Győri Nemzeti Hírlap, 1941. augusztus 5.
Vissza az Istent, sürgősen vissza, mert hátha van, és ha van, akkor segítsen, de hamar, mert nagy a baj! – kapkod most Sztálin, aki eddig tűzzel-vassal ki akarta irtatni az orosz nép szívéből és az egész bolseviki rémbirodalomból az Istent.
Orosz felszabadultak egy német katona körül
A keresztény hittérítő missziók évtizedek alatt nem kaptak annyi pénzt, mint amennyit egy-egy évben áldozott a bolseviki uralom az istentelenség terjesztésére. Az agyonsanyargatott nép szívéből kitiltották az Istent. A papokat kiirtották, jaj volt annak, aki ezért egy szót mert szólni. A gyermeket az új uralom már Isten nélkül nevelte istentelennek, vadnak, lélek nélküli baromnak. Micsoda kéjes győzelme lehetett az istentelenség terjedése a bolseviki vezetők közt uralkodó, a hitétől és minden nemestől elrugaszkodott zsidóknak. Azt hitték, legyőzték a keresztények Istenét.
De most, mikor Moszkva felé dübörögnek a tankok, mikor Moszkvára zuhognak a repülőbombák, Sztálin segítség után kiált. Ki segíthetne? Anglia, Amerika csak ígér. Gyerünk hát az Istenhez, segítsen Ő!
A bolseviki vezetőkről távol áll tőlünk azt hinni, hogy a sorscsapások alatt megtörve, igaz bűnbánattal borulnak le a milliószor megcsúfolt és meggyalázott Isten előtt. Nem. Dehogy! Csak a népet bolondítják, aljas hazug propagandának akarják magát az Istent is felhasználni most, mikor nagy a baj, és szorul a hurok, és ütött a leszámolás órája.
Az ő hívásukra nem megy az Isten a vörös birodalomba.
Az Isten azonban elindult, ott van. Ott van az orosz nép szívében, lelke vágyódásában. Erre a hívásra igen, elmegy az Isten orosz földre.
Már ott is van. Már lehajolt, hogy magához ölelje a sokat szenvedett, nyomorban sínylődő népet.
Egyik pihenő magyar honvédalakulat tábori szentmisét hallgatott. Tisztek és legénység sorra szépen meg is áldoztak a szentmisén, künn a szabad ég alatt.
A felszabadított terület népe százával állta körül a térséget. Hallotta az oltár előtt csilingelő csengőt, hallgatta a honvédek ajkáról felszálló szép egyházi éneket. Látta, égő, sóvárgó szemmel látta, hogy a honvédek, tisztek és legénység sorra az oltár elé járulnak, és térden állva megáldoznak.
Az Istenétől elvert, eltépett nép, keresztvizet nem látott ifjak, nők és gyermekek csak néztek, néztek. A szüleik susogva magyarázták nekik, hogy mi folyik előttük.
És a mise végén valami leírhatatlanul szép és nagy dolog történt:
A rongyos, szegény, éhező, de az Istent legjobban vágyó nép asszonyostól, gyermekestől odarohant, leborult a tábori lelkész és a tisztikar elé, és összetett kézzel könyörgött:
– Urak, magyar katona urak, adjátok nekünk is vissza az Istent! Kereszteljetek meg minket! Istent akarjuk nagy nyomorúságunkban és nagy boldogságunkban!...
A vörös cár felett pálcát tört az Isten.
De a felszabadító diadalmas hadseregek nyomában ezüst csengők édes dallamára lépkedve, visszatér az Isten Oroszországba!