„Nem csalódtam a magyarokban”
Vojnarovszkij Kazimir Alexejevics a maga részéről befejezettnek tekintette a háborút.
Hangos csatazaj verte fel a mocsár csendjét. Halálos harapású mérges kígyóként sziszegtek az ostoba lövedékek. A nap szánó szemmel tekintett végig a tájon, majd vérző szívvel bukott a nyugati felhők mögé. Káromkodva biztatta katonáit parancsnoka, egy óriási termetű orosz hadnagy, a Volgára gondolt: egy boldog holdas téli éjszakára, egy asszonyra, akinek holló haja fürtökben hull homlokára, aki ott maradt valahol, Nizsnij-Novgorodban…
Rá gondolt... S többé soha nem is gondolt senkire, semmire, mint elejtett bőrdarab hullott a földre, a száján kiömlő habos, piros vér összekeveredett a nyúlós fekete sárral.
Az ömlő, bágyadt, korataszaszi alkonyatban őszről itt maradt rozsdamarta levelek hullottak le a köszvényes öreg tölgyekről, hogy betakarják azokat, akik nem kelnek fel többé már soha sem.
Parancsok hangzottak el itt is, ott is, utolsó összecsapásra készült, egymásnak rontott két csapat. A fegyverek még veszettebb dühvel szórták halálos magvaikat, Vojnarovszkij Kazimir Alexejevics mit sem törődött már ezzel. Hangtalanul oda dőlt halott hadnagya mellé. Hanyatt feküdt és nyitott szemmel nézte a barnás-kék égen már fel-fel tünedező csillagokat.
Döntő elhatározás
– Nem harcolok tovább – határozta el magát egy pillanatra, s torz mosolyra görbült a szája.
Holnap hiába keres Vaszilijev Vladimir Nikolajevics. Ordítani fog reggel – talán már este is –, ordítani fog és káromkodni, egészen bizonyos. A többiek nyakukat behúzva, szepegve pislognak majd a rettegett szibériai medvére, aki őrmesteri rangban szoktatja rendre Sztalin tábornagy báránykáit.
Én nem leszek ott – ujjongott fel, s ez a tudat jóleső meleg érzéssel töltötte el szívét. Határozottan elégedett volt önmagával. Ez az elégedettség látszott rajta akkor is, amikor a mieink rátaláltak. Csapata véres fejjel húzódott vissza s ő ott maradt, messzire dobta a puskáját, és messziről integetett a terepet átkutató honvédeknek.
„Nem csalódtam a magyarokban”
Az első pillanatok feszültsége csakhamar felolvadt, amint ott állt a kihallgatást végző honvédtiszt előtt...
Nagyon megviseltnek látszott. Egyhetes szőrzet borította arcát, de a mély szemgödörből értelmet sugárzó szempár csillogott elő... Hálás mosollyal köszönte meg a felé nyújtott cigarettát és az első szava az volt: „Nem csalódtam a magyarokban!”
Elmondotta azután, hogy régen várta már az alkalmat, hogy átjöhessen. Sokat hallott mesélni a magyarok emberséges bánásmódjáról, s amit eddig tapasztalt, az megerősítette a régen hallott híreket...
A továbbiakban is szépen, folyamatosan válaszolt a kérdésekre. Szenvedélyes hangon bizonygatta, hogy gyűlöli az oroszokat. Ő ukrán és nem akart orosz katona lenni, ötször kapott már börtönbüntetést, mert a behívási parancsnak nem tett eleget. Az elmúlt év nyarán azonban már nem tudott kibújni a katonakötelezettség alól.
Elvitték
Valahol az Ural mellett képezték ki őket és Moszkvában, illetve Kijevben alakult meg az ezredik, a 113. gárdaezred.
– Amilyen gárdaezred az – mondja egy kis gúnnyal és megvetéssel a hangjában. A legénység legnagyobb része börtönviselt újonc, akár csak a 38. gárdahadosztályban, amelynek kötelékébe az ezred tartozik. A régi 38. hadosztályból alig maradt meg néhány ember. Újoncokkal töltötték fel az ezredeket és az emberek kiképzése nagyon hiányos. Egyébként is nagyon megbízhatatlan társaság az. Nagyobb részük ukrán és lengyel, akik csak az erőszaknak engedve harcolnak, és akik az első odaadó alkalommal megadják magukat.
Hát a koszt milyen nálatok- kérdezi egy zászlós, miközben az egyik honvéd egy teli csajka gulyást tesz Vojnarovszkij Kazimir Alexejevics elé.
Mint aki napok óta nem evett, úgy tömi magába az éhes ukrán a jóízű ételt, és teli szájjal felel.
– Felváltva káposzta és burgonya, semmi más. Az is csak kevés és íztelen. Hetenként egyszer hús, de a közemberek azt sem kapják meg mindig.
Mennyivel más itt! – Sóhajt fel. Odaát nekik minden tilos. A tisztek szigorúak és kegyetlenek. Ezzel akarják fenntartani a fegyelmet, ami mindezek ellenére nagyon is laza.
Jaj a panaszkodóknak
A kivégzések napirenden vannak. Március 15-én három katonát lőttek agyon, mert az egyik községben kenyeret és egyéb élelmet kértek a civilektől. Éhezik a legénység, de senki sem törődik ezzel. A panaszkodás halálbüntetés terhe alatt tilos. S elmondja még, hogy a községekben nem is szállásolják be őket, nehogy a lakosság előtt panaszkodjanak. Az elégedetlenségnek azonban nem tudnak gátat vetni így sem. Az orosz nép rettenetesen belefáradt már a küzdelembe, nem is csoda, hiszen sorkatona már az 1926-os évfolyam, és behívták a 27-eseket is. Viszont nem ritka az 50-60 éves katona sem.
Kissé akadozva beszél már a fogoly, fáradt. Álmos is lehet, a szeme majd leragad.
A kihallgatást vezető tiszt nem is ad fel már több kérdést, tiszta meleg helyre vezetik Vojnarovszkij Kazimir Alexejevicset és néhány perc múlva már alussza is az igazak álmát... Vonásai megenyhülnek, meleg mosoly ül a szájára, szépet álmodik bizonyosan. Nyugodtan teheti, már magyarok között van.
Koncz Antal haditudósító