Győri Nemzeti Hírlap, 1944. július 16.

Szabadka, július hó. Az égbolt nyugati szélén mint arany fáklyák gyúltak a keskeny felhők a sima látóhatár felett. A gazdag, dús növényzet csendesen pihent, csak a földekről ballagó, fáradt izmú emberek mozogtak, tartottak hazafelé az istenáldotta földről, amely az életet jelenti számunkra.

A Szabadkai Népszínház épülete az 1930-as években

Szabadka, a „délvidék fővárosa” óriási területen fekszik. Több mint százezer főnyi lakosa egymástól több órajárásnyira lakik a város területén belül, ahol formás kis szellős, nyári villamosok csilingelnek, és a Szabadkától Palicsig terjedő hétkilométeres utat mindössze 40 fillérért teszik meg. A „Szegedi” úton szalad velünk a piros villamoskocsi, gádercs ONCsA házak mellett, amelyben egészséges magyar családok laknak. A tágas, hatalmas ablakokban muskátli virít, a házak körül pedig formás kertecske hívogatja a kíváncsit.

A növényzet csodálatosan előrehaladt. Az aratás már javában folyik, sok helyütt be is fejeződött. A kukoricában majd eltűnik az ember, oly magas, a baromfinak, háziállatnak pedig se szeri, se száma. Hiába, Bácska és környéke mindig is az ígéret földje volt…

„Hahó, sárga

Itt a csárda!” – hirdeti egy ékes felirat a „Tápsó csárda” cégtábláján, megállítva a szomjas utast, aki gyalog, vagy kocsin igyekezne befelé a nyílegyenes, de nyári időben szomjaztató „szegedi úton”.

A polgármester mindenütt

Beérve a városba, pompás épületek sora fogadja az idegent. A városháza tornya különös; erkélyes, az épület is remekszép. Szemben vele az óriás oszlopzatos színház, amelynek hátsó része egy alkalommal leégett és új építése nem stílszerű a bejárati oszlopsorral.

A város lakóival beszélgetve tapasztaljuk, hogy a Magyaróvárról oda származott Székely Jenő dr. polgármestert rajongásig szeretik. Amikor megtudja, hogy Győrből jöttünk, töviről hegyire érdeklődik a győri és óvári viszonyok, újságok felől.

– Tessék átadni üdvözleteimet a Győri Nemzeti Hírlapon keresztül az ottani ismerősöknek! – köti lelkemre dr. Székely polgármester, aki nagy elfoglaltsága mellett egyaránt látogatja a sportpályákat, az ünnepségeket, vagy iskolai előadásokat úgy, mint a munkásság társadalmi megnyilvánulásait. Minden érdekli és mindenhez ért, valóban szívén viseli a város első polgára címet. Ott izgulta végig velünk az egyik futballmérkőzést is a szabadkai stadionban, ahol rendszeres, állandó helye van.

Ahol a kivégzett partizánok feküdtek

A városház oldalát különös figyelmünkbe ajánlják. Egyik hajlati részen a fal csupa lyuk, lyukasak a lehúzott üzleti rolók is. Itt végeztek ki több partizánt, akik fel akarták borítani a rendet. Holttesteiket 48 órán át elrettentő példaképpen otthagyták az úttesten, mint annak idején közölték a lapok is. Azóta teljes a rend és béke, csak szorgos munka van Szabadkán és környékén. A valamikor oly nagyszámú, Balkánról beszökött partizánoknak már nyoma sincsen.

Szabadka a múlt világháború előtt az ország harmadik legnagyobb városa volt, 106.000 lakossal. Most Csikériát, Kelebiát és Tompa pusztát akarják hozzácsatolni, amivel 120.000 fölé emelkedne a lakosság száma.

Ami a vallási megoszlást illeti, a lakosság 90 százaléka katolikus. Mindössze 3700 volt a zsidók száma, de a zsidókérdést már ott is megoldották.

Látogatás a „délvidéki Balaton” mellett

Amint említettük, Szabadkától hét kilométerre fekszik egy 8 kilométer hosszú, kifli alakú „délvidéki Balaton”, a Palicsi tó. Pompás parkos bejárat, kioszk épület mögött húzódik a csillogó víztenger, amelyen élénk fürdő és csónakázó élet folyik. Két strandja is van, árnyas öltözőkkel, a közelben pedig modern villaépületek.

A parkban kis emlékoszlop, rajta Kosztolányi Dezsőnek, a Palicsi tó rajongójának egyik szép verse csillog arany betűkkel:

„A tó, a tó, az eleven poézis,

Fölötte az ég, összefoly a két víz,

Egymásba olvad.

Ó álom, áldás, szívdobogtató,

Tündéri titok tükre

Tiszta tó, Tündéri tó…”

A tó felett fehér sirályok cikáznak a kéklő égbolton, a sejtelmes víz mélyén pedig aranyló halacskák úszkálnak. Minden olyan békés, olyan csendes, mintha nem is 1944 vérzivatara dúlna, és olyan jó lehunyt szemmel rágondolni ezen az áldott, aranyat érő földön arra, hogy mindez ismét végleg a magyar föld mozaikja.

Liszy Lajos