A munka modern kultusza egyrészről azon a tényen alapszik, hogy a munka az emberek többsége számára szükséges, másrészről pedig azon az emberi tendencián, hogy erénnyé tegyen egy elkerülhetetlen kényszert. Azonban a Biblia a munkát egyfajta büntetésként ábrázolja: „Arcod verejtékével eszed a kenyeret”; a bűnbeesést és az eredendő bűnt megelőzően az első emberpár nem ismerte a munkát. Mindig és mindenütt voltak kontemplatív szentek, akik nem dolgoztak, egyáltalán nem a lustaságukból adódóan, és a tradicionális világok összessége megengedte magának – vagy megengedhette – a koldusok jelenlétét, akik alamizsnában részesültek anélkül, hogy tőlük bármit is kérjenek, talán az imák kivételével; nincs olyan hindu, aki azt fontolgatná, hogy egy Ramakrishnát vagy egy Ramana Maharsit azzal a ténnyel vádolna meg, hogy semmilyen foglalkozásban nem vett részt.

Az általános istentelenség, a szakralitás kiiktatása a nyilvános életből és az indusztrializmus korlátai voltak azok, amelyek azzal a következménnyel jártak a munkavégzésre, hogy egy „kategorikus imperativus” lett belőle, amelyen kívül – úgy véljük – csak vétkes lustaság és korrupció lehet.

Akárhogy is legyen, munka van, de a munka között különbség is van: mindig is létezett egy csodálatra méltó mezőgazdaság, mint ahogy az otthonról végzett kézművesség, vagy az ezt megelőző céhek műhelyeiben is; ezután pedig a 19. század óta ipari szolgaság a gyárakban; egy annál is inkább brutális szolgaság, ha éppenséggel nemcsak, hogy megalázó az, hogy ennek a tárgya a gép, és a legtöbb esetben a munkásnak nem kínál megfelelő emberi kielégülést. Mindazonáltal még ennek a munkának is – ami általában inkább mennyiségi mint minőségi – szubjektíven lehet egy szakrális vagy megszentelő volta hála a munkás spirituális hozzáállásának, amennyiben tudván, hogy a világot megváltoztatni nem tudja, családja és önmaga számára pedig muszáj, hogy jövedelemre tegyen szert, a számára megadatott lehetőségek szerint iparkodik, hogy a munkáját összekösse a mindannyiunk számára bekövetkező vég tudatosságával, és az „Istenre való emlékezéssel”; ora et labora.

Ezek után pedig hozzá kell tenni azt, hogy a szabadság sokkal jobban a jelenlegi helyzetünkkel való megelégedettségben rejlik, mintsem a megkötöttségek teljes hiányában, és amely hiány a földön aligha valósítható meg, és amely továbbá a boldogságot nem is mindig garantálja.

 *
* *

A nagy spirituális módszerek, még azok is, amelyek a legkifejezettebben ragaszkodnak a remetéhez illő élethez, soha sem zárták ki egy olyan út követésének a lehetőségét a hivatással összefüggő élet közepén a világban; a Harmadik Rend példája ezt bizonyítja. A kérdés, amire mi itt választ javaslunk az az, hogy miképpen lehet összeegyeztetni egy mély spirituális életet a világi élet kötelezettségeivel, és még ezeknek az elkötelezettségeknek az integrálását is a benső életbe; amiért is ha valakinek a napi munkája – akár a hivatása, akár a házimunkája - nem állít akadályt a spirituális úttal szemben, akkor ez maga után vonja azt, hogy egy pozitív részt játsszon ebben, vagy pontosabban egy másodlagos támasz szerepét a magunkban lévő isteni realizációjában.

A munka egy ilyen egyesítése a spiritualitásba három alapvető feltételen nyugszik, amelyeket a következőképpen fogunk nevezni azon feltételek által, mint „szükség”, „megszentelés”, és „tökéletesség”. Ezek a feltételek elsőként magában foglalják azt, hogy a spiritualizálandó tevékenység összhangban van-e egy szükséggel, nem pusztán csak egy hóborttal: valaki képes megszentelni – vagy Istennek ajánlani – bármilyen normális cselekedetet és maga az élet által szükségessé vált követelményeket, de nem bármilyen elegendő ok hiányából jövő időtöltést, vagy tekintettel ennek az elítélendő jellegére. Ez annyit jelent, hogy bármely szükséges tevékenység egy olyan tulajdonságot birtokol, amely hajlamossá teszi a szellem továbbítására; minden szükséges tevékenység valójában birtokol egy bizonyos egyetemességet, amely ezeket viszonzásképp kiválóan szimbolikussá alakítja.

A három feltételből a második feltételezi, hogy az így meghatározott cselekedet valójában Istennek legyen fölajánlva, vagyis Isten szeretete által kell végrehajtani és a sors elleni lázadás nélkül; ezek az imák jelentései, amelyek által – a legtöbb, ha nem éppen az összes tradicionális formában – a munka megszenteltté válik, ezáltal ritualizált, jelentvén azt, hogy egy „természetes szakramentum” válik belőle, egyféle árnyéka vagy hasonmása a „természetfölötti szakramentumnak” amely tulajdonképpen pedig maga a rítus.
Végezetül, a harmadik feltétel a munka elvégzésének a logikus tökéletességére utal, amiért is nyilvánvaló, hogy Istennek nem lehet egy tökéletlen művet fölajánlani, sem pedig egy közönséges tárgyat sem lehet az Ő számára fölszentelni; továbbá, a cselekedet tökéletessége éppen annyira magától értendő mint maga a létezés, abban az értelemben, hogy minden cselekedet az Isteni Tetthez vezet vissza, és ugyanakkor ennek egy módozata is. A cselekedetnek ez a tökéletessége három külső formából áll, amely kölcsönösen a tevékenységre, mint olyanra utal, az eszközökre és végül a célra; más szóval a tevékenység mint olyan, objektíven és szubjektíven is tökéletes kell, hogy legyen, amely arra utal, hogy összhangban vagy arányban legyen az elérendő céllal; az eszköz pedig szintén összhangban és arányban kell, hogy legyen az elképzelt céllal, amely arra következtet, hogy a munka eszköze megfelelően kiválasztott majd szakértelemmel kezelt, vagyis tökéletes összhangban van a munka természetével; végezetül, a munka végeredménye tökéletesnek kell, hogy legyen, és pontosan meg kell felelnie arra a funkcióra, amelynek a céljára készítve lett.

Amennyiben ezek a feltételek adottak, amelyeket lehetne a tevékenység belső és külső „logikájának” is nevezni, és megfelelően teljesültek, a munka továbbá nem csak, hogy nem lesz a belső út akadálya, hanem éppen még segítségére is válik. Ellenben a rosszul végzett munka mindig is az utat akadályozza, mert nem áll összhangban semmilyen Isteni Lehetőséggel; Isten Tökéletesség, és az embernek – annak érdekében, hogy Istenhez közeledjen – cselekedeteiben tökéletesnek kell, hogy legyen, éppen úgy, mint az aktivitástól mentes kontemplációban.

(Schuon, F: The Transfiguration of Man, World Wisdom Books, Bloomington, IN 1995)

Fordította: Kulcsár Pál Kristóf

(Kuruc.info)

A fordító felhívása:

Szeretnék létrehozni egy különösen Frithjof Schuon műveit magyarra fordítani kívánó fordítói munkaközösséget. Óriási hiánypótlásra lenne szükség az ő esetében, aki R. Guénon közvetlen folytatása. Tisztelettel várom azok jelentkezését, akik ebben a munkában érdekeltek, és francia nyelvterületen éltek huzamosabb ideig. A nyelvtudáson kívül a legfontosabb lenne, hogy képesek legyenek "franciául gondolkodni".

Ezt a közösséget nem szolipszista irányvonalak vezérelnék, hiszen ahogy dr. Nasr sok évvel ezelőtt e sorok írójának mondotta volt, "a világnak igenis van egy kisebb valósága, különben fennállásának nem lenne értelme". Mint ahogyan az Schuon műveire jellemző, ez a törekvés is túlnyomó részt apolitikus lenne.

Építő kritikát nagyon szívesen fogadok és el is várok, de megalázni próbáló, gúnyolódó és kötekedő írásokra nem válaszolok. 'Man prays and prayer fashions man'.

Válaszokat a palkulcsar@gmail.com címre várok.