Győri Nemzet Hírlap, 1943. július 21.
A Kioszk félhomályos teraszán üdült hétfőn este az Irisz-filmkülönítmény, melynek dédelgetett tagja az álomszőke Simor Erzsi. Felhasználtuk az alkalmat, hogy olaszországi élményeiről beszéltessük a művésznőt, akit férjével együtt filmszerződés vitt el a múlt évben Olaszországba.
Simor Erzsi
– Szívesen látták az olasz „kollégák” a magyar művészt?
– Az olaszok végtelenül kedvesek. Elsősorban mindenkinek nyert ügye van ott, aki magyar. Engem Torinóban igazán a tenyerükön hordtak, és férjemmel együtt künn is akartak több filmre tartani. Künn maradhattunk volna évekig.
– Torinót gyakran látogatják az angolszász repülők. Volt-e légitámadás idején Torinóban?
– Voltam, sajnos, voltam. Nagyon megtiszteltek az angolok. Éppen november 18-án, névnapom előestéjén éltem át a legnagyobb légitámadást.
– Torino lakossága már berendezkedett a légitámadásokra, melyek úgyszólván minden este kilenc óra után öt perccel muzsikálják a borzalmas nyitányt. A torinóiak, kiket hivatali, gyári vagy egyéb munka a városhoz köt, munkájuk végeztével egyszerűen elutaznak este. Családjuk régen künn él a környéken, hát a család dolgozó tagjai délután vonatra ülnek és elmennek, éjjel csak azok maradnak a városban, kiknek nagyon jó légoltalmi pincéjük van, vagy szolgálatuk, hivatásuk odaköti őket.
– Egy ilyen elutazásos délutánt látni feledhetetlen látvány. A vonatok zsúfolásig telnek, a későbben jövőket egyszerűen az ablakokon emelik be. Férjem is sok nőt dugott be így az ablakon a torinói pályaudvaron, mikor éppen utazni akartunk.
– Nagy nehezen sikerült a vonatba beszállnunk. Elindult a vonat. Alig hagytuk el Torinót, sziporkázó csillagok gyúltak az égen: jöttek az ellenséges repülők, és világító rakétáikkal keresték a várost. Mind több lett a rakéta, nappali fényben futott már vonatunk, hát hirtelen lefékezték. Megálltunk, és aló, ki a vonatból!
– Nagyon hideg „névnapelőttöm” volt. Rohantunk férjemmel és az utasokkal el a vonattól. Végre egy árok!
– Belezsúfolódtunk a méteres vizesárokba, és egymás hegyén-hátán, összegörnyedve bújtunk vagy két és félórát, de milyen hosszú két és félórát!
– Felettünk egészen alacsonyan ereszkedve zúgtak a hatalmas négymotoros légi szörnyek. Minden pillanatban robbantak a bombák! Suhogtak a bombák, zizegtek, mint mérges darazsak a tízezrével röpködő repeszdarabok, a légvédelmi ágyuk lehulló repeszeivel vegyesen.
– Mit érzett, művésznő, ott az árokban?
– Nem vagyok gyáva. Komolyan mondom, nem remegtem. Csak azt kértem a jó Istentől, hogy ha meg kell halnom, haljak meg, csak nyomorékká ne tegyen valami bomba. A meghalásba szépen, izgalom nélkül belenyugodtam, de a többiek is.
– Nem volt jajgatás, siránkozás. Az olaszok csodálatosan jól bírják a bombázást. Láttam ezt ott az árokban is, láttam később a városban.
– A vonat nem tudott visszamenni a városba, mert a síneket szétrombolták a bombák. Miértünk kijött a filmgyár autója és visszavitt minket. A gyönyörű főtér romokban hevert, még mindig égtek a házak. A kövezeten szinte minden négyzetméteren feküdtek a kiégett csőbombák, a gyújtóbombák. Az emberek csendesen mentették, ami menthető. Nem láttam kétségbeesett őrjöngést, legfeljebb csendes sírdogálást: egy-egy kis gyermek holtteste mellett az édesanya sírdogált. De ez borzasztó is: megölni az ártatlan gyermekeket!
– Én nagyon megfáztam az árokban, és rettentő kínos fogideggyulladást kaptam. Másnap a filmgyár autóján egy ottani művésszel befutottunk a városba, hogy fogorvost keressünk. Bekanyarodunk a neki ismerős fogorvos utcájába: A fogorvos háza helyén romhalmaz.
– Gyerünk a másikhoz!
– Kivergődünk a romok közül, fogam borzalmasan fáj. Megállunk a másik orvos háza előtt: az utcai fal leomlott, az orvos ott járkál lakásában a rommá tört berendezés között. Felmászunk hozzá, kérem: segítsen rajtam!
– Sajnálkozva mondja: „látja, hogy szenvedek, de tessék – mutat körül mosolyogva –, ezek az angolok elkeverték a műszereimet!”
– Rohanunk a városszéli kórházba, amennyire lehet a romoktól, a tűzoltó- és mentőcsapatoktól rohanni. Már délre járt az idő. A kórház épen áll. Az orvos azonnal kezelésbe vesz, röntgenvizsgálat után injekciót kapok, hogy kihúzza egyik fogamat. Amint belém szúrja az injekciós tűt, megszólalnak a szirénák! Szokatlan, de most névnapom tiszteletére délben támadnak az angolok, gyerünk hát a pincébe!
– Csodálatos rend, szervezettség, mindenkit pillanatok alatt a pompásan megépített pincékbe küldenek, irányítanak, vagy ha kell, szállítanak.
– Mikor a bombázók elvonultak, felsétáltunk, és kihúzta az orvos a fogamat, sajnálkozását fejezve ki, hogy egy kicsit megvárakoztatott.
– Ez volt hát a bombamuzsikás népnapom 1942. november 18–19-én. Mondhatom, nem felejtem el ezt a névnapot!
– Befejezésül pedig csak ennyit: Az angolok nem bírják megtörni az olaszokat légitámadásokkal. Hősiesen, igazán imponálóan bírják a sok szenvedést.
– A filmgyárban például két munkás is volt, akiknek súlyos égési seb volt a kezén. Gyújtóbombák estek a filmgyár egyik helyiségébe. A munkások vaslapátot ragadtak, felkapták a gyújtóbombákat, és kiszaladtak velük, homokot dobtak rá – bár kezük közben alaposan megégett. De égett kezükkel is fügét mutattak fel az ég felé, kicsúfolva a repülőket, hogy nem sikerült a gyárat felgyújtani.
– Hát ilyenek az olaszok. Kedvesek, jó kedélyűek, és az idegeik is megedződtek már.
– Mikor megy vissza a művésznő filmezni?
Elmosolyodik:
– Ne gondolja, hogy félek. Nem félek. Amint hívnak, ismét elmegyek.
Olyan tekintettel mondja, hogy el is hisszük.
A művésznőnek különben igen nagy sikere van Győrött. Állandóan lesik az autogram-kérők. A legkedvesebb azonban hétfőn este a Baross úton egy lány volt. Egyszerűen odalépett hozzánk, egy kis piros rózsát odanyújtott mosolyogva Simor Erzsinek, és nem kért aláírást.
– Ez volt a legszebb – mondta boldogan a művésznő.
p–j–.