Kevés olyan alakja van történelmünknek, akiről annyira megoszlanának a történetírói vélemények, mint Kemény Jánosról. A tragikus bukása óta (1662) eltelt 350 esztendő alatt voltak olyanok, akik elismerően szóltak róla, jó szándékú, becsületes embernek tartották, aki egy tragikus politikai félreértésnek, rossz helyzetfelismerésnek köszönhette vesztét. Mások nem találnak magyarázatot fejedelemségére, és kegyetlenséggel, karrierizmussal, politikai haszonleséssel vádolják.

Kemény János
Kemény egy tragikus világpolitikai helyzetben lett az erdélyi közélet meghatározó egyénisége. A 17. század második felében az európai politika napirendjére került a hanyatló Oszmán Birodalom kiszorítása Európából. Igen ám, csakhogy 1656 szeptemberében olyan váratlan politikai és katonai fordulat következett be Isztanbulban, amely egyrészt megpecsételte Erdély sorsát, másrészt a Porta hatalma még negyed századig régi erejében látszott tündökleni. Ez a konstantinápolyi fordulat annál meghökkentőbbnek hatott az európai diplomaták és hadvezérek előtt, mert ekkoriban a szultán birodalmát már Európa-szerte „leírták”. Az 1650-es években így bizonyos szempontból légüres tér keletkezett Magyarország körül. III. Ferdinánd (1637-1657) tehetetlenségét az 1618 és 1648 között zajló pusztító harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke utáni kimerültség ás politikai passzivitás bizonyította, a Porta pedig megtorlás nélkül hagyta I. és II. Rákóczi György önálló külpolitikai és katonai akcióit. II. Rákóczi György (1648-1660) tehát teljesen logikusan jutott arra a következtetésre, miszerint ha mindkét nagyhatalom akcióképtelen, Erdélynek, illetve Magyarországnak sikerülhet megnyernie a nagy politikai sakkjátszmát, s talán megvalósítható a Mohács óta dédelgetett politikai vágyálom: az országegyesítés. Ezért – a nagy előd, Báthory István nyomdokain haladva – 1656 végén elfogadta az egyik lengyel főúri párt által neki felkínált koronát. Vesztére.

1657. januárban indította Rákóczi lengyelországi hadjáratát, kezdetben sikereket is ért el, sőt hadserege, amelynek főparancsnoka Kemény János volt, elfoglalta Krakkó és Varsó városait is. Azonban még az előző esztendő szeptemberében történt valami rendkívüli dolog Isztanbulban. Ez évben már az ötödik nagyvezért emelte a szultáni önkény hatalomra. Köprülü Mohamed egy írni-olvasni nem tudó 70 éves aggastyán vasakarattal és kemény kézzel rendbe szedte a birodalom zilált ügyeit, s a Porta ismét régi fényében tündökölt. S Köprülü nem tűrte hűbérese önálló katonai vállalkozását. Szigorú parancsot küldött Rákóczinak, hogy azonnal térjen haza, aki nem vette komolyan a török ultimátumot, nem mérve fel az oszmán fővárosban bekövetkezett politikai fordulat világrengető jelentőségét, mire a nagyvezér a krími tatár kánt küldte az erdélyi fejedelem ellen. 1657. július 31-én a mintegy 20 ezer főt számláló erdélyi sereg Kameniec Podolskinál a tatár kán fogságába esik, aki a Krímbe hurcoltatja őket. II. Rákóczi Györgynek sikerült megmenekülnie, mert egy kisebb udvari kísérettel néhány nappal korábban előrevágtatott, s épp július 31-én ért magyar földre. A Krímben fogságban ülő hadseregét nem váltotta ki, így csak azok szabadulhattak a rabságból, akiknek családja és rokonsága elég módos volt ahhoz, hogy összeadják a tetemes váltságdíjat. Keményért mint főgenerálisért 116 ezer tallért (erdélyi pénzben 58 ezer forintot) követelt a tatár kán. Rákóczi a Habsburgok bevonásával indítandó nagy európai törökellenes háborútól várta az erdélyi válság rendezését. A reneszánszát élő török hatalom bosszúja azonban nem maradt el. Köprülü nagyvezér Rákóczi azonnali távozását követelte, s miután ő erre nem mutatott hajlandóságot, 1657. október 27-én török követ érkezett Gyulafehérvárra, s kézbesítette a rendeknek a Rákóczi letételét parancsoló szultáni rendeletet. Így november 2-án az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta – bár a jelöltek között Kemény és Barcsay Ákos neve is felmerült – Rhédey Ferencet, Bethlen Gábor sógorának a fiát.

Rákóczi azonban nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe – sőt maga Rhédey is csak ideiglenes, átmeneti állapotnak tekintette fejedelemségét –, így 1658. március 27-én segélykérő delegációt menesztett Bécsbe, I. Lipót királyhoz. Erdélyben egyébiránt is egyfajta kettős uralom alakult ki, hiszen a cím szerinti fejedelem Rhédey volt, a valóságos hatalmat azonban továbbra is II. Rákóczi György gyakorolta, annál is inkább, mert ő volt Erdély legnagyobb birtokosa (s akkor még nem is szóltunk óriási kiterjedésű királyi magyarországbeli uradalmairól), őt azonban Köprülü semmi áron nem volt hajlandó uralkodóként elfogadni. A Portára küldött erdélyi követek így vallottak erről: „Ha Őnagysága kopját szúrna is a földbe, s azt arannyal borítaná, mégsem tűrnék a fejedelmi székben. A vén eb vezír (ti. Köprülü) megdühödött ellenünk, jóakaróink sem mernek szólani, a pénz nem kell az ebnek” (Áldanánk napjaink politikusainak a nevét, ha ezen állítás rájuk is igaz lenne.) A bukott fejedelem hajthatatlansága azt eredményezte, hogy 1658 nyarán három irányból támadt az ellenséges had Erdélyre: a budai pasa és a nagyvezér nyugatról, a tatár és román segédcsapatok keletről és délről. Az igazi pusztítást a tatár és román martalócok végezték. Összlétszámukat 100 ezerre becsülik. Irtózatos nagy szám ez, kivált ha figyelembe vesszük, hogy a fejedelemség összlakossága ekkoriban 700 ezer fő lehetett. S Erdélyben ez idő tájt még magyar többség volt. (A későbbiekben majd kitérünk rá, miért is van e ténynek fontos jelentősége.) A támadó hordák elpusztították Bethlen Gábor gyönyörű késő reneszánsz fejedelmi palotáját, a híres főiskolát és a székesegyház belsejét, kihányva sírjukból a fejedelmek s más előkelőségek holttesteit.

Az apokaliptikus pusztítás láttán az erdélyi három nemzet engesztelő küldöttséget menesztett a nagyvezérhez Temesvárra, ahol Köprülü nagyvezér, aki elveszítette bizalmát a Rákóczi kreatúrájának tekintett Rhédey iránt, 1658. szeptember 14-én Barcsay Ákost nevezi ki Erdély új fejedelmének. Ez volt Erdély történetében az első eset, amikor a török már a látszatra sem adott, s forma szerint is mellőzte a szabad fejedelemválasztás jogát. Rákóczi azonban Barcsay kinevezését sem ismerte el – alkotmányjogi szempontból teljesen érthetően, reálpolitikai szempontból már vitatható a lépése –, s hadaival ellene fordult. Végre, kétévi fogság után Kemény János 116 ezer tallérnyi váltságdíja egy részének lefizetése ellenében 1659. augusztus 26-án megérkezik Barcsay fejedelem Keresztesmezőn tartott országgyűlésére. Barcsay azonnal megbízta, hogy menjen követségbe Rákóczihoz, s próbálja meg helyreállítani közöttük a békét. Egy hónappal később, 1659.szeptember 24-én a marosvásárhelyi országgyűlés visszahelyezte Rákóczit a fejedelmi székbe, aki rövidesen követséget menesztett a királyi Magyarország főméltóságaihoz, azok segítségét kérve, ugyanezt cselekedte Barcsay is, csak ő a török Portára indította saját delegációját, s a szultán katonai beavatkozását sürgette. Ezzel teljessé vált a politikai káosz Erdélyben.

Ekkoriban kapcsolódik be tehát Kemény János a két uralkodó közötti tárgyalásokba, amelyeknek legfontosabb fejleménye, hogy mindkét fél felajánlja számára a fejedelemséget. Kemény több okból sem hajlandó azt elvállalni. Egyrészt a józan ész diktálta ezt számára, hogy az amúgy is bonyolult politikai helyzetet trónra lépésével ne kuszálja össze még inkább. Másrészt jelleméből fakadóan hűségtartó volt, komolyan vette a Rákóczi-háznak tett esküjét. (Már hűségesen szolgálta az elődöt, I. Rákóczi Györgyöt is). Végül figyelemmel kell lennünk a 16-17. századi erdélyi belpolitikai viszonyokra is. Erdélyben az ország törvényei értelmében a „libera electio” útján választott törvényes fejedelem kétségkívül II. Rákóczi György volt. Már Rhédeyt is erős török ráhatás, parancs eredményeképp választották meg, Barcsayt pedig despotikus módon, egyenesen a nagyvezér ültette a fejedelmi székbe. Kinevezésének körülményeire jellemző, hogy amikor Barcsay nem akarta vállalni a fejedelemséget, a nagyvezér ellentmondást nem tűrő hangon ordítozni kezdett vele, mire szegény Barcsay kénytelen volt belenyugodni a megváltoztathatatlanba. Ráadásul Barcsay a török támadást rövid uralkodásának egyik évében sem tudta elhárítani, és tovább bonyolította a problémát, hogy épp az ő uralkodása alatt emelte fel a szultán az Erdély által fizetendő adó összegét 40 ezer aranyra, ezenkívül 250 ezer arany hadisarcot is kivetett a fejedelemségre, s mindennek tetejében Barcsay ezt a pénzt valószínűleg magáncélokra fordította, hiszen a Porta – Rákóczi makacssága mellett – épp a summa nem fizetése miatt vezette évről évre hadjáratait Erdély ellen.

Kemény a marosvásárhelyi országgyűlés után nem kívánt részt venni a várható bonyodalmakban, s mivel kapott a diétától egy mentesítő törvényt, egy évre kivonult a királyi Magyarországon lévő birtokaira. Itt megnősült, feleségül vette Lónyay Annát, Wesselényi István özvegyét, így közvetlen rokoni kapcsolatba került az ország – király utáni – első számú közjogi méltóságával, Wesselényi Ferenc nádorral, és Aranyosmeggyesen telepedett le. Bár Kemény remélte, hogy a Mindenható „megelégedvén rajtam forgott keresztekkel, hátralévő kevés részét életemnek már nagyobb lelki s testi eredménnyel engedi eltöltenem”, e vérbeli államférfinak és hadvezérnek ez a boldogság nem jutott, nem juthatott osztályrészül. Wesselényi nádorral és a magyarországi főurakkal rendszeres összeköttetésben állott és folyamatos tájékoztatást kapott tőlük a Habsburgok politikájának aktuális állásáról, ennek köszönhetően formálódott 1659-1660 folyamán új politikai koncepciója. Tehát a leendő erdélyi fejedelem első kézből, ha úgy tetszik, hiteles forrásból jutott információkhoz az európai törökellenes szövetség szervezési munkálatairól, s a bécsi „háborús párt”, valamint a magyar főméltóságok ebben elfoglalt szerepéről. Az említett bécsi irányzat erősödését vonta maga után, hogy a török ármádia 1660 nyarán ismét Erdélyre tört – a már jól megszokott, hároméves forgatókönyv szerint. Ezúttal azonban a támadásnak vészes következményei lettek, ezért is erősödött a háborús irányzat I. Lipót kormányában. 1660. május 22-én II. Rákóczi György vereséget szenved Szejdi Ahmed budai pasától a szászfenesi ütközetben, ahol maga is halálos sebesülést kap. 1660. augusztus 27-én pedig Ali pasa, az Erdély elleni portai hadjárat szerdárja, miután egyesült Szejdi Ahmed, budai pasa seregeivel, másfél hónapos ostrom után elfoglalja Erdély legfontosabb erődjét, Váradot. A történelem, illetve a politika különös fintora, hogy Szejdi fogolyként magával hurcolja Várad alá a törökbarát fejedelmet, Barcsayt is. Tehát hiába halt hősi halált a törökellenes uralkodó, Rákóczi, ez a legkevésbé sem akadályozta a törököket, hogy végigpusztítsák a Partiumot, ezerszámra hajtva el a foglyul ejtett lakosságot rabszolgának Sztambulba, majd birtokba vegyék Váradot, erősítve így az erdélyi politizáló közvéleményben a törökellenes irányzatot.

1660 nyarán tehát úgy tűnt, hogy közel egy évszázad elteltével, Nagy Szulejmán Szigetvár alatt bekövetkezett halála után, amikor az oszmánok megálltak az európai hódítás akkori határán (drinápolyi béke, 1568), most a „Köprülü-reneszánsz” idején ismét tovább kívánják növelni a hódoltság területét, hiszen a budai pasa, Szejdi még Várad eleste előtt megüzente a Habsburgoknak, miszerint a szultán magáénak tekinti Rákóczi hatalmas királyságbeli uradalmait, gyakorlatilag egész Északkelet-Magyarországot, sőt Erdély hódoltatásával is fenyegetőzött. Várad elestének Európa-szerte nagy diplomáciai visszhangja támadt. „Várad a török kezébe esett, ami annyit tesz, hogy a barbároknak megnyílt az út Magyarországot, Morvát, Sziléziát és Lengyelországot megrohanni” – fejezte ki 1660. szeptember 17-ei jelentésében Chiaromanni parmai követ a nemzetközi hangulatot. Krakkó, Velence, Róma, Párizs egyaránt az egész Európát fenyegető veszedelemnek fogta fel, hogy Szent László király városának tornyaira az ottomán félhold került. Éppen ezért 1660 nyarán a grazi konferencián a magyar politikusok azt a javaslatot tették, hogy a török ellen a német fejedelemségek, Franciaország, Velence , a pápai állam és Oroszország összefogásával egy nemzetközi koalíciót hozzanak létre.

Az elképzelés teljesen reális volt az adott nemzetközi viszonyok között. Miként azt a korszak kiváló ismerője és szakértője, R. Várkonyi Ágnes több tanulmányában is kifejti, a vesztfáliai béke (1648) után a világgazdaság kiterjesztését élő Európában a török hatalma több ok miatt is neuralgikus s eltávolítandó góc lett. A Porta uralma alá hajtott területek fontos nyersanyag-lelőhelyeire, piacaira, gazdasági kulcspozícióira egyre inkább szükségük volt a korai kapitalizmus nagyvállalkozóinak. A dinamikusan fejlődő Európa nem mondhatott le a török alatt élő országok gabona-, állat-, bőr-, gyapjú-, fa- és egyéb szállítmányairól, a bányatermékekről, és nem nélkülözhette az angol szövetek és a német fémipari termékek kielégíthetetlen külső piacait. Anglia és Franciaország már a 17. század eleje óta kiépítették az oszmán területeken kereskedelmi támaszpontjaikat, ezek azonban veszélybe kerültek a Török Birodalomban az 1660-as évektől kibontakozó – fentebb már említett – Köprülü-féle restaurációs hatalmi politika következtében, amely mögött egy erős fundamentalista iszlám vallási csoport és belső török-arab kereskedőréteg állt. Várad török ostroma idején egy német újság leszögezte, hogy annak elestével veszélybe kerül a hegyaljai borvidék és a délről Kassán át Lengyelországba vezető kereskedelmi út. Velence pedig a román fejedelemségekből származó importszállítmányai miatt aggódott Erdély sorsáért.

A fentebb mondottak következtében Erdélyben is felülkerekedett a Habsburg-párt. Az 1660. augusztus 25-én Bonchidán tartott tábori országgyűlés úgy határozott, hogy Bécshez folyamodnak segítségért, és Kemény Jánost mint a rangban első, legtekintélyesebb és igen jó királyi magyarországi s ezen keresztül bécsi kapcsolatokkal rendelkező politikust visszahívták az országba. 1660 nyarára Keményben megérlelődött a gondolat, hogy Erdély nemzetközi helyzetében sok minden megváltozott az Önéletírásában – 17. századi irodalmunk egyik remekműve és nélkülözhetetlen történelmi forrás is – általa is a legnagyobb erdélyi államférfinak és példaképnek tekintett Bethlen Gábor uralkodása óta. Az újra feléledt török expanzió, a területfoglalás általános pánikhangulatot idézett elő országszerte, sőt miként láttuk Európában is. Kemény úgy látja, hogy Erdély száz évre visszanyúló viszonylagos függetlensége a török oltalma alatt már nem tartható fenn a továbbiakban, épp az oszmán hatalom félelmetes méreteket öltő megerősödése és agresszív politikai-katonai törekvései következtében. Ugyanakkor Wesselényi nádortól és más magyar mágnásoktól is folyamatosan értesült a bécsi politika megváltozásáról és a háborús párt felülkerekedéséről.

Mindezért az erdélyi bevonulás mellett döntött, és 1660. november 20-án kiáltványt intézett az erdélyi rendekhez, melyben felsorolta indulásának okait. Arról az óhajáról szól, hogy a hazát fenyegető végső veszedelem elhárításában kíván közreműködni, illetve a személyében esett sérelmek dolgát is tisztázni akarja. Megemlíti még, miszerint az „egyességet” – ma nemzeti egységnek mondanánk, amitől reménytelenül messzire került a 21. század eleji magyarság – tekinti a megmaradás legfőbb eszközének, s ennek megvalósításáért indult el Erdélybe. 17. századi történelmünk egyik legnagyobb alakja ezzel nekivágott egy mind konkrét, mind szimbolikus értelemben vett igen kockázatos útnak, hogy annak végére érve megszerezze a fejedelmi hatalmat .

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)