Ismételten egy Harc-lapszemlét hoztam kedves olvasónknak, ráadásul ugyanabból a lapszámból, amelyből a legutóbbi esetében, januárban is.

Ahány emberrel beszéltem munkám vagy utazásaim során, szinte mind egyetértettek abban, hogy a zsidók borzasztó vendégek. Tiszteletlenek, nem törődnek a vendéglő ország szokásaival, koszt és rendetlenséget hagynak maguk után az étteremben, szállodaszobában, stb. Persze ez csak a gójok irányába igaz, ők a legnagyobb fokú odafigyelést követelik meg furcsa, érthetetlen, több irányzat esetében már-már inkább beteges szokásaikkal kapcsolatban.

Mint ahogy most nem számít mások szenvedése sem, ugyanúgy anno is érzéketlenek voltak a befogadó nemzet irányába. Ahogy ma nem számít az, hogy palesztinok tízezreit mészárolják le, ők telekürtölték a világot a „terrorista Hamász” támadásának „igazságtalanságával”. Annak idején, amikor volt még a magyarságban élni akarás, és önvédelmet szerveztek ez ellen az agresszivitás ellen, faji türelmetlenséggel és kirekesztéssel vádolták honfitársainkat, miközben ők egyáltalán nem tisztelték keresztény szokásainkat. Ki hát a türelmetlenebb, az agresszívabb? Kérdezte már 1944-ben a Harc című újság.

Ha már nyár, vendégség, nyaralás, pihenés, úgy gondoltam, ez a kávéházi eset jól szemlélteti majd, hogy mennyi minden nem változott az 1940-es évekhez képest. Hovatovább kiválóan bemutatja azt is, mire képes a magyarság, ha akár ilyen apró kérdésekben is összefog (lásd alább a Balaton Kávéházban történteket). Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bunkóság nem vallás vagy faj kérdése, sok fehér embert is látunk manapság baseballsapkában étkezni.

Végül pedig néhány megjegyzés, érdekesség, kiegészítés:

Az íráson ezúttal sem változtattam, kivéve a nyilvánvaló nyomdai hibákat.

Az írás elején említett rendelet az 500/1944. B. M. számú rendelet, melyet vitéz Jaross Andor, a Sztójay-kormány belügyminisztere jegyzett 1944. május 19-i hatállyal. A tárgy a „zsidóknak a vendéglátó üzemek látogatásában való korlátozása” volt. E szerint a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók csak azokat a vendéglátóipari egységeket (köztük a kávéház) látogathatták, amelyek esetében a törvényhatóság első elöljárója ezt megengedte nekik, vagy kizárólag zsidók használatára jelölt ki (ennyit arról a tévhitről, hogy a keresztények mindenhová bemehettek, a zsidók meg sehová).

A Balaton Kávéház 1949-ben, az államszocializmus elején húzta le a rolót, nem igazán voltak kompatibilisek a „munkásosztály uralmához”.

A cikkben elhangzó Kisenevet Kisinyovként, de manapság inkább Chișinăuként ismerjük, Moldova fővárosáról van szó, ahol népes zsidó közösség élt a korszakban, ezért is mondja Sziklay János ezt a várost példának.

Kenéz-Kurländer Ede, dacára a „pusztító vészkorszaknak”, sok más sorstársával együtt természetesen túlélte a háború végét, 1952-ben hunyt el Budapesten.

Zsidó kalapbotrány a Balaton-kávéházban

A legutóbbi rendeletek egyike kiparancsolja a zsidókat a legtöbb pesti kávéházból és csupán néhány kávéházban engedi meg jelenlétüket, de azokban is csak szigorúan elzárt helyiségben.

Ez a rendelkezés nagyonis helyénvaló, mert a zsidóság pökhendisége hovatovább olyan tűrhetetlenné vált, hogy amiatt magyar ember már-már be sem merte tenni a lábát a zsidók által sűrűbben látogatott kávéházi helyiségekbe.

Hogy ez a pökhendiség milyen méreteket öltött: arra vonatkozólag felvilágosítást ad az alábbi eset:
Az 1940-es évben egy feketeruhás vendég érkezett a Rákóczi-úti Balaton-kávéházba. Az illető ünnepélyes magatartással foglalt helyet az egyik, kirakatba tett asztalnál, reggelit rendelt és azt újságolvasás közben elfogyasztotta,

Csak éppen a kalapját felejtette el levenni

A kávéházban ülők nagyot néztek, s az egyik asztalnál helyetfoglaló társaság tagjai megjegyzést is tettek erre a neveletlen viselkedésre, de csak úgy csendesen, egymás között.

Másnap megismétlődött az eset. A feketeruhás úr ismét megjelent, s a kávéház Szentkirály-utcai oldalán, egyik ablakban foglalt helyet, ismét bőséges reggelit rendelt és falatozni kezdett, megint csak feltett kalapban. A szomszéd asztalnál ültek a „Gyöngyös bokréta” vezető-emberei, akiknek egyike elég erős hangon megjegyezte:
– Ki ez az ember? Honnan szabadult ez ide?

Ennek a megjegyzésnek visszhangja támadt, s a másik asztalnál is megszólalt valaki:
– Tényleg, hallatlan! Tegnap is így csinált, ma is! Idehozza az ilyen galiciai szokásokat!

Amarrább ült az előzőnapi másik társaság is, köztük dr. Sziklay János író, kormányfőtanácsos és Erdélyi József, a neves költő. Innen is éles megjegyzés hallatszott:
– Ha én bemegyek a zsidótemplomba – mondta egyikőjük –, ott feltétlenül az előírásos rituálékhoz tartom magam, vagy be sem megyek! De ha bemegyek és leveszem a kalapomat: ez már provokálás részemről. Ugyanez a helyzet itt, ebben a kávéházban is! Elvégre mégsem vagyunk Kisenevben és itt mégis csak az európai szokások az irányadók!

A kávéház főpincére felfigyelt ezekre a megjegyzésekre és rémülten futkosott egyik asztaltól a másikig, hogy lecsillapítani próbálja az ideges hangulatot. Végre is maga a feltettkalapos „úr” oldotta meg a kérdést: sürgősen fizetett és – otthagyva a csak félig elfogyasztott reggelijét – a hátsó kijáraton gyors léptekkel eltávozott. Ekkor derült ki, hogy az illető a dohányutcai zsinagóga egyik főrabbija, dr. Friedmann Lajos volt.

Ez a kalapos tüntetés nem volt egyedülálló jelenség. A körúton lévő Bucsinszky-kávéházban szintén gyakran lehetett látni kalapos zsidókat, akik a szomszédos zsidóiskolából jöttek át egy kis falatozásra, de – mert tagjai voltak a hitközségi elöljáróságnak is – csak feltett kalappal voltak hajlandók étkezni. Gyakran láttuk közöttük Kenéz-Kurländer Edét, a kormányrendelettel bedöglesztett „Szombat” című zsidó fajvédelmi hetilapnak szerkesztőjét, aki a társaság többségi akaratának kedvéért szintén hódolt ennek a feltett-kalapos divatnak, ennek az egyébként megmagyarázhatatlan célú és eredetű, kétségtelenül egészségtelen és kellemetlen szokásnak.

A Vígszínház-kávéházban is többször láttunk annakidején egy hamisítatlanképű, szakállas alakot, aki a feketekávé elfogyasztása közben minden kortynál fejére csapta a kalapját, aztán – mert így melege volt –, levette, közben újságot olvasott, majd újabb kortyolgatásnál ismét feltette kalapját.

A zsidók feltett kalapjával kapcsolatban elmondunk még egy esetet:
1941-ben meghalt egyik ismert fővárosi zsidó kereskedő, Walder Márton, akinek temetésén – iskolatársi alapon – néhány keresztény ismerőse, közöttük Hérek Vilmos magánhivatalnok is megjelent. Hérek, aki a nyári hónapokban állandóan kalap nélkül járt, megfeledkezve a zsidó temetőkben is kötelező előírásokról –, kalap nélkül jelent meg a zsidó temető kapujában is. Itt a temetőőrök feltartóztatták, hivatkozva a temető kapuján is kifüggesztett nagybetűs figyelmeztetésre, mely szerint oda csak feltett kalappal lehet belépni.

A társaság négy tagja akadálytalanul bement, Hérek azonban csak úgy tudott utánuk menni, hogy a kerítésen keresztül átvette a már bentlévők egyikének kalapját, azt feltette és így lépett be a temető területére, illetve a szertartásterembe, ahol aztán a kalapot visszaadta jogos tulajdonosának. A szertartás során azonban észrevették a fedetlenfejű urat, mire a szolgák egyikével valami öreg, a hullamosók által használt cilindert nyomattak a fejére.

A dúshajú fejen azonban nagyon hetykén állott a kopott cilinder, mire – a helyzet komolyságára való hivatkozással – Hérek Vilmost udvariasan kitessékelték a szertartásteremből, majd a temetőből is, s a kapuban – elvéve tőle a cilindert – megkérték, hogy most már aztán sürgősen távozzék minél messzebbre.

Hérek hazatért. És otthon megállapította, hogy hiába volt meg benne a régi iskolatárs iránti szimpátia, hiába volt meg az utolsó búcsúra való megjelenés jószándéka, hiába volt a kegyelet, a részvét… nem volt kalap, s így nem vehetett részt a végső tisztességadáson!

A levitézlett liberális multban gyakran hallottuk a zsidóság részéről megnyilvánult vádat, amellyel felekezeti, illetve faji türelmetlenséggel vádolta azokat, akik a zsidó agresszivitással szemben magyar testvéreik védelmére keltek. A fentiek alapján tessék megmondani: ki türelmetlenebb: az-e, aki nem engedi meg, hogy egy keresztény-magyar ember a saját ritusa szerint jelenjék meg egy végtisztességen, vagy az, aki magyar ember létére jogosan megköveteli, hogy egy nem kifejezetten zsidó helyen mindenki a náluk kötelező társadalmi szabályok szerint viselkedjék?!…

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Kapcsolódó: Zsidók és kávéházak Budapesten

Korábbi részek:

- A támadó sárgacsillagos - Harc-lapszemle (I. évf. 4. szám. 1944. június 10.)

- Bosnyák Zoltán: Végső harc órájában - Harc-lapszemle (I. évf. 1. szám 1944. május 20.)

- Budavár felszabadítása török-zsidó szipolyozóitól - Harc-lapszemle

- Hogyan akadályozhatjuk meg az európai zsidóuralom megismétlődését? - Harc-lapszemle 1944-ből

- Zsidók a székely hegyekben - Harc-lapszemle (I. évfolyam 9. szám 1944. július 22.)