Berlin, 1944. április 28.
Dr. Siegfried Horn, a Német Távirati Iroda diplomáciai munkatársa írja:
A háború óriásléptekkel közeledik a drámai csúcspont felé. Ezt ma már senki sem tagadja, függetlenül attól, hogy melyik táborban áll, vagy érzelmileg hogyan foglal állást az események lefolyásához.
Európa és a bolsevista imperializmus között ki van zárva a kiegyezés minden lehetősége. Itt most már csak világos katonai döntésről lehet szó. Ribbentrop birodalmi külügyminiszternek legutóbb a román hírszolgálati iroda munkatársának adott megállapításai eloszlathatták a végső, esetleg még mutatkozó kétséget is efelől.
Európa sorsa azonban nem csupán a keletről fenyegető veszély elhárításától függ, hanem attól is, hogy sikerül-e kikapcsolni mindazokat a tényezőket, amelyek Európát megfoszthatnák győzelme gyümölcsétől. Ez az eset akkor következhetne be, ha a tisztázott keleti döntéssel egyidejűleg nem sikerülne döntéshez jutni nyugaton is. Ez a megállapítás azért olyan fontos, mert még ma is bukkannak fel elképzelések a katonai helyzet állítólagos kilátástalanságáról, vagy jóslatok az egyik vagy másik hadviselő fél győzelmi kilátásairól olyan találgatásokhoz vezetnek, amelyek szerint a háborút más eszközzel is el lehetne dönteni, nem csupán a fegyverek erejével.
Ezeknek a meggondolásoknak alapja az gondolat, hogy Anglia annak a veszélynek tudatában, amely győzelem esetén túl erőssé váló szövetségesei részéről fenyegetné – inkább előbb, mint utóbb –, ismét csatlakozást keresne Európával. Ezekkel a találgatásokkal kapcsolatban a Wilhelmstrasse megállapítja, hogy ezek a tényleges helyzet […], és ebből a helyzetből Németország részéről levont végső következtetések teljes félreismeréséből származó illúziók.
Eltekintve attól, hogy szövetségesei Angliát, ha esetleg szándékában lenne, minden eszközzel megakadályozzák, hogy idő előtt kikapcsolódjék a háborúból, a brit vezető rétegek annyira összeolvadtak a nyugati zsidó autokráciával és a keleti zsidó bolsevizmussal, és annyira erősen él bennük Németország megsemmisítésére törekvő akarat, hogy Churchill Angliájától nem várhatunk mást, mint csak megalkuvást nem ismerő harcot egészen a végső döntésig. A teheráni értekezlet óta szinte óramű pontossággal zajlanak le az események, amelyek során Nagy-Britannia valóságos ámokfutóvá vált, és Németország elleni vak gyűlöletében Európát kiszolgáltatta a bolsevizmusnak, és most Délkelet-Európában tomboló pusztításaival igyekszik még a bolsevizmus útját is egyengetni.
Ettől az Angliától távol áll minden változás, vagy a jelenlegi politikai iránytól való eltérés gondolata, ezzel az Angliával való kiegyezés lehetőségének minden gondolata ugyanakkor éppen olyan elképzelhetetlen Németország részéről is, mert ez Németország európai célkitűzéseinek megváltoztatását, ha nem egyenesen feladását jelentené. Németország ezzel legfeljebb Európát fosztaná meg győzelme gyümölcsétől, amelyet a keleti veszedelem felett biztosan ki fog vívni.
A tények világos felismerése után csak egy lehetőség marad: a keleten elkövetkező döntéssel egy időben nyugaton is döntést kell hozni Nagy-Britanniával szemben, amelynek Európával szemben elkövetett büntetést követelő vétkei óriási arányokat öltöttek. A Wilhelmstrasse méltányos világossággal mutat rá erre a végső következtetésre, amelyet Németország teljes joggal von le Európa érdekében ebből a helyzetből.
(MTI)