A 18. század végén XVI. Lajos (1774-1792) kormányzatának nem sikerült kellően modernizálnia állama pénzügyeit, s ezért e pénzügyi válságból kinőtt politikai válság épp akkor bénította meg az államrendszer működését, amikor egy hirtelen kirobbant gazdasági válság mozgósította – hathatós szabadkőműves háttérmunkával – a tömegek millióit. Ami 1789. július 14-én, a párizsi népfelkeléssel vette kezdetét, minden volt, csak polgári forradalom nem. A legkevésbé sem azért tört ki, mert a polgárság – amely társadalmi státuszát, jogi állását és vagyoni helyzetét tekintve is rendkívül heterogén képződmény volt – részesülni óhajtott a politikai hatalomból, hanem az említett gazdasági és politikai válság egybeesése miatt, és nem a polgárságot juttatta hatalomra a nemességgel, illetve a papsággal szemben, hanem a vagyon előkelőségét – a vagyonos polgárságot és a gazdag nemességet – állította a születési arisztokrácia helyére. A modern, ténylegesen polgárinak nevezhető, gazdaságilag és politikailag magas szinten integrált társadalmi rendszert – miként azt Hahner Péter megállapítja – az ipar, a nagyvárosok, a nagytőke és az ipari munkásság világát a politikai forradalom után jó fél évszázaddal lezajló ipari forradalom teremtette meg.
A néptömegek radikalizálódása és a szabadkőműves, „felvilágosult” páholyok bomlasztó tevékenysége folytán azonban egyre nőtt a tradicionális társadalmi rend, a trón és az oltár iránti gyűlölet, ez vezetett aztán 1792. augusztus 10-én az ún. második forradalomhoz, amely megdöntötte a monarchiát és XVI. Lajost családjával együtt a Temple – a templomos lovagrend egykori központja – börtönébe juttatta. Egyébiránt előzményként 1792 augusztusában Párizsban igazi totalitárius forradalmi rendőrállam, a kommün jött létre, egy hónap alatt jó ezer embert vettek őrizetbe mindenféle koholt indok alapján, majd szeptember elején iszonyatos börtönmészárlást rendeztek. A király letartóztatása ellentmondott még az 1791. évi alkotmánynak is, hiszen az garantálta az uralkodó sérthetetlenségét, vétójoggal ruházta fel, ugyanakkor egyértelműen meghatározta azokat a bűncselekményeket, amelyek esetén a királyt meg lehet fosztani trónjától. Ezek a következők: fegyveres felkelés szítása, az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, az ország elhagyása a visszatérés szándéka nélkül. Csakhogy az 1791-es alkotmány a detronizációt nevezte meg az egyetlen lehetséges büntetésként, ami lényegileg egy politikai aktus volt, egyéb, büntetőjogi következmény nem sújthatta a királyt, amiről a francia forradalmat éltető „haladó” történészek hajlamosak megfeledkezni, arról már nem is szólva, hogy XVI. Lajos a fentebb mondott cselekményeket el sem követte, sőt kifejezetten jó szándékú és népét szerető uralkodó volt.
De maradjunk még egy rövid ideig 1792 augusztusának jogellenes és vérgőzös eseményeinél. Tény, hogy ekkorra már megszerveződött Ausztria és Poroszország vezetésével a Franciaország, pontosabban a forradalmi kormányzat elleni nemzetközi koalíció, sőt maga Franciaország hadat is üzent neki, ezzel kitört a negyed századig tartó európai háború. Amikor a párizsi csőcselék 1792. augusztus 10-én megrohanta a – Medici Katalin és IV. Henrik által 1564 és 1610 között építtetett – Tuileriák palotáját, XVI. Lajos még imádott felesége és gyermekei védelmében sem adta ki a svájci gárdának a tűzparancsot, miként korábban, 1789. július 14-én, vagy az utóbb „az asszonyok menete” néven elhíresült 1789. október 5-6-ai eseményekkor sem. Egyébiránt ehhez a vonuláshoz kapcsolódik az a történelmi közhely, pontosabban mesei motívum, miszerint a párizsi kenyérhiányra válaszul Marie Antoinette azt felelte volna: „Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot!” Visszatérve XVI. Lajoshoz, nem véletlen, hogy majdani perében egyetlen esetben háborodott fel – amikor azzal vádolták, hogy a franciák vérét ontotta.
Tény, hogy az augusztus 10-ei borzalmas események kirobbanása előtt, a király családjával bántatlanul átsétálhatott a Törvényhozó Nemzetgyűlés épületébe, ahol annak védelme alá helyezte magát, majd ezután detronizálták és a Temple börtönébe csukták. Azonban ezt követően elszabadult a pokol. A Tuileriákat a 780 hős svájci gárda mindhalálig védte a tomboló csőcseléktől, addig, ameddig az brutális kegyetlenséggel mind egy szálig legyilkolta őket. Itt meg kell említenünk, hogy a mártírok emlékére a festői szépségű svájci Luzernben 1821-ben gyönyörű, monumentális emlékművet állíttatott a helyi kantonális önkormányzat egy mesterséges kis tavacska partján. A nevezetes Löwendenkmal (Oroszlános-emlékmű) egy 14 méter magas és 9 méter széles nyílt sziklabarlang, amelynek bejáratában Thornaldsen modellje alapján kifaragott hatalmas haldokló oroszlán – ernyedő mancsaival védve a francia királyi címert – emlékeztet a „helvétek hűségére és virtusára”. Minden monarchista számára kötelezően felkeresendő zarándokhely, az egyébiránt csodás környezetben fekvő Löwendenkmal.
Ezek után vegyük szemügyre, mit műveltek a „hős forradalmárok” a királyság megdöntését követően. Válogatás nélkül, a nyílt utcán minden „ellenséges” személyt halomra gyilkoltak. A nők lerángatták a holttestekről a ruhákat és minden egyebet, amit találtak. A hullákat aztán megcsonkították, levágták kezüket, lábukat, nemi szervüket, s az utóbbit a szájukba tömték vagy a kutyáknak vetették. Ami maradt, azt az örömtüzekre hajították, melyek egyike egészen a palotáig elterjedt. Felbecsülhetetlen értékű műkincseket pusztítottak el vandál módon. Végül az öldöklésben meghalt 780 svájci gárdista maradványait szekerekre hajigálták, és – mintegy megelőlegezve a kommunisták „kegyeleti szokásait” – meszesgödrökbe szórták. A későbbi véres kezű despota, Robespierre szadista lelkivilágáról egzakt képet ad ez a nyilatkozata: „Ez volt a leggyönyörűbb forradalom, amelyet az emberi nem valaha megélhetett”. Igaz, röpke egy év múlva ő még ezen is túltesz majd. A királyság megdöntését követő esztelen terrorkorszak eseményeiből is kiemelkedik az 1792. szeptember 2-5-e közötti vérengzés.
Az egyesült osztrák-porosz seregek ekkor már Párizs felé tartottak, hogy restaurálják a törvényes államformát, s kiszabadítsák XVI. Lajost fogságából, majd visszaültessék a trónra. A „belső ellenséggel” történő leszámolást, annak likvidálását ekkortájt hirdette meg a forradalmi kormányzat, illetve a párizsi községtanács, a kommün. Fréron Orateur du Peuple (Népszava) című lapja a következőket írta: „Az első csatát nem Párizs falain kívül fogjuk megvívni, hanem belül azokon. Mindvalahány királypárti gazember (értsd: a törvényesség és alkotmányosság talaján álló állampolgár – L. Zs.), ki e boldogtalan városban nyüzsög, egyazon napon elpusztíttatik. Polgártársaink országunk valamennyi megyéjében ti tartjátok túszként fogva az emigránsok családjait; ha üt az óra, sújtson le rájuk a nép bosszúja; gyújtsátok fel kastélyaikat, palotáikat, vessétek el a pusztítás magvait mindenütt, ahol az árulók polgárháborút szítottak. A börtönök tele vannak összeesküvőkkel. Nem várhatunk már soká az ítélkezéssel”. A költő és drámaíró Fabre d’Églatine-t pedig poszthumusz kellene börtönbüntetésre ítélnie az Európai Unió számos országa bíróságának az alábbi soraiért: „Még egyszer, polgártársak, fegyverbe! Lándzsák, szuronyok, ágyúk és tőrök villogjanak egész Franciaországban; legyen mindenki katona; tisztítsuk meg sorainkat a zsarnokság alávaló szolgáitól! A városokban az árulók vére legyen a Szabadság első holokausztja (igen, nem elírás, kedves olvasók, az eredeti szövegben „le premier holocauste” szerepel!), hogy minden közös ellenségünkre indulunk, ne hagyjunk magunk mögött semmit, ami nyugtalansággal tölthetné el szívünket”.
Ami az ezt követő három nap alatt Párizsban folyt, az Bosch festményeinek pokolbéli jelenetein is túltesz, vérözön borította el Párizst, s a republikánus-jakobinus söpredék a kegyetlen öldöklés tekintetében felülmúlta későbbi utódait, a bolsevikokat is. Eközben XVI. Lajos a Temple tornyában várta, miként döntenek sorsáról. Közismert, hogy a Marseillaise dallamára masírozó forradalmi sereg 1792. szeptember 20-án Valmy magaslatainál visszaszorította a porosz-osztrák haderőt, s az ezen a napon a fővárosban összeülő ún. Nemzeti Konvent másnap kikiáltotta az első köztársaságot. A Konvent nagy dilemmája a király sorsáról meghozandó határozat volt. Ugyanis, amíg nem emeltek vádat XVI. Lajos ellen, addig az augusztus 10-i akció is támadható volt, nem is beszélve az ún. köztársaság kikiáltásáról. Nos, ami a dolog jogi oldalát illeti, a király ellen semmiféle büntetőeljárást nem lehetett lefolytatni, sőt a fogvatartása is törvényellenes volt. Hiszen miként fentebb már utaltam rá – azon túl, hogy a Párizsban és nagyobb városokban zajló anarchista őrülettel szemben álló vidéki Franciaország képviselői, főként a parasztság számára a király Isten kegyelméből uralkodott – még a hatályos, 1791-es alkotmány is rögzítette, miszerint az uralkodó személye sérthetetlen, s csak ún. államellenes bűntett esetén lehet detronizálni, azaz trónjától, államfői tisztségétől megfosztani. Mivel XVI. Lajost törvénytelenül és erőszakosan augusztus 10-ének tébolyában már megfosztották trónjától, még a forradalmi bíróság jogi értelmezése szerint is csak polgárként lehetett volna törvényszék elé állítani, a detronizáció után elkövetett esetleges bűncselekményeiért. Igen ám, csakhogy a Temple falai között szigorúan őrzött király, még ha esetlegesen akart volna is, akkor sem követhetett volna el semmiféle bűncselekményt. A Konvent ítélőszékét persze ez a legkevésbé sem érdekelte. Formailag ugyan rendeztek egy kirakatpert – amelynek ismertetése külön elemzés tárgya lehetne –, azonban a prekoncepciós eljárás kezdetén már készen állott a végrehajtandó halálos ítélet.
Összegezve: a respublika legitimálásához a királynak pusztulnia kellett. Az egész köztársaságot olyan szellemben alapították meg, amilyen szellemben ítéletet mondtak XVI. Lajos felett. Igazságtalanul, jogtalanul, rosszhiszeműen, a más nézeteket vallók elpusztítására törekedve, mindeközben álszent módon a tolerancia és humánum szentségét zengedezve. Kontinensünk pedig halálos tőrdöfést kapott. Franciaországból kiindulva fél évszázad alatt Európát megfertőzte és szellemi-politikai immunrendszerét tönkretette a republikánus-egalitárius-liberális ragály, amely végső soron alapja lett a 20. századi tragédiáknak, s civilizációnk mai – Spengler által már 1919-ben prognosztizált – alkonyának, válságának. Végszóként és érdekességképpen nem hagyható említés nélkül, hogy a francia királyok temetkezési helyén, a Saint Denis-i katedrálisban – amelyben a csőcselék szörnyű pusztítást végzett 1792 után, leverve a tetőzetét, s összetörve az összes királyszobrot – utóbb helyreállítva az emlékműveket, a szerencsétlen sorsú XVI. Lajos, valamint utóbb, a legundorítóbb koholt vádak alapján kivégzett hitvese, Marie Antoinette szobrai előtt minden nap friss virágok díszlenek.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
- Néhány gondolat a libertáriánus ideológia atyamesterétől, a szadista márkitól
- A Bastille mint a modern szuveníripar első áldozata és szimbóluma
- A Bastille mint szanatórium és virtuális pokol - egy legendával kevesebb