Győri Nemzeti Hírlap, 1944. december 28.
Akikben ép még az erkölcsi érzék, pár év óta világosan látták, hogy az a magos ló, amelyiken olyan fennen csücsült híres országgyarapító nemzedékünk, alapjában véve Szent Mihály lova volt.
Ezek álmatlan éjjeleken Herczegh Ferenc mondását forgatták eszükben, amely szerint minden nemzet akkor hal meg, ha megásta a maga sírját, és szerették volna fülébe kiáltani e szerencsétlen nemzedéknek, hogy azzal a sírással ne siessen olyan nagyon. Azonban gyakran egyáltalán nem, vagy csak nagyon szordínósan juthattak szóhoz.
Az ásás eközben vígan haladt előre.
Földbe forgattuk az adott szó szentségét, a közvagyon sértetlenségét, a férfihelytállás magától értetődő voltát, az asszony méhéből a gyermeket.
Az elsőt még megszülte az asszony, maga örömére, életteljessége bizonyságára. A másodikat már csak... talán,... mert esetleg perzsaszőnyeget csinált belőle, hogy évtizedekig tapodjon rajta ő és vendégei, a harmadikból vitrin lett, hogy csodálkozzanak rajta nagypapáik, akik olyat úgysem láttak.
Kispolgáraink ezt gondolták kulturálódásnak, mert jobb irányítás híján ezt tanulták el a levitézlett régi uraktól és a kultúrzsidóktól, akiket majmoltak.
Így ásták a sírt az asszonyok.
Az asszonyok mögött mind tömöttebb sorokban feketéllett a férfiak tömege. Az ő temetkezéseik egy ideig kevésbé voltak nyilvánvalóak, mert magos helyekről sokan vallották, hogy el kell hallgatni, az újságokból ki kell cenzúrázni mindazt, amiért akasztófa és a közvélemény előtt való kipellengérezés járna. A bűnpártolás e módját tekintélyvédelemnek nevezték.
A takaró azonban átlátszó volt, a tömeg megsejtette, mi van alatta.
Megérezte, hogy az alkotmányvédelem nemes patinájú kifejezése alatt szisztematikus gerinctelenítés folyik. Belement az öngyilkos elkendőzési játékba. Lassan a nemzet minden rétege megfertőződött.
E rothadásnak külön kendőző szótára van.
A törvénykijátszás – névkölcsönzés.
A dezertálás – lógás.
A lopás – élelmesség.
Felesleges továbbsorolni... benne éltünk. Ezt az erkölcsi tolvajnyelvet beszélte nemzetünk...
A sír elkészült.
Bele lehet feküdni.
A nagyon roggyantak még kívánják is... hiszen most is... részegek...
Meddő asszonyok: tessék!
Férfinadrágos, jampec kisasszonykák: csak előre!
Parfőmös urak, ne idegenkedjetek a föld szagától, illatos az is! Vihetitek a coctailos poharat is, tessék!
Magatok ástátok! Egytől-egyig részesek vagytok benne!
A ’44-es esztendővel el fogtok a sírban tűnni! Tessék, csak, tessék!
De ha azt akarjátok, hogy Isten az ő ingyen való irgalmából az élet jogát még egyszer visszaadja nektek, akkor tanuljátok meg az ő legegyszerűbb parancsait:
A férfi legyen férfi!
A nő legyen igazi nő!
De messze estetek ti ettől!
És most csodálkoztok, hogy meg kell halnotok. És kérditek: miért?
Hát: ezért!
A halált magatok hívtátok. Útját kiporondoztátok, nagy porondhintéssel!
Pedig, ugye, jó volna élni?
De annak ára van!
„Vessétek el a sötétség cselekedeteit, és öltözködjetek a világosság fegyvereibe.”
Talán most... mikor a sápadt rémület reszket ajkatokon... végre megértitek ezt az üzenetet 1944 szilveszterén!
Csávásy Alice