Az első pillantásra szellemes viccnek, illetve vásári provokációnak hittem magam is a hírportálunkon tegnap este Felfüggesztett börtönre, Auschwitz-, Jád Vásem- vagy holoközpont-látogatásra ítéltek egy hazafit című írás egész tartalmát. Aztán utóbb kiderült, hogy Auschwitz nem vicc, a cikk nem hírlapi kacsa, és Abszurdisztánban ez a rideg, naturalisztikus hétköznapi valóság. Hiszen itt, ami a képtelenséget és az irracionális esztelenséget illeti, minden lehetséges, és semmi sem lehetetlen. Rákosi elvtárs örömében táncra perdülhet és csárdás macabre-ot lejthet a pokol kilencedik körének legsötétebb bugyrában, hiszen a mai Magyarország jogszolgáltatása olyan abszurd és ép elméjű ember számára felfoghatatlan ítéleteket szab ki, mint amilyenekre az ő dicstelen országlásának időszakában volt utoljára példa hazánkban.
2010-es falfirka a gyöngyösi zsinagógán
Egész történetünk kiváltó oka olyannyira banális, hogy egy normális politikai és jogszabályi elvek alapján működő államban semmiféle hivatalos következménye sem lett volna az esetnek. Nagy György – aki korábban nagyon helyesen tojást dobott a magyar történelemben talán legkártékonyabb budapesti főpolgármesterre – egy 2011. október 23-án tartott rendezvényen nagy nyilvánosság előtt magasba tartott egy táblát, amelyen héber nyelven „a holokauszt nem történt meg” felirat volt olvasható. A Büntető Törvénykönyv 269/C szakasza alapján ezzel a tettével állítólagosan elkövette a nemzetiszocialista rendszer bűnei nyilvános tagadásának vétségét. A fiatalember szerencsétlenségére a tömegben volt egy MSZP-s pártkatona, aki ha jogi értelemben esetleg nem is, szellemi-kulturális nézőpontból feltétlenül izraeli-magyar kettős állampolgárnak tekinthető, hiszen – úgymond – érzékenységét sértette a transzparens szövege, így feljelentést tett Nagy György ellen. Nyilván jogelméleti szinten megérne egy szakmai vitát, hogy a „holokauszttagadó” férfi cselekedete kimeríti-e a ma hatályos Btk. 269/C szakasza szerinti büntetőjogi tényállást. Kétségtelen ugyanis, hogy fellépése nagy nyilvánosság előtt történt, viszont az is teljesen bizonyos, hogy az idegen nyelvű feliratot egyetlen személy értette csupán, legalábbis az ott tartózkodók közül senki más nem kifogásolta Nagy cselekedetét, s nem kezdeményezett sem magán- sem közvádas büntetőeljárást ellene, nyilvánvalóan azért, mert a demonstrálók és az ott hivatalból jelenlévő hatósági személyek közül senki nem értett egy árva kukkot sem a héber szövegből. Ez esetben pedig a nagy nyilvánosság kritériuma s annak tényállásszerű megvalósulása a józan ész alapján erősen megkérdőjelezhető.
Az ominózus transzparens-felmutatás okán két fontos további probléma is felvetődik bennünk. Az egyik a kettős állampolgársággal rendelkező közéleti szereplőknek, politikusoknak a magyar állami és közintézményekben, valamint a nyilvánosság, a média világában játszott szerepének és morális, illetve jogi felelősségének kérdésköre. Tudniillik teljesen kézenfekvő a problémafelvetés, hogy történetesen egy izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkező közéleti szereplő tevékenységével izraeli vagy magyar érdeleket szolgál-e. S amennyiben identitástudata a közel-keleti törpeállamhoz köti, nem követi-e el napi munkavégzése során folytatólagosan a hazaárulás bűntettét Magyarországgal szemben? S mindezek után nem térhetünk ki a kötelezően felteendő újabb kérdés elől: nem teljesen jogos magyar igény-e az, miszerint a hazai politikai, gazdasági, pénzügyi-banki és kulturális közéletben szerepet, különösképpen kulcspozíciót betöltő kettős állampolgárok névsorát nyilvánosságra kellene hozni? A másik kardinális probléma pedig maga a jelen írásunk tartalmi magját képező Btk. 269/C törvény. Evidenciának kellene lennie egy normális állam normális jogalkotói előtt, hogy bármely történelmi korszak bármely eseményének, személyiségének megítélése, az arról kialakított tudományos vagy publicisztikai szinten közölt álláspont, illetve az ezekkel kapcsolatos viták, polémiák semmilyen szinten nem tartoznak a büntetőbíráskodás illetékességi körébe. Puritán egyszerűséggel és közérthetőbben: sem a rendőrségnek, sem az ügyészségnek, sem a bíróságnak az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, hogy az állampolgár mit gondol, miként vélekedik és mit hirdet az ún. holokausztról – de az ukrajnai holodomorról vagy a Gulág táborokról sem -, hiszen ez történelmi és nem kriminalisztikai kérdés. Amennyiben viszont ezen hatóságok belekontárkodnak e kompetenciájukon kívül eső szakmai kérdésekbe, akkor ez esetben már aligha beszélhetünk jogállamiságról. Éppen ezért javasoljuk, hogy a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt internetes és nyomtatott sajtótermékekben tegyék közzé azoknak a parlamenti képviselőknek a listáját, akik ezt az ostoba, értelmetlen – s nem mellesleg az ő szándékaikkal szemben éppen az ellenkező hatást, az antiszemitizmus napról napra történő erősödését és terjedését kiváltó, illetve azt fokozó –, előbb-utóbb a történelem kodifikációs pöcegödrébe kerülő törvényt megalkották. Legyen annyi bátorságuk, hogy vállalják tettük következményeiért a felelősséget.
A holokauszttörvény azonban megközelíthető egy másik jogelméleti, illetve politikai aspektusból is. Az 1990-es impériumváltás óta egyre erősödő össztársadalmi élmény és tapasztalat, miszerint a jogalkotók részéről a szabálysértési- és büntetőjog átgondolatlan, felületes, fiskális szempontokat szem előtt tartó, szakmailag értelmezhetetlen és durva szigorításával az egzisztenciális ellehetetlenülés állapotába taszított milliók napi életében olyan példátlan bűnelkövetési magatartásokat kreálnak és kriminalizálnak, amelyekkel a folyamatos megfélemlítettség állapotában tarthatják a magyar embereket. Ostoba módon ezt abban a tévhitben teszik, hogy a mind vészesebb társadalmi krízishelyzeteket ezzel kezelni lehet, illetve az esztelen és irreális bírságolási és büntetési tételek meghatározásával a tátongó államháztartási deficitet mérsékelni lehet. Röviden, ma az államhatalom részéről érvényesülő jogfilozófiai alapelv spártai tömörséggel két szóban foglalható össze: megfélemlítés és sarcoltatás. Ugyanakkor a maffiastruktúra – vagyis az egymással szervesen összefonódó, szimbiózisban létező alvilági keresztapák, a politikai és legális üzleti szféra – kiváltságolt elitje és klienseik minden létező törvény és morál felett állnak, milliárdos bűnügyeiket, valamint az ezekkel összefüggő terrorakciókat és bérgyilkosságokat minden esetben elkenik-eltussolják valamilyen módon. Ennek tükrében szánalmasan groteszk és egyben felháborító, hogy miközben az 1990-2012 közötti magyar történelem elsősorban a klasszikus értelemben vett kriminalisztika eszköztárával közelíthető meg és írható le, a magyarországi bűnüldöző hatóságok olyan eseményekből kreálnak büntetőügyeket, amelyeknek társadalmi veszélyessége egy képzeletbeli, jelképes szociológiai koordinátarendszer mínuszos tartományában helyezhető el. Itt az adekvát helye az ún. holokauszttagadásnak is.
A magunk részéről sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy ma, amikor a kozmopolita finánctőke gyarmati karvalyuralma alá vetett magyar társadalom ezernyi testi-lelki, erkölcsi, ellátási, túlélési, egészségi, közbiztonsági és a Jóisten a megmondhatója, hogy még miféle vészekkel küzd, e helyzetben abszolút lényegtelen és tökéletesen érdektelen kérdés az, hogy egy magyar állampolgár mit gondol, illetve hirdet egy történelmi eseményről, történetesen a holokausztról. Akár családi körben, akár a nagy nyilvánosság fórumain. Ennek csak abban az esetben van, lehet jelentősége, ha a zsidó Norman G. Finkelstein állítása igaz, nevezetesen arról van szó, hogy itt egy dollármilliárdos extraprofitot termelő uzsoraüzletágat működtetnek immár több mint egy fél évszázada. S az ügyet különösen érdekessé, mondhatni pikánssá teszi, hogy a Magyarországot gyarmatosító-felvásárló globális háttérhatalom oligarchái és a holokausztbiznisz haszonélvezői és privilegizált köre egy és ugyanazon tabusított nevű nép- és érdekcsoport ivadékaiból kerül ki. S íme, itt be is zárul a kör. Valójában ez ad magyarázatot az ominózus 269/C születésére is, amelynek pallosával fenyegetőznek ma a hatalom birtokosai. Kezdésként ennyit elvi bevezetőként az értelmetlenül és aljas módon meghurcolt Nagy György büntetőpere és az elmarasztaló ítélet elemzése elé. Legközelebb innen folytatjuk.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info