Nemzeti Újság, 1938. november 12.

 Amikor a hosszú magyar gyász utáni ünnepi hét koronájaként honvédségünk újra birtokába vette Kassát, egymilliónyi testvérünk visszatérését ünnepeltük mámorosan. A kassai bevonulásnak azonban sokkal nagyobb, sokkal mámorítóbb és szíveket melegítőbb jelentése is van. Kassával és a Felvidék városkoszorújával nemcsak egymilliónyi magyar testvérünk tért vissza a haza kebelébe, hanem azoknak a halott magyaroknak milliói is, akik húsz emberöltőn keresztül ezeket a városokat felépítették, körülbástyázták, akik a lőporfüstös, komor falakról vérük hullásával minden ellenségtől megvédelmezték, akár északról, akár délről, akár keletről, akár nyugatról jött is volna az, hogy megirigyelvén bányavárosaink gazdagságát, azokat elrabolja tőlünk.

A magyar történelem legszebb, legdrágább századainak kőbe épített monumentumai tértek vissza. Az a kis ország, amely Trianon után nekünk megmaradt, százszor és ezerszer áldott, mert kenyeret adott nekünk. Ha szűkösen is éltünk, a magyarság megvethette rajta a lábát és felnevelhette azt az acélos, törhetetlen lendületű katonaságot, amelynek ütemes lábdobbanásaira most megremegtek Kassa ősi falai, mint amikor a tetszhalott testbe visszatér az élet lüktetése. A kis, trianoni Magyarország a magyar történelemnek csak azokat a földbe temetett emlékéit őrizte, amelyek a törökdúlás után is megmaradtak. Kassával és a többi, felvidéki várossal azonban ezer magyar esztendő tért vissza hozzánk. Rákóczi sírja ott a dóm boltozatos pincéjében mintegy szimbólumba sűrítve hordozza azt a történelmi Magyarországot, amely Kassa minden kövében ott él: Léva, Fülek, Rozsnyó, Losonc, Ungvár és Munkács körül a föld porába elkeverten a végvári magyarság tetemei termékenyítették meg a földet. Az ő hősiességük, az ő lebírhatatlan és sohasem csüggedő magyarságuk él itten földben, fűben, fában és levegőben. Az önként vállalt áldozatok történelmi vitaminja gazdagította nemzedékről-nemzedékre ennek a felvidéki magyarságnak a lelkét. Ezeken a végvári vidékeken mindent megszépítő ködös páraként ül az ezeréves magyarság történelmi lelkülete. A várbástyák omladozó kövei, a márványból faragott sírkövek, a polgári házak gótikus, renaissance és barokk ornamentikája mind azokat a századokat lehelik, amelyekben a magyarság Európa héroszaként küzdött minden barbárság és minden elnyomás ellen. A kövek beszélnek itt, a kövek szólalnak meg és ontják felénk évszázadok bölcs tanítását, ők súgják nekünk, hogy ne csüggedjünk, csak magunkban, a magunk erejében bízzunk, mert csak akkor leszünk győzelmesek.

Nagymagyarország egyik legszebb ékessége került most vissza hozzánk, ahova el kell küldenünk fiainkat, hazánk minden sarkából, minden zugából – tanulásra, okulásra, magába szállásra. Oda kell vinnünk gyermekeinket, hogy az ősök szellemének levegője acélozza meg őket. Hogy szemükön keresztül magukba szívják húsz nemzedéknek kövekbe rögzített életművét, a győzedelmes és lebírhatatlan magyar erő képeit. A karok forró ölelése, amivel a rabságból szabadultak honvédeinket fogadják, a ma élő testek egymásba fonódása egy nemzet elszakíthatatlan tagjainak egymásba forrását jelenti. Ettől ujjongunk, ezért fojtogatja könny a torkunkat, mert örömünket már csak a sírás fejezheti ki. Az a mindent elsöprő öröm és lángolás azonban, amely ezen a hűvös novemberi napon áttüzesítette és lázassá tette az arcokat, nemcsak a mai generáció ölelkezése, hanem tíz magyar évszázad közös nemzeti létének megpecsételése. A zömök román templomokban az Árpádok évezredekre szóló országalapításának tartóoszlopait látjuk. A kassai dóm gótikus magasra törése az Anjouk európai nagyhatalmának gejzírszerű felszökkenését, a három tenger mosta magyar birodalomnak nagyszerű csodáját idézi. A renaissance-házak olaszos derűje Mátyás király birodalmát jelentik számunkra, a félig leomlott kormos várfalak pedig azt a lebírhatatlan szívósságot, amellyel Ázsia pogány áradata ellen másfél évszázadon át megálltunk azon a földdarabon, amelyen egyedül adatott élnünk. Élők és halottak megszakíthatatlan láncként őrizték meg számunkra ezt a földet s minden testvéri ölelés fölött láthatatlanul, de minden magyar szívnek érezhetően millió és millió hajdani magyar szelleme borul itt össze testvéri ölelésben. Mai diadalunkban ezek a régi hősök oroszlánrészt érdemelnek, mert az ő áldozataik hozták meg számunkra ezt a boldog ünnepet. Az ő áldozatuk lett a mi legforróbb zálogunk. Mert ezután is velünk lesznek, ha méltóak tudunk lenni hozzájuk és mindenütt, ahol hajdan testi alakjukban vérüket ontották, velünk harcolnak, hogy sok ilyen boldog ünnepe lehessen még az örök hivatására rátalált elmúlhatatlan magyarságnak.

A kassai és a többi felszabadító ünnepségről az alábbiakban számolunk be:

A kormányzó magyar- és szlováknyelvű szózata

Hálát adok az isteni Gondviselésnek – mondta – azért, hogy Kassa városának dicső történelmi emlékekkel megszentelt falai közé, a magyar Felvidék nemzeti kultúrájának ősi földjére léphettem.

– Ami még néhány hónapja csak távoli remény, hetekkel ezelőtt csupán aggódó bizakodás volt, az a közelmúlt napokban bizonyosság és ma végre élő valóság lett.

– Ezért, hogy ez megtörténhetett, különös hálát érzünk a baráti nagyhatalmak és azok vezető államférfiai iránt. Vállalták a döntőbíró szerepét és ezáltal néhány óra alatt rendezték azt a kérdést, amely – noha mindenki belátta tarthatatlanságát – húsz év alatt nem tudott megoldást nyerni. Nehéz és kényes volt a szerep vállalása, mert a döntőbíró mindig csak az igazságot keresheti. Pártatlan kell, hogy legyen és nem kedvezhet senkinek, legkevésbé barátjának.

– Sorsdöntő napjainkban hagyományos baráti együttérzéssel állott mellénk a nemes lengyel nemzet. A mai ünnepnapon erre is őszinte hálával gondolunk.

– Meleg szeretettel öleljük magunkhoz hazatért felvidéki testvéreinket. Az elnyomatás és az üldöztetések dacára emelkedett szellemben, hittel és bizalommal álltak helyet a magyarsághoz való hűséges ragaszkodásban. Ezzel a mi nagy küzdelmünkben részt vállalva, nagymértékben könnyítették meg nehéz munkánkat.

– Húsz év múló pillanat egy nemzet életében, de annak a nemzedéknek, amely azt végig szenvedte, egy örökkévalóságot jelentett – a ránk kényszerített határokon innen is és túl is. Ennek a keserves időnek tanulságait le kell vonnunk. A házat ugyanis felgyújtani könnyű, de nehéz azt újra felépíteni.

– Szent István évére esik a magyar igazság győzelmének első eredménye.

– A nagy király hagyományaihoz képest, az ő elgondolásainak szellemében fogadjuk az új határokon belül nem magyar fajú testvéreinket is. Régi otthonukat találják meg az egymás mellett kiontott vérrel annyiszor öntözött közös hazában. A magyar kenyér mellett a magyar szívek szeretete várja itt őket. Ez biztosítja részükre nyelvük és kultúrájuk teljes szabadságát.

– Minthogy ezen a vidéken szlovákok is laknak, néhány szót szólok hozzájuk nyelvükön.

Ezután a kormányzó szlovákra fordította a szót és a következőket mondotta:

– Bár nem bírom a szlovák nyelvet, de a haditengerészetnél töltött szép éveim egyik eredményeként horvátul beszélek és így a szláv nyelvek nem teljesen idegenek nekem. Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik e mai napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeret adó földjét nemcsak együtt munkáltátok, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.

A kormányzó ezután – ismét magyar nyelven – a következőképpen fejezte be beszédét:

– Amidőn köszönetet mondok a szívek lelkes öröméből fakadt meleg üdvözlésért, arra kérek mindenkit, hogy merítsen erőt a jövő küzdelmeihez a magyar igazság átütő erejéből, amely az első alkalommal már – a történelemben példa nélkül álló módon – vér nélkül is győzedelmeskedni tudott.

A kormányzó beszédének minden mondatát zúgó és lelkes éljenzés kísérte. Amikor a baráti nagyhatalmakról és azok vezető államférfiairól beszélt, a tömeg ütemesen kiáltotta: „Duce, Duce!” „Hitler, Hitler!” A kormányzó köszönetét a nemes lengyel nemzet iránt viharos „Lengyel-magyar határt, lengyel-magyar határt!” kiáltásokkal kísérték. A kormányzó szlovák nyelven elmondott szavait nemcsak magyar „Éljen!”, hanem szlovák „Nech zsije!” kiáltásokkal is fogadták.