60 évvel ezelőtt egy hatalmas egyéniség távozott az élők sorából. Egy törékeny nő, akit mára a pénzvilágon kívül már szinte mindenki elfogad a 20. század egyik óriásának. Azon kevesek egyike volt, akinek a történelem azt is megengedte, hogy keverje a politikát az érzelmekkel. Az utolsó romantikus a szennyes pénzdiktatúra és a manipulált tömegkultúra világában.




Senkihez sem fogható, energikus, hiperérzékeny, gondoskodó, kicsit hatásvadász, de őszinte, és mindenekelőtt magával ragadó volt. Óriási hatással bírt a tömegekre. Egy ösztönös női Ciceró, akinek beszédei rendszeresen heves érzelmi reakciókat váltottak ki a legszélesebb publikumban.

Mi is engedjünk meg magunknak egy kis érzelmet vele kapcsolatban. Talán ne is keveset. És próbáljuk meg az eddigi sablonoktól eltérő módon felidézni, és egy kicsit más megvilágításba helyezni a múlt ködébe vesző alakját!

Az első igazi politikai celeb volt, de nem a mai szennymédia lealacsonyító értelmezésében. Mindent megmutatott magából a népének, ami hasznos és lelkesítő lehetett. Az élete nagy része (és halála is) nyitott könyv volt mindenki számára. Ezt a könyvet a halála után is tovább írták, és mára legendává nemesedett.

Ahonnan ő jött, onnan nem szokás a csúcsra kerülni. 1919. május 7-e, Los Toldos. Egy Eva Duarte nevű, házasságon kívül született kislány indult ekkor az élet felé, egy távoli argentin kisvárosban, az érvényesülés rendkívül csekély esélyével. Nincs rá számunkra érthető magyarázat, hogy miért zsúfolt a Teremtő ebbe a kislányba ennyi kiváló tulajdonságot, ennyi ösztönös tehetséget. És arra sincs magyarázatunk, hogy miért vette vissza őt röpke 33 év után. De hát ez nem is a mi kompetenciánk.

Rövidke életének átláthatósága ellenére személyét talányok egész sora övezi. Ez, a mi fogalmaink szerint 8 általánost végzett lány mivel kompenzálta tanulatlanságát? Honnan vette ambícióit, lelkierejét, akaratát? Eredeti elgondolásait, szónoki tehetségét és kiváló szervezőkészségét? Színészi képességeit, elhivatottságát, toleranciáját?

Zavarba ejtő, rendkívül színes és titkokkal teli az egyénisége, mellyel mindig meglepetést okozott. Életének egyetlen, nem eléggé tisztázott időszaka a korai ifjúság éveire tehető. Ekkor állítólag férfiak hátán kapaszkodott fel magasabb életnívóra, sőt nem kevesen nyílt prostitúcióval is megvádolják. Az első állítás nehezen értelmezhető, a másodikra pedig nemigen vannak komoly bizonyítékok. A prostitúció ellen szól az is, hogy az ő természetes tehetsége mellett nemigen van szükség ilyesmire a megélhetéshez. De ha tévednék, akkor csak egy újabb és még elképesztőbb talányt gyártottunk. Hogyan lehet ilyesmiből kimászva a társadalom csúcsáig eljutni? Hiszen az ilyesmi eldurvítja a személyiséget, megöli a lelket és az emberi kapcsolatokat, kirekesztetté és megbélyegzetté tesz.

Színésznői ambícióit váltakozó sikerrel tudta érvényesíteni, Juan Peronnal való kapcsolata előtti időkben azonban már egyre gyakrabban foglalkoztatták, elsősorban a rádióban.




Néhány kép az életéből:

Szép, elegáns és előkelő jelenség volt, természetesen ettől sem szabad eltekinteni népszerűségének elemzésekor, de ennél sokkal többről van szó. Nagyformátumú, önállóan cselekvő és döntő személyiség volt, ellentétben például a később hasonlóan népszerű Lady Diana-val. Margaret Thatchernél sokkal népszerűbb volt, és döntési szabadsága is lényegesen meghaladta az övét, hiszen az angol miniszterelnök a City mindenkori igen szoros ellenőrzése alatt áll. Neki sohasem tudtak volna bankárok parancsolni. Új szellemű, hazája történelmét befolyásoló döntéseket hozott, és, nem mellesleg, gyakorlatilag ő juttatta hatalomra férjét és a peronizmus ideológiáját is. Rendkívül szimpatikus vonása jellemének, hogy igen erős belső politikai ambíciói, és férjénél jóval erősebb tömeghatása ellenére egy pillanatig sem próbálta háttérbe szorítani Juan Peront, és mindvégig megmaradt a karizmatikus first lady szerepében, aki még élete utolsó, drámai beszédében is férje politikájának követésére szólította fel a polgárokat. Soha nem próbálta eljátszani az aszkéta népvezért, fényűző életmódját mindig nyíltan felvállalta.




Ne hallgassuk el a személyével kapcsolatos kritikákat sem. Egy kortárs amerikai újságírónő, Fleur Cowles tehetségesnek, de szerénytelennek, mohónak, hidegnek és gunyorosnak írja le, akinek meghatározó tulajdonsága a bosszúállás. A szerénység hiányát és a mohóságot még esetleg figyelembe lehetne venni egy ilyen gyorsan felkapaszkodott nő esetében, de a hideg gunyorosságnak minden más jellemábrázolás ellentmond, a bosszúállásra - ami például Isabelle Peron esetében bizonyítható - szintén semmi jel sem utal az ő esetében.

A méhnyakrákot 1951 nyarán diagnosztizálták nála, ősszel figyelmeztették, hogy ez az utolsó időpont a lehetséges műtétre. Elhárította a lehetőséget, nem akarta utolsó hónapjait magatehetetlen betegként leélni. (Mai vélemények szerint az akkori orvosi gyakorlat nagyjából 20% túlélési esélyt kínált.) Mindvégig aktív volt, sőt legnagyobb hatású üzeneteit ekkor, a halál árnyékából küldte a világnak. A Casa Rosada erkélyéről ebben az időszakban elmondott beszédeivel nem egyszer milliós tömegeket fanatizált. Utolsó beszédét már félig elfogyva, súlyából 30 kg-ot veszítve mondta megdöbbent és elkeseredett hallgatóságának.

Az utolsó évek:

...és az utolsó beszéd:

Sajnos nem mehetünk el szó nélkül a róla szóló 1996-os hollywoodi életrajzi zenés film mellett. Nem azért, mintha ez akár művészileg, akár történetileg egy jelentős feldolgozása lenne életútjának. Hanem mert a személyével kapcsolatos dezinformálást ez az "alkotás" sajnos világméretűvé tette.

Ez a musical a cionista hamisítás iskolapéldája, amely egyben a mai ultraliberális világ hozzáállását is mutatja személyéhez. Ha már nem tudják elhallgatni, ha már nem tudják befeketíteni, akkor megpróbálják valami ultrabalos utópistának átmaszkírozni.

Ez a film, amellett, hogy egy pozőr pojácává silányította alakját, számos ostoba tévedés mellett teljesen meghamisította a peronizmus lényegét, és egy szirupos operetté züllesztette a latin-amerikai térség sorstörténéseit. A templomi áldozás és a harckocsik lövöldözése, Madonna néha jégcsap, néha túlfűtött játéka teljes melléfogás. És hogy Che Guevara mit keres ebben a történetben, azt szerintem még a legnagyobb alkotói szabadság mellett sem lehet megmagyarázni. Ha a valóságban valaha is találkoztak volna egymással, perceken belül a legesküdtebb ellenségekké váltak volna.

Madonna egyrészt morálisan méltatlan, másrészt személyiségében szegényes és egysíkú ahhoz, hogy egy ilyen embert megszemélyesítsen. Zeneileg megosztotta a közönséget teljesítménye, de annak semmi köze Evita alakjához. Az összességében gyengécske produkció értékét az ideológiai baklövések az értékelhetetlenségig rontják. Hogy ennek ekkora sikere lehetett a nyugati világban, az jól mutatja az úgynevezett "szabad világban" élő emberek teljes félreinformáltságát és agymosott csőlátását. Ha tudnák, hogy valójában éppen a peronizmus volt az első, amely Latin-Amerikában megteremtette a feltételeit az idegen bankároligarchia kiebrudalásának, és - a többi nemzeti mozgalomra hatást gyakorolva - mára nagyrészt megszüntette az uzsoravilág befolyását a kontinens felett - nos, akkor valószínűleg sokkal kevésbé lennének lelkesek.

Ha már szóba került, vessünk egy pillantást néhány mondat erejéig a peronizmus jelenségére. Mi is volt ez a politikai mozgalom, mi adta elsöprő népszerűségét, és mi volt az oka több ízben is váratlan bukásainak?

A cionliberális agymosás szerint a peronizmus és Juan Peron személye a felelőtlen politikai ígérgetés szinonimája, a modern jobboldali populizmus megteremtője. Szerintük az ígéretek hátán jutott hatalomra, majd felelőtlen gazdaságpolitikájával a szakadékba kormányozta az országot és saját mozgalmát. Ráadásul "nácibarát" volt, tömegesen fogadta be a "háborús bűnösöket", és terveket szőtt a náci mozgalom feltámasztására. És ha valakinek ennyi hülyeség még nem volna elég, akkor új fejleményként mostanában merült fel, hogy felesége, Evita, a német koncentrációs táborokból származó, zsidóktól elrabolt ékszereket viselt. No comment - mondaná az angol: azért a cionista propagandisták között is akadnak szerencsére módfelett tehetségtelenek, akik nem ismerik a mértéket a butaságban... 

Juan Peron egy olasz származású földbirtokos család rendkívüli szociális érzékenységgel megáldott sarja volt, aki katonai pályára lépve gyors karriert futott be a hadseregnél. A vezérkarhoz kerülve, 35 éves korára ezredesi rangot elérve, jelentős szerepet játszott az 1930-as katonai puccsban, melynek során a hadsereg 15 évre átvette a hatalmat az országban. A rezsim külszolgálatra rendelte, ennek során Olaszországban és Németországban testközelből tanulmányozhatta a nemzetiszocialista típusú rendszerek gazdasági és szociálpolitikáját. Az akkoriban már igen sikeres, sőt a kor gazdasági csodájaként működő német modell lenyűgözte, és elhatározta, hogy hasonló megoldások bevezetéséért fog küzdeni hazatérve Argentínába. Nézetei tovább finomodtak, amikor megismerkedett Hitler volt ellenzékével, az egykori Fekete Front vezetőjével Otto Strasserral, akivel életre szóló barátságot kötött. A Strasser fivérek, Otto és Gregor szociális szempontból bírálták Hitler politikáját. Az ő programjukban erőteljesebben jelentek meg a szocialista elemek, kisebb volt a nemzeti tőke szerepe, és a német munkásság felemelésére esett a fő hangsúly.

A strasserizmus ettől kezdve meghatározó eleme lett Peron gazdasági és szociális gondolkodásának. A nácibarátság fennen hangoztatott pejoratív kitételeivel szemben tehát a peronizmus egy szociális hangsúlyú nemzetiszocialista program volt, latin-amerikai sajátosságokkal átszőve. Egy munkásközpontú nemzetiszocialista reinkarnáció, nem a nemzeti és faji kérdésekre helyezett hangsúlyokkal. A peronizmussal foglalkozó számos tanulmány közül kevés meri ezt kimondani, mégpedig politikai korrektségből, hiszen akkor ismertetni kellene a nemzetiszocializmus számos szociális eredményét, ami ugye a mai hazug világunkban szigorúan tilos.

Hatalomra jutása (1946) után a peroni adminisztráció a számos, valóban ellentmondásos intézkedése között egy dologhoz kompromisszumok nélkül hozzákezdett: a munkásság élet- és munkakörülményeinek javításához. Az ebben elért eredményei elvitathatatlanok, és későbbi népszerűségének ez alkotja szilárd alapját. A nagyütemű és sokszor túlhajtott szociális programok felélték a társadalom minden tartalékát, és sokszor a kívántakkal ellentétes hatást, inflációt, munkanélküliséget gerjesztettek. Ez okozta később, Evita halála után, a rendszer első bukását is.

A peronizmus tehát nem felelőtlenül ígérgetett, hanem inkább felelőtlenül osztogatott, és az osztogatások következményeit sínylette meg több ízben is. Ezt a lázas felemelkedési programot fejelte meg Evita Peron a maga grandiózus jótékonysági tevékenységével. Egész energikus lényét a küzdelembe vetve, jókora forrásokat szerzett ehhez. Olyan dolgok történtek meg az akkori Argentínában, ami soha azelőtt, és, tegyük hozzá, azóta sem. Sehol és semmikor. Egy igen szegény világban a társadalmi összefogás, a pénzarisztokrácia jövedelmeinek megcsapolása, és természetesen az állami költségvetés forrásaiból soha nem látott jótékonysági-szociális program vette kezdetét.

Szegény- és árvaházak, apácazárdák, menhelyek, segély- és humanitárius szervezetek jöttek létre és jutottak gyakran elég jelentős vagyonelemekhez, általában földbirtokokhoz, de nem ritkán élelmiszer-ipari, vagy más könnyűipari üzemekhez. Özvegyek, árvák, koldusbotra jutott emberek tíz és százezrei kapták meg az újrakezdés lehetőségét. És ezek a juttatások nem voltak semmilyen politikai, vagy világnézeti feltételekhez kötve! A társadalom legszámkivetettebb rétegeinek egy része, egy rövidke történelmi pillanatra úrrá avanzsált. A koldusok egy része röpke ideig királyfinak érezhette magát.

De a monetarizált társadalom sajnos hamar leszámolt ezekkel a romantikus kísérletekkel. A gazdálkodáshoz nem értő karitatív szervezetek vagyonát általában hamar elsodorták a piac realitásai, bizalmukkal visszaéltek a gazdaság professzionális szereplői.

Nem tudjuk, hogy Evita és az Eva Peron Alapítvány számolt-e a működésükbe vont hatalmas források alacsony gazdasági hasznosulásával. Valószínűleg nem voltak olyan naivak, hogy ne számoltak volna ezzel. Mégis ezt az utat járták. Az érzelmek útját.

És a néplélek által teremtett mítoszokat és legendákat valószínűleg még sokáig nem lehet kiradírozni a 20. század históriájából. Juan és Eva Peron az argentin nép lelkébe markolt! Ezt semmilyen cionliberális történetírás vagy médiaferdítés nem tudja meg nem történtté változtatni. A peronizmus megteremtőinek halála után évtizedekkel is kimagasló szerepet játszik Argentína politikai életében, és nehezen megfejthető, de a bankárhatalom számára veszélyes precedenst jelent világunk politikai kultúrájában.

Racionális és irracionális vonásaival egyetemben... 




Jelenetek az életéből - színes képeken:

Evita a peronizmus arkangyala volt. Meghatározó szerepe volt a hatalom megragadásában, a férje börtönből történő kiszabadításával 1945. október 17-én, majd az 1946-os elnökké választásában is. Juan Peron 1951-es újraválasztása is szinte teljesen az ő kampányának köszönhető. Eva népszerűsége tartotta fenn a peronizmus tekintélyét az alaposan megromlott gazdasági helyzetben is. Halála után a mozgalom helyzete gyorsan romlásnak indult, ami az 1955-ös bukással teljesedett ki.




Nélküle, az ő személye nélkül, valószínűleg sem Isabelle Peron, sem Cristina Kirchner nem lehetett volna később Argentína elnöke.

Ha a mai kor emberének egy igazi vonzó, melegszívű, nagyformátumú asszonyt kellene példaképül állítani - kellő körültekintés mellett - nemigen eshetne másra a választás a közelmúltból.

Az összes tévelygésével és naiv ábrándjával, az összes színészkedésével és hatásvadász gesztusával. Még akkor is, ha csak néhány évig tartott a csoda, még akkor is, ha számos ellenzője akadt, még akkor is, ha utólag megpróbálják átrajzolni alakját.

Mert az ő munkássága egy addig ismeretlen, és azóta is feledhetetlen próbálkozás korszaka: az emberséges politizálás nagy kísérlete.

Legendás szavai: "Visszajövök és millióké leszek" - egyre inkább kezd beteljesedni, mítosza már nagy erővel ostromolja a hazugság falait.




"Ne sírj értem, Argentína!" - kéri a lehetetlent népétől a halálra készülő, és az őt gyászoló milliók őszinteségét senki sem vonhatja kétségbe.

Maria Eva Duarte de Peron, vezessen az Úr égi utadon, halvány körvonalad mutasson nekünk utat, és emberséget ebben a lezüllött, vihar előtti világban!!

Talán még nem lenne késő... 

Szende Péter

(A szerző olvasónk.)

(Kuruc.info)