogy Krisztus miért cselekedett az előbb említett módon, mivel általa a gonosz elfogadása némán is megtörténhetett volna; elvben lehetett volna így, de valójában nem, és ez a probléma gyökere. A világnak szükséges volt megmutatni, hogy az ördögnek nincsen Isten fölött hatalma, csak látszólag szegülhet Istennel szembe, és köszönet az Isteni Akaratnak; hogy a Szuverén Jó Akaratán kívül semmi sem tehető; hogy ha az ördög erői ellenállnak - vagy azt hiszik, hogy ellenállhatnak az Istenségnek - ez csak egy Isteni elhatározás következménye lehet; a felszólítás ebből ered: „amit tenni szándékozol, tedd meg hamar”. Ekképpen az ördögnek még annyi hatalma sincsen, hogy egy isteni okozati viszony nélkül árulást kövessen el, metafizikailag szólván; az Evangélium beszámolója szerint ez az erő elkerüli őt, ennélfogva nem sikerült győznie. Az ördög ebben az elmondásban ha meg is szállja Júdást, azért lehetséges, mert megszerezte a hozzá szükséges szabadságot, hogy így cselekedjen - apró okok összegabalyodásából, de ontológiailag elhihető. A kereszténység megváltó drámájában ami rosszul hangzó, hogy a Megváltás, úgy tűnik, egy árulótól függ; az ellenséget ettől a sikertől szükséges volt megfosztani.
Az a tény, hogy a kereszténységnek szüksége volt Júdásra, burkoltan arra céloz - és úgy tűnik, hogy a paradox csúcsa ez -, hogy ez az áruló nem lehetett alapjaiban rossz ember, mint ahogy a népszerű hit szerette volna; és valójában nem volt az, amit bűnbánata és kétségbeesése is bizonyít.2
A másik két vádlott, Kajafás és Pilátus sem voltak olyan feketék, mint amilyenre őket festik; az előbbinek az enyhítő körülménye ortodoxiájában volt, míg az utóbbinak a jóakarata. Még ha olyan messzire is mennénk, hogy azt mondjuk, a megváltásban betöltött szükséges szerepük azt sejteti, hogy mind a hármanuknak meg lettek bocsátva; nekünk úgy tűnik, hogy csak ez a konklúzió védheti meg a kereszténységet attól a lehetséges vádtól, hogy kriminális okoktól függ, és úgy mondván rajtuk alapszik. Itt pedig Krisztus eme imájára gondolunk: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”; helyes logikával lehetetlen azt feltételezni, hogy Krisztus imája nem lett volna teljesítve.
Egyfajta győzelem lehetett volna, ha az Egyház megalapította volna a három nagy Bűnbocsánat ünnepét, de - erkölcsi okokból - ezt a „luxust nem engedhette meg magának”, mert minden gonosztevőnek carte blanche-t adott volna; természetesen de facto, nem de jure. Krisztusnak ebből az okból kellet Júdásról szólván mondania, hogy „jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik”: ez nem azt jelenti, hogy Júdás az örök pokolban van, mint ahogy a keresztény teológia azt képzeli, hanem azt jelentheti, hogy Júdás ugyan nincsen elkárhozva, azonban a Purgatóriumban kell hogy maradjon az idők végéig.
Kajafást azzal lehetne megvádolni, amiért Krisztus isteni természetére érzéketlen volt, és a mózesi ortodoxiája mellett volt még egy enyhítő körülménye, az a tény, hogy Krisztus soha nem törődött azzal, hogy megértsék őt. Továbbá Krisztust nem érdekelték „az emberi előírások,” még akkor sem, ha hihetők voltak; ami neki egyedül számított, az Isten iránt érzett őszinte szeretetünk.
Ez nem egészen Mózes szemlélete, és a farizeusokat sem lehet azzal vádolni, hogy ehhez ragaszkodjanak azon a szinten, amely az övék volt, jobban, mint a brahmanizmus hatóságait, amiért nem tértek át a Buddha szemléletére.
Vita tárgya lehet, hogy a zsidóknak szenvedniük kellett mint Júdás és Kajafás örököseinek, de szintén vita tárgya lehet az is, hogy a keresztényeknek pedig mint Pilátus örököseinek3 kellett a reneszánszon keresztül. Ennek a „humanista”, de végül is embertelen világ következményeit továbbra is szenvedniük kell, amely a Borgiák hatalomra jutásával született meg, de a megteremtése napjainkban is szüntelenül folyamatban van.4 A reneszánsz vitathatatlanul árulás volt, habár néhány pozitív elemet is tartalmazott, amelyek azonban az átfogó hibáit nem voltak képesek ellensúlyozni.
Annak érdekében, hogy Krisztus magatartása az „írástudók és a farizeusok” felé érthető legyen, az embernek észben kell tartania a következőt: abban az időben a judaizmus éppen egy „megkeményedési” fázison ment keresztül, ami a brahmanizmushoz hasonlítható Buddha idején, ami mindkét esetben gondviselésszerű volt. Az emberiség történelme lila, egy „isteni játék”: a lehetőségeknek viszont meg kell nyilvánulniuk és kimeríteni magukat. Bárhogyan is legyen, Kajafás és hívei azért vádolhatók, mert nem akarták elismerni a körülöttük uralkodó dekadenciát, amely vitathatatlan volt, máskülönben Krisztus nem bélyegezte volna meg; Izrael történelmében pedig bizonyosan nem az első, hogy egy próféta a korrupt és képmutató klérusra villámokkal sújt.
Mint ahogy Al-Hallaj – az a „krisztusi” megnyilvánulás az iszlám közepén – Krisztus minden aggodalom nélkül nyilvánította meg mennyei természetét, anélkül, hogy érthetővé tegye; megtestesítette végzetét, és azt kívánta, hogy az legyen, akinek lennie kellett a vallásos és misztikus üdvrend lehetőségeiben. Egy vallásalapító megszemélyesít egy spirituális szemszöget és utat a megváltáshoz; önmagát direkt, és kvázi-abszolút értelemben fejezi ki, és nincs szüksége kommentárok készítésére, amelyeket majd a teológusok és a bölcsek fognak később tenni. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be”. Ez nem csak a zsidókra és a pogányokra vonatkozik, hanem a keresztényekre is, mint ahogy ezt a történelem bizonyítja.5 Krisztus, mint Mózes, Istent az ember fölé helyezte; a reneszánsz, mint Tibériusz, az embert tette Isten helyébe; meg velük ellentétben Krisztus azt mondta: „Jöjjön el a te országod!”
Lábjegyzetek
1 Emlékezzünk itt arra, amikor Szent Ágoston Ádám és Éva bűnével kapcsolatban felkiáltott: „felix culpa!” miután úgy gondolta, hogy ez a bűn volt a Megváltás oka.
2 Amennyiben Júdás az lett volna, amit róla gondolnak, akkor a bűnére éppen ellenkezőleg, büszke lett volna. Az árulás pillanatában Jézus „barátomnak” szólította; talán ebben a kifejezésben már az Isteni megbocsájtás pislákolt.
3 Azaz Pilátus Tiberius képviselője volt, akinek Nagy Károly és Konstantin voltak az örökösei; érdemes megjegyezni, hogy a muzulmánnak a keresztény „rumi”, azaz „római.”
4 Kifogásul fel lehet hozni, hogy a Keleti Egyházat nem terheli felelősség a Renaissance-ért, ami igaz, azonban az ortodox országok Nagy Péter által a hatáskörébe lettek rángatva. Valójában Kelet-Európa a modern világ része mentálisan éppúgy, mint anyagilag; Görögország a törökök kivonulása után gyorsan térdre lett kényszerítve.
5 Jegyezzük meg, hogy vannak ortodox zsidók akik mialatt a kereszténységet elutasítják, és a Talmuddal szemben botrányosan ellenszegülnek, elismerik, hogy Jézus egy félreértett próféta volt, illési és esszénusi típusból.