2009 nyarán olybá tűnhetett, hogy az iszlám világ nagy része konfliktusban áll önmagával. Iránban tüntetők tódultak az utcákra a szerintük elcsalt választások után. Pakisztánban tálib fegyveres csoportok keveredtek harcba a hadsereggel. A szomszédos Afganisztánban Abdullah Abdullah ellenzéki politikus és törzsi vezetők azzal vádolták Hamid Karzai elnököt, hogy „beavatkozott" a parlamenti választásokba.
Az iszlám világ legnépesebb országa, Indonézia eközben kevesebb figyelmet kapott - állapítja meg Joshua Kurlantzick a Boston Globe-ban. Pedig a júliusban történtek sokkal fontosabbak, mint az említett konfliktusok.
Mintegy 100 millió indonéziai járult az urnákhoz és választotta ismét elnökké Susilo Bambang Yudhoyonót, a világi Demokrata Párt vezetőjét. Mindez azért figyelemreméltó, mert iszlámista jelöltek is indultak, akik kevesebb szavazatot kaptak, mint a legutóbbi alkalommal. Ez a választás megkoronázta Indonézia dicsőséges évtizedét. Hatalmas kiterjedése és a világ 4. legnagyobb népessége ellenére Indonézia a politikai stabilitás mintaképe maradt egy nyugtalan környezetben. A katonai diktatúra évtizedei és az 1990-es évek végének iszlámista fenyegetése után az országot ma szekuláris és mérsékelt iszlámista pártok koalíciója kormányozza és védelmezi a kisebbségek jogait. S miközben Japántól Szingapúrig számos ország súlyos gazdasági nehézségekkel küzd, Indonézia Ázsia egyik legnagyobb növekedését produkálta ebben az évben. Az itt-ott előforduló terrorista támadások nem tudták destabilizálni a kormányt, mely hatékonyan lép fel a fegyveres csoportok ellen.
Az indonéziai modell példaként szolgálhat számos államnak Marokkótól Pakisztánig.
Úgy jött létre stabil politikai rendszer, hogy a világi kormány fenntartásához nem használtak katonai erőt, nem úgy, mint Törökországban. A radikális iszlámistákat megsemmisítették vagy kooptálták. Modern antiterrorista technikákat sajátítottak el, amelyek láthatólag működnek.
Még egy évtizeddel ezelőtt is kevesen gondolták, hogy Indonézia modellé válik. Az ország gazdaságilag és politikailag zsákutcába jutott, ami Suharto hosszú diktatúrájának volt az öröksége. Erősen exportfüggő gazdasága visszaesett az ázsiai pénzügyi válság következtében politikai káoszba taszítva az országot. Rendszeresek voltak a dzsakartai utcai tüntetések, amelyek során nem kímélték a kínai kisebbséget. Egyes tartományok, mint például Aceh, az elszakadás gondolatát dédelgették. A keményvonalas iszlámisták tiszta kormányzást ígértek, mely mentes a hagyományos politikai pártok korrupciójától. Terjedtek az iszlám iskolák, amelyek a pénzhiánnyal küzdő állami iskolák helyébe léptek. Egyesek közülük a radikális iszlámot terjesztették utánpótlást biztosítva a Dzsemáa Iszlámija terrorszervezetnek. Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején militáns csoportok már-már hatalmukba kerítették az ország egyes részeit. 2002-ben a szélsőségesek bombát robbantottak Balin, több mint 200-an vesztették életüket. Indonézia a dezintegráció küszöbére sodródott.
Idén nyáron ezek a veszélyek már elmúltak. A gazdaság egyenletesen fejlődik, a politikai széttagolódás veszélye megszűnt, a terrorcsoportok meggyengültek és visszaszorultak. Egymás után három szabad választást is megrendeztek. Hogyan volt ez lehetséges, miközben olyan államok, mint Egyiptom, Pakisztán vagy Szaúd-Arábia még mindig csak a demokrácia alapjainak a lerakásával küszködnek? Először is az indonéz elnökök nem vezették be a saríát, az iszlám jogot, amit számos muszlim állam megtett. A szomszédos Malajzia például több államának is lehetővé tette a saría bevezetését, ami elidegenítette a nem muszlim kisebbségeket és aláásta azt az elvet, hogy a demokrácia megvédi a kisebbségek jogait. Indonéziában a kínai kisebbség és a maláj többség békés együttélése elemi érdek, a belső béke alapja. A kínai kisebbség jogainak betartása gazdasági érdek is, mert éppen a kínaiak tartják kezükben a legfontosabb gazdasági szálakat.
Az indonéziai vezetők attól is tartózkodtak, hogy a nemzeti költségvetést a nekik tetsző iszlámverzió terjesztésére használják. A mostani és a két előző elnök, Megawati Sukarnoputri és Abdurrahman Wahid is egyértelművé tették, hogy az államnak nincs preferált mecsete vagy vallási vezetője. Ez más iszlám országokban, például Szaúd-Arábiában nem így van.
Ennél is fontosabb, hogy a kormány megakadályozza a harcias szellem népi kibontakozását. Yudhoyono széleskörű szegénységellenes programot indított, jelentősen támogatva a szegény lakosságot (rizsszubvenció). Ez a népszerűségen túl növelte a belső fogyasztást, ami éppen jókor jött a hanyatló export miatt. Egyúttal csökkent a szegény családok függősége az iszlám karitatív intézményektől és iskoláktól. A kormány ugyancsak nagyobb forrásokat biztosított a vidéknek és a városoknak egyaránt, nagyobb ellenőrzési jogot kaptak a nemzeti erőforrások felett és növelték a helyi beruházások mértékét. Visszaszorultak a szeparatista mozgalmak, a demokratikus folyamatok iránti bizalom nőtt. A decentralizáció arra ösztönözte a tartományokat és a városokat, hogy növeljék versenyképességüket. Yudhoyono igyekezett csökkenteni a korrupciót is. Korrupcióellenes ügynökséget hoztak létre, amely olyan személyeket is bíróság elé állított, akik a legfelső vezetés rokonságához tartoztak.
Indonézia új stratégiát vetett be a fegyveres csoportok ellen. Az elnök megértette, hogy a terroristák elsősorban az átlag indonéziait fenyegetik, nem pedig a Nyugatot. Ezáltal a közvélemény a terroristák ellen fordult (az emberek 74%-a szerint a terrorizmus „semmivel sem igazolható"). Volt terroristák a televízióban ítélték el saját korábbi tetteiket és kértek bocsánatot a gyilkosságaikért. A meggyőződéses terroristákat a börtönben is megpróbálták észérvekkel meggyőzni nézeteik hamisságáról.
Persze rengeteg probléma van még. Nyugat-Pápuán a szeparatisták még aktívak, külföldi munkásokat támadnak meg. Még mindig a lakosság többsége a szegénységi küszöb alatt él.
Indonézia ettől függetlenül modellértékű, főleg a Közel-Kelet számára, habár nem arab ország és az itteni iszlám történetileg is sokkal toleránsabb és mérsékeltebb, mint a közel-keleti. Mégis úgy tűnik, sokan követik a délkelet-ázsiai országot. Szaúd-Arábia, Jemen, Egyiptom hasonló intézkedésekről dönt. Klerikálisok utaznak Indonéziába az ottani vallásos szervezetek és társadalomban betöltött szerepük tanulmányozására.
Indonézia sikere az Egyesült Államoknak is feladja a leckét. Bebizonyítja, hogy az iszlám és a demokrácia összeegyeztethető, az állam és az egyház elválasztható. Nem lesz szükség arra, hogy az amerikaiak olyan katonai vezetőket támogassanak, mint amilyen a pakisztáni Pervez Musarraf volt, hogy távol tartsák a hatalomtól az iszlámistákat. Egyáltalán: Amerikának kevésbé kell majd beavatkoznia az iszlám világ dolgaiba. Az indonéz elnök terrorellenes politikája azért népszerű a nép körében, mert a saját vezetője hajtja végre, nem pedig egy amerikai báb.
(Glóbusz)