Az első óra füstben és porban július 2-án
Győri Nemzeti Hírlap, 1944. július 5.
Amikor az első riadó után az óvóhelyről az emberek kijöttek, arcukon reménykedő öröm sugárzott felém. Nem történt semmi. Tovább megy az élet. Egyszerre újra belehörgött dermesztő hangjával a sziréna a vasárnapi csendbe, és újra rohant mindenki a várakozás és a feszült döbbenet érzésével az óvóhelyre.
A győri Waggon gyár bombázása (1944)
Az óvóhely bejáratánál álltam, egyszerre csak halk zümmögés hallatszott, mintha szúnyogok zúgtak volna a fülem körül. Lemegyek az óvóhelyre. Mindenkinek az arcán feszült várakozás…
Aztán előbb egy távoli robbanás, majd közelebb sodródó tompa, erős robbanások zaja. Kivágódig a Kultúrház óvóhelyének vas védőablaka, fény villan a szemünkbe, üvegcsörömpölés, épületrecsegés hallatszik, kialszik a villany, és nem tudok többet mondani, csak Istenem, Istenem. Az asszonyok szájából halk sikoly tör fel. Majd feszült, megmerevedett csend, figyelés, pedig mozog lábunk alatt a föld, és azt hisszük, egy pillanat, és mindennek vége.
Aztán a szomszéd házból figyelő őrszem érkezik segítségért: férfiak jöjjenek. Előbb a kultúrház segélyosztag teljes tűzoltó felszereléssel, utána nyomulunk mi. Mindannyiunkban az izgalom, a segíteni akarás feszül, és ha egy pillanatra meg is döbbenünk, amikor csak rom és rom, ami elénk tárul, de a perc döbbenetét cselekvés váltja fel. Fiatal munkás kezek percek alatt felszerelik a tűzoltó tömlőket, és a szomszédos autóműhelyben keletkezett tüzet már két vízsugár támadja, két vízsugár birkózik a tovább harapódzó lángokkal.
Újabb hullám közeledik, amely gépfegyverrel lőtte a bombázott területet, de percek múlva ismét fent vagyunk, és csak akkor döbbenünk rá, hogy a város megmozdult, minden irányból ásóval, csákánnyal férfiak rohannak, katonák sietnek a rombolások színhelyére. Mindenkiben a segíteni akarás feszül.
Elindulok a városháza felé. Mindenütt földig rombolt épületek, bombakráterek, törmelékhalmaz, és ahogy a Szent István útra érek, a városházára tekintek: áll. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellemből. Amikor beérek, üveg- és vakolattörmelék között járok. Szörnyű a pusztítás. Régi hivatalszobámat keresem: a könyvtárt. A város kultúrájának ez a munkás őrhelye a városházán talán a legsúlyosabb kárt szenvedte. Könyvespolcok zuhantak le a szoba közepére, por, törmelék borítja a könyveket szanaszéjjel.
Aztán rohanok tovább. Mindenütt a pusztulás képét látom, de mellette valami diadalmas erővel érzem az élni akarásnak lendületét. Ismerősökkel haladok szembe, akik messze városrészből sietnek már a Baross úton ásóval, csákánnyal a kezükben, s ha valahol ki is alakul pillanatokra egy beszélgető férficsoport, a legelső szóra megindulnak azok is, és sietnek menteni, segíteni. Apácák jönnek velünk szembe, segíteni akarnak ők is. Papokat, szerzeteseket látok ásóval, csákánnyal. Ahogy beljebb kerülök, néhány kedves, ismerős fiatal lányarc kerül elém, ajkukon a kérdés, hol lehet kötözni? Ezek közül az egyiket, a győri társaság dédelgetett kedvencét ott látom délután egyik romhalmaz tetején: adogatta a téglát…
Beérek a hivatali helyünkre, az ősi bencés székházba, ahol percek alatt megindul a munka és az első bombatámadás szomorú tapasztalatait alkalmazva, szervezetten, gyakorlottan intézkedés intézkedést követ és elénk tárul a feladatok tömege, amelyet meg kell oldani.
Egymás után érkeznek a város tisztviselői, mindegyik arcán ott van az átélt élmények döbbenete, vagy ha kint járt, a várostól távol, a rohanás izgalma, amellyel sietett helyt állni. Mindegyiknek van közölnivalója, mindegyikünk átélt a borzalmakból valamit, ami a személyes élménye marad hosszú életen át. Az elejtett szavakból hámozzuk ki azt, hogy a város első polgára is első volt a mentők között, s miközben az óvóhelyről embereket mentett ki, a légi banditák őket is gépfegyverezték. Helyettese elsők között segíti az egyik beomlott óvóhelyen élve maradottakat napvilágra.
Délután újra járom a várost. Felemelő nagy élménye ennek a borzalmas pár percnek a város szívének összedobbanása, az embereknek egymáson való segíteni akarása. Nincs sétáló munkás, nincs bámészkodó, szinte sok a munkás kéz, amely a romoknál segít, ment. Eggyé kovácsolódtunk a veszedelemben.
A rombolás ördögei nehéz próbára tették a várost. Nehéz perceket és súlyos órákat élt át ismét Győr. De élünk és élni akarunk. Ezt a legjobban az a kis könyvkereskedő fejezte ki, akinek kis üzlete romokban hever. Amikor kezet fogtam vele, mosolyogva rám nézett és azt mondta: két évvel ezelőtt kezdtem, hát most újra kezdjük, de dolgozunk tovább.
Dr. Jenei Ferenc