Kiegészítés Lipusz Zsolt írásához, avagy a nemzeti emigráció véleménye. Marschalkó Lajos gyilkos kritikát gyakorol, írásában rengeteg elhallgatott igazság olvasható az „úri Magyarország" bűneiről. Továbbá arról, hogy ennek az arisztokrata rétegnek egyes képviselői - mint a Kállayak is - miképpen engedték zsidó kézre jutni az országot már a 19. század második felében.

Marschalkó Lajos: Kállay Miklós és korszaka

Ha Mohács korszakát Szapolyai és Fortunatus Imre nevével jelölte meg a történelem, akkor az 1945-ben bekövetkezett második Mohácsnak Kállay Miklós nevét kell viselnie egy higgadtabban ítélő korszak históriájában. Ebben a névben, mint valami gyűjtőlencsében, a magyar bukás, nemzeti szerencsétlenség és alámerülés sűrűsödik, és csak az a megdöbbentő, hogy mindez a szabolcsi provincializmus, mindez a korrupció most odaáll valami New York-i Helikon dobogójára, és meg akarja magyarázni az antibolsevista világhatalommá növekvő Amerikának, hogy Rooseveltet, Churchillt, Taftot, Sztálint és Hitlert beleértve egyedül neki volt igaza a gigászok véres vitájában. Olykor egészen mellbevágóan megdöbbentő az az „úri” nyegleség, vadásztársulati nagyzolás, amellyel egy hanyatló kor utolsó megtestesítője meg akarja győzni a világot arról, hogy a kétkulacsosság valami ezeréves politikai lángelmét, a hazudozás holmi soha nem látott igazságot, és a szószegés, becstelenség egy egészen különös és törzsökös gentlemanlike-ot takar.

A Kállay-korszakot nem lehet megérteni másként, csak éppen a Kállay család történetén keresztül. A 10 magyar törzs egyik legnemesebbjének tragédiája sokszor olybá tűnik fel, mint a Mohamed híres tiszafájáé, amelyet a hódító szultán aznap ültetett el, mikor bevonult a legyőzött Bizáncba, és amelyről azt jósolta, hogy addig fog élni, virágzani, míg az Ozmánlikok uralkodnak a Török Birodalom fölött. Isztambulban ma az utcagyerek is elárulhatja, hogy a szeráj udvarán álló tiszafa utolsó csenevész ága akkor száradt el, mikor Konstantinápoly utcáin végigdübörgött Kemál Atatürk hadserege, és az ifjú forradalom elűzte a megrothadt császári dinasztiát.

A szabadságharc előtt valahogy így indult meg a Kállay-dinasztia lehanyatlása is. A nagy nemzetségből szinte Jókai-szerű figurák sarjadtak elő, csodálatos alkoholisták, akiknek torkán ezer holdak csúsztak le, eladósodott vagabundok és Kossuth-szakállas nőcsábászok, akiknek kedvteléseit vagy a nemes vármegye fizette egy-egy főispánsággal, vagy pedig a szabolcsi földet ellepő új dzsentrik, az okányi Schwarzok, a Zichermann Ignácok, Reichmann Eliseusok, Englender Borek-ek hitelezték a sohanapkori megadás tudatában és reménytelenségében, de egyben kiszámítottságával is. Vácz Elemér, Szabolcs vármegye főlevéltárosának „Adatok a szabolcsi zsidó birtok történetéhez” című könyvéből derült ki, hogy a szabadságharcot megelőző 25 esztendőben a Kállay család tagjai 1 403 437 forintot vettek fel a szabolcsi zsidó uzsorásoktól és ennek eredményeként 1903-ban már 318 000 hold szabolcsi föld volt zsidó földbérlők kezén. Ebből a vészterhes Kállay-örökségből, ebből a sok adósságlevéltől kísért úri-muriból egy egészen speciális “magyar életforma” nőtt ki, amelyet nem érthet meg külföldi, de magyar se igen, aki nem járt Nagykállóban, Kállósemjénben, vagy nem élt Nyíregyházán.

Szabolcsban minden út a Kállay-dinasztiához vezetett, s épp azért, mert minden út ide vitt, egyedül Szabolcsban alakult ki az a „magyar életforma”, amely nem volt ugyan általános, de innen terjedt, áradt, mételyezett.

Csak itt, Szabolcsban nőhettek „magyarrá” és „dzsentrivé” a Vereckén átszivárgott batyus, kaftános világhódítók, csak a Kállayak által teremtett légkörben volt lehetséges egy tiszaeszlári per, amely – természetesen – ugyancsak egy Kállay főispánsága alatt zajlott. Csak itt, csak ezen a homokos földön történhetett meg, hogy a Kállay család hitelezői, az okányi Schwarzok összekötözhessék 1928-ban a krumplivető lányok lábát, hogy ennek nyomán parlamenti interpellációk, botrányok, újságcikkek, és persze agrárszocialista agitátorok sarjadjanak fel, mint a Klárok, vagy Fábián Bélák földjén vetett szabolcsi krumpli. Az az 1 403 437 forint, amelyet a szabolcsi föld meghódítóitól a szabadságharcot előző huszonöt év alatt vett fel a Kállay família, az országban szétterjedő korrupciónak, közéleti tisztességtelenségnek, fenn az ernyő nincsen kas úrhatnámságnak mérgező vetése lett. Szabolcs egy idegen, kaftános hódoltság területévé vált, amelyen – a Degenfeldek téglási kastélyában már szemrebbenés nélkül mondhatta szembe a tiszaeszlári bírónak, a független, hajthatatlan magyar úrnak, Korniss tanácselnöknek Tisza Kálmán, hogy ha elítéli a saktereket, akkor veszélyezteti a „salus rei publicae”-t, mert Rotschild megtagadja a rente-konverziót, és csődbe jut az egész monarchia. Hogy a Verhovayak, Istóczyak, Ónodyak levert és Szabolcsban megfojtott forradalmának mi lesz a következménye? Ki törődött azzal. Két-három évvel később megindultak Amerika felé a Cunard Line hajói, hogy a Kárpát-medencéből elvigyenek több mint egymillió magyart, aki már „nem lelé honját a hazában”.

A Kállay család jóvoltából lett Szabolcs vezér földje egy gennyes fekély Magyarország testén. Hiszen innen indultak útjukra a Klár Zoltánok, a Fábián Bélák, sőt – a Szamuely Tiborok is. De az ősi magyar faj megromolhatatlanságát hirdeti, hogy innen léptek porondra a Bary Józsefek, a Kornissok, Megyeryk s – ne felejtsük el – a Milotay Istvánok, akik már egy új, emberségesebb, magyar világ korbácsát suhogtatták meg mindama erkölcsi feloszlás, közéleti korrupció, szívtelen reakcionáriusság fölött, amit a Kállayak Szabolcs vármegyéje jelentett.

Míg Kállay Miklós valahol Szabolcsban szolgabíróskodott, az első világháború tűzharcából egy acélfürdőben keresztelt, új, magyar nemzedék érkezett haza. Ők már nem a vesztegető pénzekben, nem a kállósemjéni tivornyák, és nem is a Szamuelyk vérgőzös lázálmaiban hittek, hanem egy szebb, keményebb, erkölcsösebb és keresztényibb új magyar világban, amely végre igazságot hoz az okányi Schwarzok birtokán összekötözött lábú parasztlányoknak, a Chorinok gyáraiból kisemmizett magyar intellektüeleknek, a Vidák kartellei által kiuzsorázott parasztnak, és Buchinger Manók szakszervezeteibe szorított magyar ipari proletárnak.

„Konszolidáció”, „jogrend” és „ne bántsuk egymást” jelszavával, antantfenyegetéssel és cseh megtorlás rémületével, népszövetségi hitelelvonás, pengőromlás figyelmeztetésével hányszor, és milyen sunyi eszközökkel akarták letörni ezeket a forrófejűeket, „fésületleneket” és mosdatlanokat annak a bethleni politikának élharcosai, amelynek egy Kállay Miklós is a főispánja volt. Mint jó nacionalisták és nemes hazafiak lángoló honfiúi dühvel átkozták el a Titulescuk, Ducák, Bratianuk panamáit és Benesék ál-nacionalizmusát, de a Bessenyei téri Vármegyeházától a Sándor-palotáig ugyanazt a „magyar életformát” védték, őrizték nagytrafikjai, az A. és B. Kasszák, a tehén- és tyúkkölcsönök, az ingyen részvények, és nyomukban Petrisevich Horváth és Dréhr Imre panamái virágoztak ki.

Kállay Miklós New Yorkban tartott előadása során alaposan elárulta magát, amikor azt mondotta, hogy „Gömbös Gyula forradalmat hozott Magyarországra, és ettől kezdve terjedt ott az antiszemitizmus”. Hiszen ennek a gömbösi „forradalomnak” első földművelésügyi minisztere, aki 1935 végéig szolgálta a „Vezért”, senki más nem volt, mint Kállay Miklós. Igen, ők meglátták, hogy akkor felfelé ível a nacionalizmus útja, hogy a szomszédos Németországban egy nemzeti forradalom fáklyáit hordozzák a polgári és munkás tömegek. Ők hát siettek kihasználni a konjunktúrát, az új irányzatot. Siettek benyomulni az új ingyenélést, új úri-murit biztosító reformkorszakba, és e lépéssel együtt feledni a kállósemjéni Seligmanokat, akiknek a napja leáldozóban volt akkoriban.

Ők nem ismerték azt az idealizmust, amely Gömbös Gyula szkv. vezérkari századost fűtötte, mikor 1919. április 24-én, a vörös tenger egy kicsiny szigetén 25 szegedi „ellenforradalmár” előtt prófétálni kezdett az új világról, és beteljesedvén, meghódítván mindent, úgy halt meg, hogy kedvenc lovát kellett eladnia a temetési költségek fizetésére. Nem ismerték azt a mély magyarságot sem, amely Bécsből Szegedre hajszolta az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagját, gróf Teleki Pált, hogy egy Vulkán kofferben élet és halál kockázatával 3 millió koronát hozzon az ellenforradalmi hadsereg napi nyolckrajcáros zsoldjának kifizetésére. Ők nem ismerték a Darányi Kálmánok nemes puritánságát, az Imrédyek, Bárdossyak kivégzőoszlopig terjedő magyarságát. Ők ebben az egyszerűségben, önzetlenségben, áldozatkészségben és önfeláldozásban valami „idegen eszmét”, valami gyanús és bizony talán göbbelsi állásfoglalást láttak, valami magyarra fordított pángermanizmust, amely merőben ellentétes a magyar, de mindenekfölött a szabolcsi életformával.

Ebben a légkörben következett el Magyarországra 1938, amikor a szociális, prohászkai eszmékből fakadt ifjú generáció felzárkózott a német birodalom oldalára, és egységesen kezdte hinni, amit az Új Nemzedék szerkesztőségében a Milotay Istvánnál tisztelgő fiatal vezérkari tiszt, Gömbös Gyula mondott 1919-ben a Német Birodalomra vonatkozólag: „Együtt buktunk el, és együtt fogunk felemelkedni.” Ők, a Kállay Miklósok, akik az első Gömbös-kormányban kiszolgálták a 95 pontot, s akik az öntözésügyi kormánybiztosságban lázas „téglahordói” voltak a magyar reformkorszaknak, a szabolcsi sovinizmus parazsaitól fűtve, nacionalista vonalon kitűnő szövetségesei voltak Hitlernek, aki a versailles-i és trianoni békediktátumok papírfalait döngette. Szocialista vonalon azonban, pontosan ez a Kállay-klikk volt az, amely a magyar életforma, a magyar változhatatlanság vonalán a nyugati szocializmus elszánt ellensége lett, hogy az angolszász kastélyok életformájának báva csodálatában belehulljon a szovjet-bűvöletbe.

Nem voltak ezek a jó urak, sem németbarátok, sem angolimádók, sem filoszemiták, hiszen lényegében megvetették azokat, akik a kölcsönöket nyújtották, és antiszemiták sem voltak, míg érdekük nem kívánta úgy; egyszerűen és közönségesen egzisztencialisták, vagy opportunisták voltak. A kasztönzésnek egész külön „magyar világnézetét” építették fel a megyegyűlésekben, a kaszinókban, a hajtóvadászatokon. S ez a világnézet azt hirdette, hogy ők a Bolok-Simján nemzetséghez tartoznak, s akiknek egy Ubul vezér volt az ősük, a repülőgép korában is magát a nemzetet jelentő, előkelő osztályt testesítik meg, tehát ami nekik jó és nekik hasznos, az jó kell hogy legyen az egész magyarságnak. „Politikai érzékük” csak annyiban volt, hogy látták: az ő örökös főispánságaik megrothadt here-világa, a kasztszellem, antiszocializmus, politikai fortvurtschlizás hanyatló világa, az ingyenélés rendszere nem tarthat örökké, és nem tartható fent tovább. Különösen nem a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus két malomköve között. Valakihez csatlakozni kell, aki hajlandó megvédeni az „életformát”, és hajlandó kölcsönt folyósítani ennek a tarthatatlan életnek a fenntartásához. Szóval valakit, aki ágyúkkal és repülőgépekkel is hajlandó megvédeni a kállósemjéni kastély roskadozó falait.

Eképpen lett Kállay Miklós 1932-ben annak a Gömbös-kormánynak földművelési minisztere, melyről most azt mondja Amerikában, hogy az „antiszemita és forradalmi” volt. A Harmadik Birodalommal ő kötötte az első nagy üzleteket, amelynek során a magyar föld terményeit akarta megfelelő világpiaci áron elhelyezni Gömbös Gyula. Ő volt tehát a leglelkesebb kiszolgálója annak a gazdasági politikának, amely végeredményben a német nemzetiszocializmushoz kötötte Magyarország sorsát. Igaz, hogy máshoz nem is köthette, mert az angol követ nyíltan, félreérthetetlenül megmondta Gömbös Gyulának, hogy ők, az angolok, „pillanatnyilag nem tudnak vásárolni Magyarországtól.” A Kállayak tehát csinálták a német „business”-t, azonban belül, önmagukban lenézték ezt a murgai tanítófit, Gömbös Gyulát, aki csak kisnemes volt, és aki valami furcsa, érthetetlen dologról, szociális Magyarországról, egy egész különös ellen-Szabolcsról, becsületről, munka ellenében élvezett jövedelemről, hűségről, szerénységről és nemzeti áldozatkészségről prófétált egy új világ küszöbén

Ők, a Kállayak és a csatlósaik a gömbösi elveken keresztül gyűlölték az egész magyar középosztályt, az ÁDOB-os ifjúságot, amely a tehetség és képesség jogán akart benyomulni az idegen kézben lévő gyárak, bankok, vállalatok irányító pozícióiba, és amely már ott, Szabolcsban is kezdett kellemetlen keresztény konkurenciát támasztani a tollbevásárlóknak, krumpliügynököknek, gabona- és állatszenzáloknak, akik joggal félhettek tőle, hogy ha ez így megy egy évtizedig, akkor nem lesz miből „hitelezniök”, ha megszorul. És persze halálosan gyűlölték az új német rendszer szocializmusát, amely a marxizmus nélküli, osztályharctalan szocializmust hozta a tömegeknek. A Peyerekkel, Buchingerekkel, a GYOSZ által megfizethető profi-forradalmisággal alkalmas pillanatokban ki lehetett egyezni, meg lehetett alkudni, mint a Bethlen-paktumban is történt. Az agrárszocialista demokraták nem fognak Okányba, Kállósemjénbe menni, hogy ott a krumplivető proletárlányok véres bokáján megoldják a kötél csomóját, és a Keresztes-Fischerek, a Sombor-Schweinitzerek, vagy Hetényi-Heidelbergék sem fogják kutatni cserébe, hogy a MÉMOSZ-nál, az Általános Fogyasztási Szövetkezetnél, a Hermesnél és Corviniánál hány milliót lopnak a munkásverejtékből gyűlt vagyon haszonélvezői: a Gyürki Grószok, Peyerek, Kéthly Annák.

Azokra, akik ott sorakoztak a Gömbös Gyula által felgyújtott fáklya mögött, a Turul-bajtársakra, a nyugat-magyarországi felkelőkre, az ébredőkre, Tormay Cecile magyar asszonyaira nem lehetett azt mondani, hogy bolsevisták, és nem lehetett őket megfélemlíteni a bűnös múlt jogán valami „kommunista összeesküvés” megrendezésével, hiszen a szegedi fővezérből ezek csináltak kormányzót, és ezek álltak szemben Budaörsnél a restaurációs kísérlettel, ami megmentette Horthy Miklós országlását. Ezeket a reformereket – akik sajnos nem tudtak forradalmárokká bátorodni – csak gyűlölni lehetett, s még ezt a gyűlöletet is véka alá kellett rejteni. Csak egyszer, a Felvidék visszacsatolása után szólta el magát a Kállay-féle csáklyásság szangvinikus, ősz panamistája, Sztranyavsky Sándor, mikor a szociális és nemzeti gondolatot hordozó felvidéki képviselők felé odakiáltotta: „ez a benesi szellem”.

Mert számukra benesi, vagy hitleri, esetleg sztálini szellem volt minden, mi változásért, újért, nemzeti egységért és szociális megújulásért kiáltott a magyar glóbuson. Horthy Miklós híres, és nem túl sok államférfiúi bölcsességre valló beszédében megmondta: 9 millió hold föld van, és 9 millió magyar, tehát nem adhatunk földet, mert legfeljebb egy hold jutna még szegény Feri kegyelmesre, mármint Chorin Ferencre is. Igen, ők idegen eszmének, alkotmányellenesnek, fajgermán importnak kiáltottak ki mindent, ami időszerűtlennek tartotta az egyház 900 000 holdnyi, zsidók által bérelt birtokát, az 1 100 000 holdnyi zsidó birtokot, a Chorin-Vida kartelek zsákmányuralmát, és mindenek árnyékában a 3 millió kitagadott koldust: a magyar faj legjobb, legértékesebb rétegét. S hogy a nemzeti gondolat és szociális érzés vonalán kialakuló magyar egységet megbonthassák – saját kiváltságaik védelmében –, elkövették a legszörnyűbbet, amit elkövethettek: egymásra uszították azokat a népeket, amelyek évszázadokon át éltek hűségben, becsületben Szent István szétszaggatott palástjának oltalma alatt. Ahogy a Nyolc Órai Ujságot, a Magyar Nemzetet, a Népszavát, a Független Kisgazdapárt és Nemzeti Parasztpárt szajhaparasztjait meguszították a hazához hű, népi németség ellen, ahogy a Felvidék, Erdély, Kárpátalja, Délvidék visszacsatolásának árnyékában mindig a népi németséget gyanúsítgatták a Dunántúl elszakítására irányuló törekvésekkel, ahogy a bonyhádi választáson – rongyosgárdista egyenruhába öltöztetett terrorlegények segítségével – Keresztes-Fischer titkos alapjából még az ellenzéki képviselőt is támogatták a kormánypárt saját jelöltjével szemben, az a Szent István-i elvek legszégyenletesebb megcsúfolása, a klikk-sovinizmusnak olyan kinövése volt, amely példátlanul áll ezer esztendő történetében.

A Kassa visszafoglalására indított felsőházi vonatban még megcsinálták a reakció nagy ellenforradalmát Imrédyvel, Jarossal és a felvidéki képviselőkkel szemben, s ezzel kemény éket vertek az alig visszatért magyarság és az otthoni nemzet közé. Köszönetképpen a bécsi döntésért hozták Telekit, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagját, aki számukra Széchenyivel egyenrangú magyar volt, hiszen a románok által elvett földeket nem a székely parasztnak, hanem a magyar grófoknak és báróknak adatta vissza. Bárdossyban, a londoni magyar királyi követség első tanácsosában csalódtak ugyan, mert Bárdossy megvesztegethetetlen volt. Nem tartozott a klikkemberek, az egzisztencialisták és konjunktúralovagok, főként nem tartozott a kállósemjéni életforma védői közé, és nem volt hajlandó nevével fedezni a dinasztiaalapítási kísérlet asszonyi lázálmait.

Jönni kellett tehát annak, aki jöhetett, és képes volt arra, hogy a nemzet becsülete árán is megmentse az összeroskadás előtt álló „úri Magyarország” kaszinói kártyavárait. És ez a valaki nem lehetett más, csak Kállay Miklós – mint prototípus, és mint annak a rothadásnak, avultságnak, kétszínűségnek lábon járó képviselője, amely a magyar sorsot Nagy Ferencig, Tildyig, sőt egészen Rákosi Mátyásig sodorta.

„Én most a magyarság szent háborújába viszem ezt a nemzetet!” – kiáltotta a kassai emelvényről Kállay Miklós, amikor búcsúztatta a saját fiát, Kállay Miklós m. kir. huszárfőhadnagyot, aki még ma is szovjet fogságban raboskodik.

A nemzet számára tehát aláírtak egy hamis váltót, s mint kiderült, hamis váltót kaptak a német szövetségesek is. A nagy játszma úgy volt kitervelve, hogy ha az 1942-es német offenzíva kijut a Kaukázusig, vagy épp a Perzsa-öbölig, akkor esetleg kitelepítik Chorin kegyelmes urat, viszont ezzel szemben jön a dinasztiaalapítás. Ha pedig nem, akkor következik a szent háború szabotálása, és a hamiskártyások becsempészik a pakliba az angol ászt, vagy a bolseviki tökalsót.

Hogy ez így volt, arra rendkívül jellemzők Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla, Közi-Horváth József és mások felszólalásai, amelyek 1942-ben még lelkesen helyeselték a háborút, dicsérték a hadsereget, Hitlert, és „egyhangú lelkesedéssel” szavazták meg ellenzéki padokból is úgy az angol-amerikai hadüzenetet, mint a magasabb hadügyi költségvetéseket.

Arról senki sem beszél mostanában, hogy erkölcsi téren milyen rettentő rombolást végzett ez a politika. A németek oldalán egyfelől „szent háborúba” küldötte a nemzetet, másfelől szinte Keresztes-Fischer Ferenc hatósági engedélyével létrehozta a népfrontot, amely élén gróf Dessewffy Gyulával eljutott a Táncsics-síremlék vörös szalagos megkoszorúzásáig. A honvédet belevitték a „szent háborúba” s a doni frontra nem küldtek elegendő felszerelést, élelmet, ruhát, hogy a szent háború vérző részesét elkedvetlenítsék és kiundorítsák mindenféle harcból. A Donhoz küldött 120 000 magyart egyszerűen leírták a számláról, és a fronttól akkor még jó messzire az Aladárok és Edömérek klikkje javára árjásították a zsidó vállalatokat. Mikor Bartha Károly hadügyminiszter 200 holdas zsidó ajándék szőlőt kapott, mikor nagybaczoni Nagy Vilmost és egész zsidó rokonságát betársították az Elkán és Gerő milliós szűcs üzletbe, akkor egyfelől a harcoló sereg felé nyilvánították, hogy „van mit védenie”, másfelől a hadsereg tisztikara felé is kinyilatkoztatták, hogy így lesz megjutalmazva mindenki, aki hajlandó majd egy kis átállásra. A németeket állandóan szidták, hogy nem adnak megfelelő segítséget, nem szállítják a megfelelő fegyvereket, és – íme – most Kállay Miklós New York-i előadása szerint ezeket a fegyvereket le akarták tenni az angolok előtt, akik majd visszaadják, hogy a németek ellen fordíthassuk. Ilyen körülmények között ki várhatta a németektől, hogy megbízzanak a magyar szövetségesben, és mit várhattak az angolok? Hiszen Kállay Miklós előadása szerint maga Stern Samu könyörgött neki, hogy a német megszállás esetén ne legyen ellenállás, mert annak a zsidóság fogja megfizetni az árát. Az angoloknak pedig nem gyáva zsidók kellettek, hanem legalábbis varsói gettólázadók, akik fegyverrel harcoltak a német csapatok ellen.

Az egész megrázó rémhistóriában, a Fortunatus Imrék korának felújulásában az a legszörnyűbb, hogy senki sem beszél a Kállay-korszak és a magyar-német viszony erkölcsi oldaláról. Ezt egyedül vitéz Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök merte kimondani egy 1943-as jelentésében, amelyet Kállay Miklósnak is olvasnia kellett: „Bennünket a becsület is a német oldalra köt”. A magyarság ezer esztendőn keresztül – győztes, vagy vesztes csatákban –, de mindig komolyan vette a szövetségi hűséget.

Károlyi Mihályt, az árulót kiátkozták még maguk Kállayék is. Pedig Károlyi, aki utolsó pillanatban vette át a hatalmat, csak nagyon kezdő Efialteske volt Kállay Miklóshoz képest. Az a politika, amely feltételezte, hogy a tomboló háború közepén az angolok meg fogják szegni az oroszokhoz fűződő szövetségi hűségüket, csak azért, hogy a Kállay-klikkeket kimentsék a német cseberből és az orosz vederből – egyszerűen ostoba volt. Mindezen felül ügyetlen is volt, mert hiszen az ankarai tárgyalásokon az egész kétbalkezes együttes hagyta tetten éretni magát. Mindenekfölött azonban erkölcstelen volt ez a politika, amely árulót akart formálni egy egész nemzetből a szabolcsi kiváltságok megmentése érdekében. Mindenki tudta, hogy a képmutatás, álarcoskodás, becstelenség és hűtlenség, az adott szó megszegésének politikája kísértetiesen viszi az országot a német megszállás felé. Viszi pedig – egészen tudatosan – azzal a céllal, hogy a hatalmi és klikk-önzésnek ez a panamista csoportja egyszer majd a New York-i Helikonban megmoshassa a kezét, s Pilátusként elmondhassa, hogy ő semmiért sem felelős. Pedig neki, és egyedül csak neki kell felelnie az ország megszállásáért, s mindenért, ami ezután történt.

Kállay Miklós azt mondja most, hogy 1944. március 19-ike súlyosabb nap volt az ország történelmében, mint Mohács. A 26 000 Aladár és Edömér nem esett el ugyan a hős vértől pirosult gyásztéren, de higgyük el, hogy Kállay Miklós számára Mohács volt. Hogy Horthy Miklós számára mi volt, azt Paul Schmidt, Hitler tolmácsa írja meg híres könyvében, mikor elmondja, hogy 1944. március 18-án, a Hitlerrel történt éles szóváltás után, és midőn már Magyarország felé meneteltek a német csapatok, őket a Turán különvonatban vacsorára hívta meg Horthy Miklós kormányzó. A magyar Reichsverweser vidám hangulatban, az „ő utolérhetetlen charme-jával”, mint Paul Schmidt mondja – anekdotákat mesélt a régi monarchia korából.

Az új Mohácsnál tehát II. Lajos király lova nem ugratta át a Csele-patakot. A király leszállt, és anekdotákat mesélt – folytathatnánk a mohácsi hasonlatot.

Egy ország elveszett, de a becsületet megmentette a magyar nép és a magyar honvéd, mely egész a nyugati határig harcolt a betörő bolsevista ellenség ellen. Kállayéknak megmaradtak az anekdoták, a diplomata lapok, a Free Europe önigazolgató fórumai, és megmaradt a bizonyos tudat, hogy a Kállayék liberális rendszere, úri Csák Mátésága nem fog feltámadni soha, semmi körülmények között.

A nemzet, amelyet megcsaltak és megfeszítettek, Kállayak nélkül fogja megérni a nagy feltámadást!

(Új Magyarság /Brazília/, 1954. április-május)