Rég volt utoljára Lapszemlénk, és még régebben volt a rovatban alany a Zalai Összetartás hungarista napilap, pedig amikor utoljára ez esedékes volt – tavaly nyáron, akkor a filoszemita, cionista sajtó is felkapta az anyagot.

Ezúttal az 1945. január 4-én napvilágot látott számból hoztam egy munkáskérdéssel foglalkozó írást, hogy ismét és sokadszorra láthassuk, mennyi minden nem változott több mint 80 év alatt. Ahogy akkoriban a teljesen illegitim módon megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány szovjet szuronyok mögül, Debrecenből akarta „megoldani” a munkáskérdést, addig a jelenünkben is sok bolsevik, vagy éppen globalista alapokon nyugvó alakulat próbálja elhitetni a magyar munkással, hogy őt képviselik.

A kommunistaként internacionalista, vagy álnemzeti szervezetek a 20. században is gond nélkül dobták oda a munkást az őket kihasználó, legnagyobbrészt galíciánerekből álló pénzszivattyúnak, ma pedig szintén lecserélhető „bútordarabnak” számít a magyar munkások zöme.

A Zalai Összetartás cikke jó szokásához híven szókimondóan, kiválóan megírt munkában foglalja össze a munkáskérdésről mindazt, ami még ma is – behelyettesítve néhány aktuális kifejezést – megállja a helyét. Jóllehet, ezek a publicisztikák a kor mércéjével mérve is jók voltak – lévén az újságírás ezerszer magasabb színvonalat képviselt mint ma – nem voltak kiugróak, köszönhetően a rengeteg tehetséges újságírónknak, közírónknak.

Fotó: Lissák Tivadar/Fortepan

Ízlelgesse az olvasó a cikkben leírt gondolatokat, és ki-ki döntse el maga, mennyi minden nem változott azóta, és vajon milyen jövő vár a magyar munkásra a 21. században? Alaphangnak kiváló muníciót ad a Zalai Összetartás írása.

Munkásvédelemről szavalnak az árulók

Átszivárgott hozzánk a hír, hogy Debrecenben megalakult a második bolsevista kormány. Arról is hallottunk, hogy pontokba foglalta célkitűzéseit, összehívta az általa kinevezett felsőház és a képviselőház tagjaiból a nemzetgyűlést és máris megkezdte ezerkilencszáztizenkilencre emlékeztető »áldásos« tevékenységét.

Minket, magyar dolgozókat, a bárgyúságok és ostobaságok e dús programmjából csak egy érdekel: a munkásvédelem. Nagyon is közeli még az a mult, amelyben rendjel-rekordereink, akik egyébként a hazaárulásból is csúcseredményt értek el, bebizonyíthatták volna, hogy miként értelmezik a munkásvédelmet. A gyára kukacok vörös lampasszos díszpéldányai, a sikkasztó közjogi méltóságok agyon érdemrendezett aggastyánjai, chikágói gengsztereket is megszégyenítő aljassággal árulták el minden magyar legszentebbjét, a Hazát.

Azt hiszik ezek a becsületből százszor kivetkőzött bitangok, hogy a magyar dolgozóknak még mindig nem nyílt ki a szeme. Azt hiszik, hogy a magyar munkás még mindig olyan ostoba, amilyennek ők neveltek évtizedek heje-hujás, hosszú során. Módjukban volt bebizonyítani, hogy munkásvédelmet akarunk, hiszen dagadtra híztak a gyárakban elhullott verejték oly búsás osztalékot hozó keservein. Ők időzítették a nyomort a kültelken, a falatka kenyeret az asztalon, a garas-órabért a műhelyekben. Ők szolgáltatták ki a munkást a féktelen zsidó mohóságnak, a jövendő magyar anyáit a pinceműhelyek élvhajhászó galíciánereinek. Ők rendszeresítették a heti hatpengős fizetést, miközben lillafüredi dáridókat rendeztek és kormányfőtanácsost csináltak a magyar családok tömegsírásóiból.

És most ezek a talmudi emlőkön nevelkedettek, a nemzeti érzés lepénzelt partizánjai, ezek akarnak munkásvédelmet csinálni ott, ahol huszonöt évig egyebet sem tettek, mint rúgtak egyet a kenyeret kérőn. Ha egy munkás több bért kért, nagyobb falatot, egyszeriben úgy lekommunistázták, hogy alig állt a lábán. És most éppen ők üvöltöznek jó viszonyról hatalmas Szovjet-Unióval.

De a magyar munkás tetemre hívja őket a koránvénült kültelki élethez. A magyar munkás felveti a felelősség kérdését. A magyar munkás elhárítja magáról azoknak a védelmét, akik méltatlanok még a golyóra is, akik meggyalázták a magyar történelem dicsőséges lapjait.

A becstelenség e veszedelmes bacillusai jól tennék, ha békében hagynák a dolgozókat, akik munkásvédelmet csak a nemzetiszocializmustól várnak és annak magyar vetületétől, a Hungarizmustól Elég volt a szoba-konyhák penészvilágából, a kozmopolita irodalomból és művészetből. Magyarul akarunk végre élni és ezt nem várhatjuk azoktól, akik százszor inkább voltak kötélrevaló zsiványok, mint magyarok.

Ez a magyar munkás válasza azok felé az aljasok felé, akik sárbatapasztották a sorsát addig is, amíg szembe nem nézhet velük és megvetésének öklével nem adhat kifejezést.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Korábbi Lapszemlék a Zalai Összetartásból:

Humanisták vagyunk?… (Zalai Összetartás 1945. március 7.)

Repülő emigránsok - Zalai Összetartás (1945. február 24.)

Huszonötpengős fogkefe Zalaegerszegen (Zalai Összetartás, 1944. december 15.)