Az egyik legnagyobb mértékben terjesztett mítosz a Wehrmacht sikereiről az, hogy annak fő oka csupán annyi volt, hogy a németek a fegyverkezésben előnyt szereztek az ellenfeleikkel szemben és ügyeltek arra, hogy egyenként rohanják le őket - kerülve a többfrontos háborút. A Blitzkriegnek ez egyik célja volt, de ennél jóval többről volt szó. Ezt leginkább úgy érzékelhetjük, hogyha a nyugati hadjárat idején egymással szemben álló seregek fegyverzetét és eszközparkját összehasonlítjuk.
Tekintsük meg először a már akkoriban a fő ütőerőt biztosító páncélosokat: a nyugatiaknak kb. 40%-kal több volt, emellett a nyugati páncélosok jelentős hányadának páncélzata olyan erős volt, hogy a német tankok és páncéltörő alakulatok 37 mm-es kaliberű ágyúi képtelenek voltak átütni a fontpáncéljukat. Így a páncélosok száma és minősége is egyértelműen a nyugati szövetségeseknek kedvezett.
1. kép: Panzer 2-es harckocsi. Ezt az amúgy felderítő harckocsinak szánt járművet a Wehrmacht kénytelen volt nagy számban áttörésre alkalmazni a Nyugati hadjárat idején is, mivel az erősebb 3-as és 4-es típusok még csak a páncélos állomány töredékét tették ki.
2. kép: Elhagyott Char B1 nehéz tank: a szövetséges erők nemcsak a tankok számában voltak a németek felett fölényben, hanem a tankjaik jelentős részét, mint például a francia Char B1-et, vagy az angol Matilda tankokat a német tankok ágyúi képtelenek voltak szemből átütni.
Ha az akkoriban a szárazföldi erők számára támadó és védő tűzerőt biztosító tüzérséget tekintjük, akkor a lövegek számát tekintve a szövetséges csapatok fölénye több mint 80% volt, ami az általuk favorizált védekező háborúnál különösen jól jött. A hadseregek létszáma nagyjából egyenlő volt, ami szintén a védekező javára billentette az erőviszonyokat.
A legmeglepőbb, hogy a Wehrmacht a propaganda szerint agyonhangsúlyozott gépesítés területén volt a legnagyobb mértékű hátrányban: 40-ben a Birodalmi hadseregnek csak a 10%-volt gépesítve, a lóvontatás volt az elterjedt utánpótlási, szállítási és lövegvontatási forma amellett, hogy a katonák gyalog meneteltek. A Wehrmacht 120 ezer gépjárművével szemben csak a francia hadseregnek 300 ezer járműve volt, az angol expedíciós erők pedig nagyrészt gépesítettek voltak. Így a Wehrmacht pont a mobilitást biztosító eszközök terén volt többszörös hátrányban.
3. kép: Lóvontatta tüzérségi egység. A Wehrmacht felszerelését 1942-re fejezték volna be, viszont a háború jóval korábban kitört, így a gépesítés még nagyon kezdetleges szinten állt, mivel a fegyverzet és a páncélosok legyártása előbb kapott prioritást mint a szállítójárműveké.
4. kép: Román olajfinomító 1940-ben. A nyugati hadjárat egyik legsúlyosabb akadálya az volt, hogy Románia a háború kitörését követően nem adott el olajat Németországnak, mivel a nyugati győzelemre spekulált. Ezért a német erőknek 1-2 hónap alatt kellett döntő győzelmet elérniük, különben az üzemanyaghiány súlyosan korlátozta volna a Luftwaffe és a Wehrmacht ütőképességét.
A jó stratégiai tervezésnek és taktikai képzettségnek köszönhetően a hadjárat valójában 2 hét alatt eldőlt, mivel addigra a Belgiumban harcoló szövetséges erőket elvágták Franciaországtól. Így a Wehrmachtot nem győzte ekkor le az üzemanyaghiány, a későbbiekben is egyik legsúlyosabb korlátozó tényezője.
Ráadásul a szövetséges erők számára a front teljes hosszában mesterséges és természetes akadályok álltak rendelkezésre: délen a harckocsikkal támadhatatlan és hagyományos tüzérség által kilőhetetlen Maginot-vonal; a vonaltól északra a nagyon nehezen járható Ardennek, amely francia oldalán a Meuse folyó volt egy további védvonal. Az Ardennektől északra pedig Belgium és Hollandia csatornarendszerei, amelyek meredek mesterséges partvonalai páncélosokkal támadhatatlanok és amelyek hídjait előkészítették felrobbantásra.
5. kép: A Meuse folyó a francia Ardennekben. A szövetséges erők számára a front teljes hosszában megfelelő akadályok álltak rendelkezésre a védekezéshez.
Az a terület,amiben a birodalom kétségtelenül korszerűbb volt, az a légierő: a Luftwaffe mind a vadászok, mind a bombázók számában és technológiájában felülmúlta az ellenfeleit: emellett a szövetségesek nem rendelkeztek olyan hatékony csapattámogató géppel, mint a Stuka.
Összességében véve viszont azt mondhatjuk, hogy a szövetséges csapatok a mobilitás, tűzerő és páncélzat tekintetében is egyértelmű fölényben voltak a támadó németekkel szemben, ráadásul az akadályok is az ő oldalukon álltak, miközben a nyersanyaghiánnyal küzdő birodalom haditermelését többszörösen túlhaladták. Így első ránézésre minden esélye megvolt a szövetségeseknek a német támadás feltartóztatására, majd felőrlésére. Ennyire ellen szóló esélyek mellett viszont, miért mégis a Wehrmacht győzedelmeskedett?
A válasz részlegesen a szövetséges stratégiai hibákban keresendő: Gamelin, a szövetséges főparancsnok nem hitt abban, hogy egy nagy méretű haderő gyorsan át tud kelni az Ardenneken az észrevételük nélkül, így az Ardenneki szakasz védelmét gyengén felszerelt erőkre bízta. Így utat hagyott a németeknek a számára legveszélyesebb helyzet megvalósítására: miközben Gamelin Közép-Belgiumba nyomult előre, az Ardenneken keresztül mélyen a hátába lehetett kerülni, ahová visszaérni is időigényes. Márpedig a német légifölény miatt a szövetségesek nem érzékelték a német támadás súlypontját, azt Közép-Belgiumban vélték megvalósíthatónak, így mire felismerték a német főcsapás súlyát, addigra a német erők már kiépítették a hídfőket a Meuse-ön (az utolsó akadályon) és fel is készültek a továbbhaladásra. Így a már nem állt több akadály köztük és a tenger között és a tenger elérésével a szövetséges főerőket elvágták utánpótlási vonalaiktól.
Alapvetően a fentiek alapján a szövetséges vereség okát a stratégiai tervezés hiányosságaival vonják összefüggésbe, de a fenti helyzet önmagában még nem feltétlenül kellett volna a szövetségesek vesztét okoznia, több okból is: a nagyobb járműparkjuknak köszönhetően a szövetséges seregeket gyorsabban lehetett átcsoportosítani és összpontosítani a frontszakaszok között és mivel az Ardenneknél a gyengébben felszerelt erőiket veszítették el, ezért még mindig nagyobb tűzerővel rendelkeztek és így minden lehetőségük megvolt arra, hogy a délen áttört német erőkkel szemben kifejtsék teljes erejüket, amit az Ardenneki áttörés súlyosságának felismerése után meg is próbáltak. A szövetséges páncélosok jelentős részét a standard német páncéltörő ágyúk egyáltalán nem voltak képesek kilőni, emellett az akkori gyalogsági páncélelhárító fegyverek még nagyon kezdetlegesek voltak és csak nagyon közelről voltak hatásosak. Az hogy ez mégsem sikerült nekik a német légifölény mellet több tényezőnek is köszönhető volt.
Guderian: Achtung Panzer és Hitler hatalomra kerülése
A háborús vereség után a német tiszti karban még inkább megszilárdult az a nézet, miszerint az elkövetkező visszavágóban a háborút más módszerekkel kell megvívni, mivel egy potenciális háborúban az ellenfél termelési- és létszámfölénye sokkal nagyobb lehet a korábbinál, mivel Németország egyetlen jelentős szövetségese a Monarchia megszűnt, és Németországot ellenséges államok gyűrűjével vették körbe.
Így a német tisztikar hozzálátott olyan módszerek kidolgozásához, amikkel többszörös hatékonysággal tudják majd erőiket felhasználni. Mivel a Versaillesi szerződés a német erők nagyságát minimalizálta, ezért tudták, hogy ha eljön az idő, akkor lehetőségük lesz gyakorlatilag papírról felépíteni egy teljesen új kiképzésű, felépítésű és szemléletű hadsereget. Így az innovatívabb tisztek 20-as évek folyamán a Szovjetúnióval kötött titkos egyezmények alapján szovjet gyakorlótereken gyakorolhatták a gépesített hadviselés műveleteit, fontos gyakorlati és elméleti következtetésekhez jutva.
A legnagyobb hatású mű a korszakban Heinz Guderian: Achtung Panzer! című könyve volt, melyben leírta a Blitzkrieg alapelveit, amelyeket a tábornoki kar öregebb tagjai kétkedéssel fogadtak. Viszont az új hadvezetési elvek a nemzetiszocialista politikai vezetésben, különösen Hitlernél kiváló fogadtatásban részesültek, mivel meglátták bennük politikai céljaik teljesülésének lehetőségét.
6. kép: Heinz Guderian, a Blitkrieg koncepció megalkotója. A világháború talán legbefolyásosabb tábornoka, nemcsak elméletben alkotott ragyogót, hanem később több hadműveletet is irányított páncéloscsoportjai élén, a háború késői szakaszában pedig a német páncélosgyártás és a páncéloscsapatok felügyelője lett. A háború után, mivel a szövetséges tisztek tisztelték tudását, nem indult ellene eljárás a nürnbergi perekben, majd gyakori vendég lett belőle az angol főtisztek veterán találkozóin, ahol a korábbi ellenfeleivel vitatta meg a háború cselekményeit. Az NSZK megalakulása után részt vett a hadsereg újjászervezésében.
Hitler egyik legnagyobb félelme ugyanis az volt, hogy egy jövendő világháború esetén ismét azért veszíti el Németország a háborút, mert a saját lakossága „hátba szúrja” a hadsereget, mint 18-ban, amit Hitler az előző háború elvesztésének fő okának tartott.
7. kép: Az 1918-as német forradalom: Hitler olyan módszerekkel akart háborúzni, amivel elkerülhető volt a lakosság elégedetlenné válása, és a háború elvesztése belső viszályok miatt.
Így Hitler olyan módszert akart, amivel a következő háborút alacsony veszteségekkel és rövid hadjáratokban lehet megnyerni, miközben az életszínvonal magas maradhat, amely okoknál fogva a háború támogatottsága magas maradhat. A Blitzkrieg ennek a lehetőségét kínálta, az erőt a létszám és tűzerő helyett a szervezésben,kiképzésben és a különböző haderőnemek együttműködésében látta, a győzelmet pedig az állóháború kerülésében, az ellenfél csapatainak gyors egymás utáni elszigetelésében, majd a területének gyors elfoglalásában látta.
A fenti célok elérése érdekében a Blitzkrieg az alábbi főbb elgondolásokat alkalmazta:
Gépesített felderítők és közvetlen légi csapattámogatás alkalmazása
A minél gyorsabb előrenyomulás érdekében a páncélos és gépesített alakulatok előtt gépesített felderítők haladtak, amelyek felmérték az ellenséges állások erősségét és ha kellett, akkor az előretolt légi irányítók segítségével meggyengíttették azokat.
8. kép: Felderítő páncélautó: a felderítő egységek a légi irányítók révén közvetlen összeköttetésben álltak a légierővel és a páncélosok előtt meggyengítették az ellenséges védelem legfontosabb pontjait. Az előretolt légi irányítók teljesen hiányoztak a szövetséges csapatoktól.
9. kép: A német csapatok nagy számú közeli felderítő repülőgépet alkalmaztak, amiket felderítés mellett tüzérségi koordinációra is alkalmaztak.
A páncélos és gépesített erők egyesítése magasabb rendű csapatokban, hogy stratégiai erőt képviseljenek
A korabeli nyugati szemlélet a páncélosokat elsősorban gyalogsági támogató fegyvernek szánta, szétosztva azokat a front hosszú szakaszán. Ezen kívül, mivel rövid hadműveletekben akarták bevetni őket, rádióval sem voltak ellátva, amellyel hosszú távon tarthatták volna a kapcsolatot.
Ezzel szemben a Blitzkrieg során a páncélos alakulatokat önállóan nagy hadműveleti mélységbe behatoló egységekként szervezték, amelyhez a páncélos hadosztályokat ellátták utász, gépesített gyalogos és mobil tüzérségi alakulatokkal.
10. kép: Előrenyomuló páncéloshadosztály Franciaországban. A hadosztályokban és hadtestekben egyesített páncélos erők képesek voltak önállóan stratégiai jelentőségű áttörések és nagyobb mélységű hadműveletek végrehajtására. Ezzel szemben a szövetséges harckocsi alakulatokat szétosztották a gyalogság támogatására.
A gyors hadműveletekhez a kommunikáció magas szintű integráltságát is biztosították, gyakorlatilag minden tankot elláttak rádiókkal.
11. kép: Parancsnoki harckocsi, amelyben a vezető és a rádiós mellett egy magasabb rendű parancsnok is helyet foglalt egy nagy méretű térképpel. Az ilyen járművek segítségével biztosítani lehetett a gyors hadműveletek folyamatos irányítását. Ennek egyik legfőbb képviselője Rommel volt, aki a közvetlenül a frontvonalról irányított harckocsijából. A nyugati hadjárat idején a szövetséges páncélos alakulatokból teljesen hiányoztak az ilyen funkciójú járművek, emellett a nyugati páncélosok rádiókkal sem voltak ellátva.
Auftragstaktik és az összfegyvernemi hadviselés
Az Auftragstaktik azt jelentette, hogy a német hadvezetés a harctéri parancsnokok számára nem parancsokat írt elő, hanem átfogó feladatokat, amelyek végrehajtásának módját a helyi parancsnokra bízták. Ez a német csapatok számára az ellenséges csapatokhoz képest nagyon gyors reakcióidőt, rugalmasságot és az erőforrások hatékony felhasználását jelentette, mivel nem olyan tábornokok írták elő a harceljárásokat, akik több száz kilométerre a frontvonal mögött ülve már évtizedek óta nem láttak csatákat, így fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan működik egy korszerű háború.
Az Auftragstaktik szellemében a Feldkommanderek (harctéri parancsnokok) az összes rendelkezésre álló fegyvernem felett rendelkeztek egy adott körzetben, így a felmerülő helyzetekre a lehető leghatékonyabban tudtak reagálni. Emellett a harctéri parancsnokok védekező hadműveletek folyamán is gyakran alapoztak mozgó és offenzív taktikákra, magukhoz ragadva a kezdeményezést és megakadályozva az ellenséges erők koncentrált bevetését.
12. kép: Páncéltörő ágyú Észak-Afrikában. Rommel volt a páncélos és összfegyvernemi hadviselés, emellett a rugalmas problémamegoldás egyik legnagyobb képviselője. Az észak-afrikai harcok során az erősebb páncélzatú angol tankokat páncéltörő ágyúk és tankok együttes bevetésével győzte le. Közvetlenül a páncélosok mögött haladtak a páncéltörő ágyúkat vontató teherautók, amelyek személyzete 1 percen belül harcképes állapotba hozta a lövegeket, így míg a gyengébb német tankok lekötötték az angolok figyelmét, addig az ágyúk kilőtték az angol tankokat. Így Rommel kompenzálni tudta, hogy a Szovjetúnió elleni háború következtében nem kapta meg a legkorszerűbb tankokat és a kezdeményezés magához ragadásával az ellenfélre kényszerítette a neki kedvező helyzetet.
Filmek:
Az alábbi angol nyelvű film a Blitzkrieg hatékonyságának okait vizsgálja, korrekt megállapításokkal.
Az alábbi, szintén angol nyelvű film korrekt módon vizsgálja a Nyugati Hadjárat erőviszonyait, az egyes felek stratégiai és taktikai elképzeléseit és a harcok lefolyását.
(Kuruc.info - Olvasónktól)