A 2012-es Szittya Világtalálkozó megnyitó előadása

Mottó:

1.) „Istent föl nem foghatónak azok tekintik, akik leginkább ismerik, és tökéletesen ismertnek azok, akiknek fogalmuk sincs róla.” (Száma-Véda)

2.) „A magyar feltámadás a magyar lélek átállása gondolkozásban és cselekedetben arra, hogy idegenek helyett végre a saját fajtáját szeresse és pártolja. A nemzeti hit, vagy magyar vallás a faj- és hazaszeretetnek a vallásosság szintjéig való fölemelése, vallásos áhítattal való élése és a mindennapi életben való gyakorlása.” (Páll János)

3.) „Ha a bölcs és becsületes polgárok lemondanak arról, hogy saját maguk irányítsák a polisz életét, akkor az lesz a büntetésük, hogy ostobák és gazemberek fognak uralkodni rajtuk." (Platón)

Tisztelt Világtalálkozó, kedves Honfitársaim, szittya-magyar Véreim!

Aquinói Szent Tamás, a nagy misztikus egyháztanító, a skolasztika (irányzatát tomizmusnak is nevezik) megalapítója (aki Boldog Özsébet is segítette a magyar pálos rend pápai elfogadtatásában) írta valahol, hogy a teljes tudás nem más, mint a hit s a tudomány összessége. Ezzel nyilván arra is célzott, hogy vannak emberi ésszel felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan égi és földi jelenségek, szellemek, amelyeket-akiket kutathatunk, vallathatunk ugyan, de igazán elérni és minden ízében megragadni sohasem leszünk képesek. Ilyen a végtelen gazdagságú, kimeríthetetlen bölcsességű és energiájú, mindenható, ugyanakkor örökké jóságos és szerető Ős Egy, másképpen Önvaló, vagy a mi civilizációnkban Istenként tisztelt és imádott Teremtő; mások szerint Teng(e)Ri, Ősten, esetleg Öregisten, vagy Mindenek Atyja; s a régebbi matriarchátusban pedig a Termékenység Anyaistennője, a szkítáknál Anahyta (lásd még Willendorfi Vénusz, Boldogasszony Anyánk, Babba Mária stb.). Ezt még tovább bonyolítja a Szentháromság Egyisten dogmája (a hivatalos álláspont értelmében Atya, Fiú és Szentlélek; az „eretnekként kiátkozottak”, pl. Badiny Jós Ferenc szerint pedig Apa, Anya és Gyermek), amit elmélkedésében Szent Ágoston is úgy rajzolt le, hogy a legmegfoghatatlanabb hitigazságok közé tartozik, s alaposan kösse föl a gatyáját, aki e titok végére akar járni.

Megjegyzem, akkor sem vagyunk sokkal könnyebb helyzetben, ha egy nép, jelesül a magyarság idők homályába vesző származásának helyét, kronológiáját, pontos körülményeit kívánjuk földeríteni. László Gyula, polihisztor (régész, festőművész, író) őstörténészünk azt mondta, hogy olyan ez, mint egy mozaikokból összeálló kirakós játék, melyben rengeteg a fehér folt, s alig akad hozzá egy-egy beilleszthető töredék. Noha azt ő sem tagadta, hogy minél többen foglalkoznak a rejtvény megfejtésével, annál közelebb juthatnak a bizonyításhoz; azonban kétséges, hogy valaha föltárhatjuk-e a részletes, cáfolhatatlan igazságot. Kölcsey Ferenc Huszt című epigrammájában imígyen szól: „… Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? / Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? / Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; / Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Csak nem azt sugallja ezzel a Szatmárcsekei Remete, hogy minek foglalkozunk hajdani (nagy)létünk szétporló nyomaival, mikor jóval lényegesebb a jelen s a távoli jövő, meg bizonyára ezer sürgősebb tennivalónk is akad nemzetünk pallérozása, fölemelése érdekében? Hajlamos vagyok mégis azt leszűrni belőle, hogy a költő nem a múltunkat ítéli feledésre, hanem csak az üres múltba révedést, a visszahozhatatlan „daliás idők” iránti nosztalgiázást kárhoztatja.

A fenti ráhangolódás után, immár „szellemi mankóimat” félredobva megállapítom, hogy (rég)múlt nélkül nem lehet jövőnk sem; mert szabatosan fogalmazva: a jelen nem is létezik, csupán egy kósza pillanat, hiszen a magunk mögött hagyott percek már a múlthoz tartoznak, az előttünk levők pedig a jövőhöz. Nem véletlen, hogy a rómaiak Janus-szobrai is mindig kétarcúak, melyek közül az egyik a múltba, a másik a jövőbe néz; ezzel is szimbolizálva a két fogalom szoros összetartozását, míg a jelen legföljebb rögzítő kapcsot képez köztük. A díszítő motívumainkban gyakran fölbukkanó életfa (meséinkben, mondáinkban égig érő fa) is hasonló szerkezetű, melynek láthatatlan gyökerei az alvilágba nyúlnak, törzse a földfelszínt testesíti meg, míg fölmagasodó lombkoronája az eget karcolja. Janus a horizontális idősíkot kémleli két irányban, az életfa pedig a vertikális tér három szegmensét fűzi össze. [Emberre vonatkoztatva: az alsó harmad (a gyökérzet) a tisztátalanabb (al)testi funkciókat jelzi, a szívtájéki középső rész (a törzs) az érzelmeket, a nyaktól fölfelé húzódó harmad (a lombozat) viszont a szellemiséget ábrázolja. Sajnos korunk elfajzott, globalizált, moslékzabáló humanoidjait ez a hármasság elvétve jellemzi; mert egyre kevesebben vagyunk, akikben még megtalálható a testi-lelki-szellemi harmónia.] Nekem szimpatikusabb a függőleges, térbeli elrendezés; ezért úgy fogom fel, hogy a múlt nem valahol bennünket követve poroszkál, hanem közvetlenül alattunk van, vagyis gyökereinkkel belőle táplálkozunk; míg a jövő rögtön fölöttünk kezdődik, amibe szívósan meg kell kapaszkodnunk, ha nem óhajtunk elesni.

Bár nem vagyok őstörténész, viszonylag jól ismerem a témában megjelent könyveket, publikációkat. Nehéz igazságot tenni ebben a burjánzó rengetegben, ahol még a finnugorizmust egyöntetűen elvető szerzők is egymás torkának esnek, és képtelenek a közös nevező egyeztetésére, a hatékonyabb egy húron pendülésre. (Bezzeg a történelemhamisító ellentáborba tartozó „tudósok” sohasem gyalázzák egymást, hanem inkább körömszakadtáig védik, ezért nem tudunk komoly áttörést elérni évtizedek óta.) Ami a magyarság eredetét illeti, nem véletlen, hogy becsületes, jó szándékú kutatóink szinte annyi őshazát „tártak fel”, ahányan csak vannak. Annyiban igazuk van, hogy ezeken a területeken mindenfelé hosszabb-rövidebb ideig megfordultak őseink (rokonaink), kisebb-nagyobb civilizációkat, kultúrákat alapítva; az viszont kézenfekvő, hogy egyszerre ennyi őshazánk nem lehetett. A baj nyilván az, hogy rossz helyeken keresték. Mai ismereteink szerint majdnem bizonyos, hogy nem jöttünk mi ide sehonnan, hanem sok tízezer éve eredendően (autochton módon) itt nőttünk fel, itt edződtünk azzá, akik és amik lettünk. Istentől rendelt őshazánk a Kárpát-medence; ugyanakkor Európa ősnépe vagyunk, nyelvünk a világ ősnyelve (legalábbis mai formájában a legközelebb áll hozzá, s a leginkább őrzi annak szókincsét, nyelvtani sajátosságait), rovásunk pedig bolygónk legelső fejlett írása (s alighanem ma is a legszervesebben képes kifejezni egy nép érzéseit és gondolatait). Ha ezt a pár tömény megállapítást fundamentumként (axiómaként) elfogadjuk, a többi már csak részletkérdés. (Ezek kibontása a szakemberek hivatása, további taglalásukra egyébként sincs most időm.)

Mérsékelten hiszek, gyakran kételkedem a különféle próféciákban, jelenésekben, kinyilatkoztatásokban, üzenetekben, jóslatokban. Azt azonban már az ókori, középkori iratok, szájhagyományok (hinduk, maják, indiánok stb.) is jelzik, hogy rövidesen egy nagy szemléletváltás (ún. paradigmaváltás) és korforduló (nem világvége!) előtt állunk. (Ez aligha megy majd simán, valószínűleg véres események, helyi és kontinentális háborúk fogják kísérni.) A Védák és a csillagászat (állatövi jegyek) is megerősíti, hogy az egyetemes földi história nagy világkorszakok végtelen körforgásából áll. Ez a 4 periódus a következő: Aranykor, Ezüstkor, Rézkor és Vaskor. Miként a fémek minősége, értéke is utal rá, közülük az első a legideálisabb, míg az utolsó a legborzalmasabb az emberiség számára. Utóbbit Kali Jugának is hívják (nagyjából 5000 évig tart), ami nem más, mint a sötétség, a gyűlölet, a romlás, a törvénytelenség és istentelenség sátáni időszaka. Mi most ebben élünk, de szerencsére már a legvégén, ezért fokozottan várjuk a megtisztulást (a buddhistáknak megvilágosodás, a Belső Ösvény útja, a keresztényeknek megtérés, a táltosok és mágusok szerint napforduló, csillagforduló), az újjászületést, a szeretet s a boldogság eljövetelét.

Tudnunk kell azt is, hogy a szittya-magyarok az Aranykor népe; kudarcaink, vereségeink, üldözöttségünk zömmel éppen abból fakadnak, hogy alapvető tulajdonságaink (megértés, lovagiasság, gerincesség, önzetlenség, jóság, méltóság, spiritualitás stb.) és küldetésünk szerint mi nem vagyunk képesek beilleszkedni a homlokegyenest ellenkező vaskori körülmények közé. Olyanokká váltunk ebben a gyilkos, szénfekete közegben, mint a partra vetett hal, vagy mint a sérült szárnyú madár. Nem tudunk normálisan, szabadon, örömtelien élni, valós képességeinket kifejteni, hiszen leigáztak s kiforgattak bennünket önmagunkból. Szeretnénk kitörni ebből a földi pokolból, de nincs hova, s nem jött még el az ideje. Nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a forrongó magyar mélyben már megállíthatatlanul tavaszodik a jövő: a világnak is követendő példát, mintát adva, mi lépünk először a változások mezejére. Úgy is mondhatnám, hogy Ősten-i kiválasztottságunk kötelez arra, hogy (a Nap Fiaiként) másoknak is elhozzuk a Fényt és a Tudást, s a mi vezérletünkkel fog győzni az emberiség jobbik része, melyet visszavezetünk az Aranykorba.

Ez a mai globális káosz, a zsidó New Age, a bankárkaszt zsarnoksága, az euroatlanti gyarmatbirodalom, az egész virtuális gépezet atomjaira hullik; s fölváltja egy olyan új rendszer, ahol minden a helyére kerül, ahol a kollektív szándék fölülírja az individuális önzést; ahol valódi nemzetállamokban, békében, bőségben, egymást a jóra serkentve és a természeti környezetre vigyázva, Isten tenyerén élnek majd a népek. Ez egy olyan paradicsomi kor lesz, ahol a gonoszok is megjavulnak, mert nem éri meg többé sehonnai gazembernek lenni. Néhányat azért még aludnunk kell erre; s mindez nem jön el magától, kibontakozva a semmiből, csak ha nagyon akarjuk, és teszünk is érte. Ne felejtsük, hogy pusztán materiális szinten nem oldhatók meg a dolgok, s a mindnyájunkat sújtó, pusztító (mesterségesen gerjesztett) válság sem orvosolható ennek a világrendnek a keretében. Mélyen magunkba kell szállnunk, s az égi szakralitás felé fordulnunk, hogy véges erőnket megnövelhessük a Végtelen Energiából és Ingyen Kegyelemből történő feltöltődéssel. Lehet, hogy mi már nem érjük meg a szebb holnapot, mégis utódainkért aggódva úgy kell viselkednünk, hogy a változás éberen és mindenre fölkészülten érjen bennünket, ezért óriási a felelősségünk.

Egy ilyen rövid előadás keretében még felszínesen sincs módom a világhelyzet s a magyar állapotok elemzésére. Ezt nagyjából minden érintett láthatja, sőt a bőrén is érezheti, s én is számos cikkben, tanulmányban tüzetesen foglalkoztam már vele. A diagnosztizálás helyett próbáljunk inkább a terápiára, a kiutak keresésére koncentrálni. Nem ügyelve a komplexitásra és a fontossági sorrendre, hadd vessek itt föl néhány olyan kardinális problémát, melyek megnyugtató kezelése nélkül nem beszélhetünk semmiféle magyar megmaradásról és megújulásról, pláne, reményteljes nemzeti jövőképről. (Ajánlom szíves figyelmükbe Halász József barátom „Gondoskodó Magyarország” c. gyakorlatban is zömmel kivitelezhető programját, mely az egyik leglogikusabb és legátfogóbb ebben a műfajban.)

1.) A Szentkorona-eszme és értékrend szerinti ősi Magyar Alkotmány(osság) jogfolytonosságának helyreállítása, s egy ehhez illeszkedő, korszerű, kizárólag a magyar önérdeken nyugvó Alaptörvény kimunkálása. (Magától értetődik, hogy sarkalatos és egyéb hatályos törvényeink nem ellenkezhetnek ezek szellemiségével, ill. bármiféle nagyhatalmi és „szövetségesi” törekvéseket is ezeknek kell alárendelnünk.)

2.) A zsidókérdés és cigánykérdés tabuk nélküli, nyílt fölvetése, és határozott, részrehajlás (pozitív diszkrimináció) nélküli megoldása. Tűrhetetlen, hogy a saját hazánkban bármiféle idegen, betolakodó (ráadásul kártékony, élősködő és ellenséges!) náció többletjogokat és előnyöket élvezzen az őshonos magyar többséggel szemben! Ezzel párhuzamosan a szigorú (tudományos módszerekkel is megalapozott) magyar önvédelem és fajvédelem intézményes megszervezése. Elfogadhatatlan az a genocídiummal fölérő „lakosságcsere” is, hogy miközben magyar fiatalok ezrei vándorolnak külföldre dolgozni, helyettük gyülevész söpredékeket (főként zsidókat, kínaiakat és egyéb színeseket) telepítenek be.

3.) A Magyar Nemzeti Bank és a pénznyomtatás fölötti ellenőrzés jogának állami (parlamenti) kézbe adása, a kibogozhatatlan hazai és/vagy külföldi (pl. cionista) lobbi-érdekek teljes kiküszöbölése. A kamatfizetés, az adósságszolgálat s a további hitelfölvételek azonnali berekesztése. A nemzetközi pénzintézetekkel kötött előnytelen és törvénytelen szerződések egyoldalú fölmondása; a kirablásunkban és tönkretételünkben részt vevő bankárhorda s a multinacionális cégek beperlése, számláinak zárolása, és kamatos kártérítésre kötelezése.

4.) Haladéktalan kilépés az EU-ból, a NATO-ból, a Világbankból és az IMF-ből. Pontos, mindenre kiterjedő elszámolási mérleg készítése; megkárosításunk, anyagi veszteségeink, gyarmatosításunk jóvátételének megkövetelése. A 45 éves bolsevista megszállásunkból és 1956-os eltiprásunkból fakadó szörnyűségekért a volt Szovjetunió utódállamának (Oroszország) kárpótlási igény benyújtása. Hasonlóképpen a holokauszt-ipar által alaptalanul kizsarolt, többszöri és folyamatos pénzjuttatások visszaszerzése Izraeltől s a hazai zsidóságtól.

5.) Kemény és következetes igazságtétel. Az elmúlt 67 év elévülhetetlen, népirtó kommunista és liberális gaztetteinek (visszamenőleges) feltárása, a még élő főkolomposok elszámoltatása és felelősségre vonása (halálbüntetés, börtön, az összeharácsolt ingó és ingatlan vagyonok elkobzása, a külföldi bankszámlák befagyasztása), a közügyektől való örökös eltiltása. Határaink és repülőtereink lezárása, hogy a zsiványok szökését megakadályozhassuk. A csalások, hamisítások, korrupciók, hivatali visszaélések leleplezése, s az ezeket elkövető köztisztviselők fokozott büntetése. Az évtizedekre titkosított akták, szerződések, panamák nyilvánosságra hozása; néhány vitathatatlanul nemzetbiztonsági kategóriába tartozó anyag zárolásán kívül a közvéleménynek joga van minden, közvetlenül vagy közvetve, őt érintő irat (pl. az ügynökök és beszervezőik, tartótisztjeik listáinak) megismerésére. Az ártatlanul üldözöttek és kisemmizettek, esetleg leszármazottaik tisztességes kárpótlása, ill. elkobzott javaik visszaadása, vagy azok ellenértékének kifizetése.

6.) Totális rendszer- és államformaváltás. A közszabadságon, a jogok és kötelességek egyensúlyán alapuló népfelség elvének érvényesítése. A pártok feloszlatása (a nem korrumpálódott tagok és tisztségviselők bevonása a nemzeti újjáépítésbe), a parlamentáris áldemokrácia felszámolása, a törvény előtti egyenlőség megteremtése. Általános tisztogatás a politikai, rendvédelmi, igazságügyi, pénzügyi, gazdasági és kulturális funkciókban, valamint a média dzsungelében; vezető posztokat mindenütt csak tiszta, rátermett, nemzethű személyek tölthetnek be, akik kizárólag megbízóikat szolgálják, s alkalmatlanságuk esetén visszahívhatók. Stratégiailag nem kiemelkedő szervezetek élére (pl. gyárak, üzemek, szövetkezetek, iskolák stb.) tilos főnököket, igazgatókat fölülről kinevezni; vezetőit mindig az adott közösség választhassa meg, a saját szempontjai alapján. Kellő felvilágosítás után népszavazás döntsön az ország államformájáról (javasolt prioritás: szakrális királyság vagy fejedelemség); senkinek sem lehet teljhatalma, a Szent Koronát kivéve; a hatalom mindenkor megosztott (az uralkodó és a nemzet közt) és ellenőrizhető legyen. A jelenlegi egykamarás országgyűlés helyett célszerű a kétkamarás nemzetgyűlést meghonosítani, alulról kiválasztott képviselőkkel, az egész Kárpát-medencére kiterjedően.

7.) Idegenben és idegen érdekeket szolgáló katonáink hazavezénylése; kötelező sorozással egy ütőképes, modern eszközökkel felszerelt honvédség felállítása. A fegyveres őrző-védő magánhadseregek (pl. Inkal Security) lefegyverzése és szétzavarása. A rendőrség szerkezeti átalakítása és hatékonnyá tétele; vidéken a csendőrőrsök kiépítése; az önkéntes gárdák, polgárőrségek hatáskörének bővítése, és bevonása a rendvédelmi, bűnmegelőzési feladatokba. Megfontolandó a lakossági (önvédelmi) maroklőfegyverek engedélyezésének megkönnyítése. Az ügyészségek és bíróságok ne a nemzettől és az igazságtól, hanem a mindenkori kormányoktól és egyéb maffiózóktól legyenek függetlenek.

8.) Minden földtulajdon a Koronáé, limitált nagyságú földbirtokkal vagy bérlettel csak a Szent Korona tagjai (az államalapító magyarok és az államalkotó nemzetiségek) rendelkezhetnek, kivéve azokat, akik képtelenek törvényeink elfogadására és az elemi együttélési normák betartására (pl. zsidók és cigányok). Örökösök híján a földbirtok visszaszáll a Koronára. A zsebszerződésekkel és egyéb alantas eljárásokkal megszerzett latifundiumokat ellenszolgáltatás nélkül el kell kobozni. Termőföldjeink szétosztásakor törekedni kell arra, hogy minél több kis- és közepes birtok fedezze a parasztcsaládok megélhetését, ugyanakkor az ország népét és az exportot is lássa el egészséges, jó minőségű ennivalókkal. Idegen eredetű, vizsgálatokkal kontrollált élelmiszerek behozatalát legföljebb súlyos védővámok kirovása után szabad engedélyezni; saját termelésünket viszont tilos bármilyen kvótákkal korlátozni. Szétvert iparunk rehabilitálásakor főként a mezőgazdasághoz kapcsolódó ágazatokat érdemes fejleszteni (pl. malomipar, húsipar, tejipar, konzervgyártás, textilipar, bőr- és cipőgyártás, szerszámok, gépek készítése stb.), s különös figyelmet kell fordítani a magyar találmányok (szabadalmak) hazai megvalósítására.

9.) Belső állami vagyonleltár fölfektetése. Az ország javai, természeti erőforrásai (pl. műemlékek, nemzeti parkok, ásványvagyon, energiahordozók, termál- és gyógyvizek, erdők, vadállomány stb.), továbbá a stratégiai jelentőségű közművek és infrastruktúra (pl. villany, gáz, távfűtés, víz, szemétszállítás, távközlés, vasutak, utak, hidak és autópályák, tömegközlekedés stb.) nem idegeníthetők el; karbantartásukról, állaguk megóvásáról, nemzetérdekű hasznosításukról gondoskodni kell. Törekedjünk a teljes foglalkoztatottság elérésére; érdemi adókedvezményekkel és támogatásokkal a kis- és közepes vállalkozásokat, szolgáltatásokat versenyképessé kell izmosítani a multikkal szemben. Meg kell szüntetni az élősködést; aki nem talál megfelelő állást, segélyek helyett (az igazoltan rászorulókat, pl. a súlyos betegeket, testi és szellemi fogyatékosokat kivéve) közmunkából tartsa fenn magát. Egyik dédelgetett elvünk a minél átfogóbb önellátás kiépítése; ennek megfelelően lazítsuk külföldi kötelékeinket (lásd energiaimport!), például az alternatív energiaforrások (geotermikus energia, magmahő és függőleges tengelyű szélerőművek stb.) elterjesztésével.

10.) Mindenkinek biztosítani kell a valóban ingyenes és eredményes oktatást és orvosi ellátást, a tiszta (alaposan megszűrt, szennyezéseket, vegyszereket nem tartalmazó) ivóvizet és a szabványainkat kielégítő (káliummentes) konyhasót, ill. az egészséges (mérgező adalékoktól, génkezelésektől mentes), tápláló élelmiszereket. Bármilyen tartozás fejében megengedhetetlen bárki (főként a családok) kilakoltatása egyetlen otthonából, pláne, ha adóssága elvetemült banki manipulációk következménye. Hatékony eszközökkel (mindenekelőtt lakáshoz juttatással) szorgalmazni kell a gyermekvállalást (a minimum 3-4 apróságot nevelő nagycsaládok kiemelt megbecsülését), a csecsemők és a szülőanyák fokozott védelmét, hogy katasztrofális demográfiai mélyrepülésünket mielőbb megfordíthassuk, mert enélkül nincs magyar föltámadás.

11.) A béreket és jövedelmeket úgy kell kalibrálni, hogy jó darabig senki se kereshessen havi 1 millió Ft-nál többet (akármely területen tevékenykedik), de 200 ezer Ft-nál kevesebbet se. A levont adók, járulékok együttes összege nem haladhatja meg a fizetések 20 %-át, ám ez alól ne lehessen semmilyen ürüggyel kibújni. A nyugdíjak értékállóságát, rendszeres folyósítását is garantálni kell, 100 és 300 ezer Ft-os határok között. Az infláció leszorításával s az árak, szolgáltatási díjak csökkentésével segíteni kell a magányosok s a családok boldogulását; meg kell teremteni az ideálishoz közelítő létbiztonságot, közbiztonságot és vagyoni biztonságot. Ne az állam gazdagodjon, hanem a polgárai! Elmaradott, mostoha helyzetünkön sokat javíthatunk a kutatások és fejlesztések kiemelt finanszírozásával.

12.) Az idegen mételyt okádó (nagyrészt cionista), magyargyűlölő médiumokat (pl. ATV, RTL Klub, TV2, Klubrádió, Népszabadság, Népszava, Élet és Irodalom, Index stb.) el kell takarítani, s mind a kereskedelmi, mind a közszolgálati szektorban érvényesíteni kell a szólásszabadságot (ami azonban nem lehet hazug, gyalázkodó és rágalmazó, s nem irányulhat a nemzet ellen!), a korrekt, elfogulatlan tájékoztatást, a kulturált, színvonalas tartalmat és stílust, s persze a megkérdőjelezhetetlen nemzetépítő szellemiséget. Az oktatásban a meddő lexikális tudás elsajátítása helyett legyen elsődleges az életre való felkészítés, a gondolkozás és a problémamegoldó-képesség fejlesztése, a hitre, erkölcsre és hazaszeretetre való nevelés. E célból iskoláinkat, egyetemeinket meg kell reformálni; őstörténetünket, történelmünket gyökeresen újra kell írni, míg irodalmunkból a tényleges értékeket kell kiemelni, a múlandó, zagyva, lélekromboló „alkotások” és szerzőik kirostálásával. Az időközben lezüllesztett vagy bezárt technikumok és szakközépiskolák felélesztésével piacképes szakmákat kell adni a továbbtanulni nem kívánó ifjúság kezébe.

13.) Különös gondot kell fordítani ősi, páratlanul gazdag kulturális örökségünk és hagyományaink ápolására, kibányászására és közkinccsé tételére. Soha ne a vereségeinket, kudarcainkat, szégyenletes széthúzásainkat, gyengeségeinket hangsúlyozzuk; hanem sok évezredes históriánk világraszóló sikereit, győzelmeit és dicsőséges fejezeteit, legtündöklőbb személyiségeit emeljük piedesztálra; hogy minden honfitársunk bátran meríthessen belőlük öntudatot, büszkeséget, hazafiúi érzést, önzetlen szolidaritást, áldozatkészséget és harci elszántságot. Megkerülhetetlen kérdés a vallások dolga, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben ez egyáltalán nem magánügy. Ki kell mondani, hogy a nemrég tragikomikusan „fölmagasztalt”, számunkra közömbös kisegyházak és a többnyire destruktív szekták inkább ártalmunkra vannak; ezért ezeket habozás nélkül föl kell számolni, vagy legfeljebb a megtűrtek közé sorolhatók. Államilag támogatandó történelmi egyházaink sorába csak a katolikus (római és görög), a református, az evangélikus és az unitárius felekezeteket szabad fölvenni, ill. egy közös platformon álló „pogány”, ősmagyar turáni vallást. De még ez is kevés; ugyanis a kereszténységet meg kell tisztítani a kártékony judaizmus és talmudizmus vadhajtásaitól, ill. a Mária és Jézus zsidó származását hirdető tévtanoktól; s valamennyit „politikusabbá”, nemzetileg sokkal elkötelezettebbé kell formálnunk, s ki kell ragadnunk őket a jelenlegi kozmopolita-globalista fertőből. (A többi csoportocska éljen meg, ahogyan tud, tartsák el őket a híveik.) Igen fontos leszögezni, hogy ezer sebből vérző, százszorosan megosztott hazánk és népünk mostani állapotában egyéb sem hiányzik már, mint egy hitbéli acsarkodás; ezért a megértésre, szeretetre kell törekedni, s a különbségek tiszteletben tartása mellett a lehető leggyümölcsözőbb együttműködésre.

14.) A magyarság egy és oszthatatlan, bárhol is éljen a Kárpát-medencében, vagy azon kívül. Külpolitikánknak alapvetően a magyar értékek és érdekek képviseletére kell szorítkoznia, amit semmilyen birodalmi vagy „jószomszédi” kívánalmak, zsarolások nem írhatnak felül. Elsődleges a magyar szabadság és függetlenség kivívása és megőrzése, valamint a trianoni revízió részleges vagy teljes végrehajtása; ezekhez képest minden egyéb szempont jelentéktelen és esetleges. Szövetkezni, összefogni bármely más országgal, vagy tömörüléssel csak kölcsönösen előnyös feltételek mellett érdemes, ami semmilyen szinten sem csorbíthatja szuverenitásunkat, önrendelkezésünket. A külső hódítások, megszállások, gyarmatosítások ellen (bárhonnan is erednek) összes eszközünkkel és energiánkkal harcolnunk kell, mert ha szülőföldünket elveszítjük, akkor nemzetként nem lehet semmilyen jövőnk. Bukások, váratlan csapások bármikor érhetnek bennünket, de a szervezett önvédelemről, a mindhalálig tartó küzdelemről sohasem szabad lemondani!

Gondolom, egy ilyen, a nyomasztó hétköznapoktól elrugaszkodó kívánságlista hallatán most sokan csóválják a fejüket, pedig higgyék el, nem hagyott még el a jobbik eszem. Nem állítom, hogy a fentiek maradéktalan megvalósítása sétagalopp lesz, ám ha emberként és magyarként még hosszú évezredekig élni akarunk, akkor nem érhetjük be kevesebbel. Ha már jogos követeléseinket sem merjük megfogalmazni, s félelmünkben, gyávaságunkban a további önfeladás, megalkuvás és meghátrálás útját választjuk, akkor könyörtelenül megsemmisülünk, s végleg eltűnünk a történelem süllyesztőjében, ellenségeink harsány örömére. Tudhatjuk már mindannyian, hogy nem a számossága, ill. életterének kiterjedése tesz naggyá egy nemzetet, hanem a benne lakozó kollektív lélek, a rendíthetetlen szabadságvágy, az isteni és természeti törvények feltétlen betartása, küldetésének példás végrehajtása. A falak és bástyák ereje sohasem a kövekben és a cementben rejlik, hanem a vitézek hősiességében.

Valljuk be őszintén, minket itt kiirtásra szántak. Sok évszázada gyengülünk, fogyatkozunk, hullunk a nihil mocsarába. De soha nem voltunk még nagyobb veszedelemben, mint éppen napjainkban, amikor a végpusztulás küszöbén, a halál torkában vergődünk. Csupán a gengszterváltás óta olyan hazaáruló „vezetőink” voltak, mint Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, Orbán Viktor, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon. (Nem kevésbé hitvány köztársasági elnökeink felsorolásától ezúttal eltekintek.) Ezek a helytartó csahosok és hűbéresek szép sorban megásták a sírunkat; s most Orbán, a „kétharmados fülkeforradalmár”, végrehajtja a háttérhatalom ítéletét, s ügyesen kivéreztet, majd kivégez bennünket, ha hagyjuk. Mire várunk még, Barátaim? Talán arra, hogy a gonoszok önként megjavulnak, vagy megbocsáthatatlan bűneiket szánva-bánva és jóvátéve, holnaptól ördögből angyallá nemesülnek? Ne reménykedjünk benne, ha nem akarunk keservesen csalódni. S persze abban se, hogy majd csak lesz valahogy, mert előbb-utóbb minden magától megoldódik. Ilyen kedvező fordulat még a népmesékben sincsen. Ébresztő magyarok, elég ebből az elvarázsolt, horrorisztikus álomból, mely maga a legszörnyűbb valóság!

Nem várhatjuk tovább tétlenül a sült galambot, a csodáért haladéktalanul cselekednünk kell. Ahol lehet, igyekezzünk tömegesen szabotálni a hatalom nemzetgyilkos terveit, egyre durvább megszorító csomagjait. Ne működjünk vele együtt, ne tapsoljunk, ne hízelegjünk neki; ne tüntessünk mellette; csapdáit és aknamezőit próbáljuk kikerülni, s ezzel is növelni elszigeteltségét. Lépten-nyomon éreztessük egész gyalázatos rendszerének megvetését és gyűlöletét, valamint azt, hogy nem számíthat tőlünk kegyelemre. De ez még édeskevés. Kényelmes hajlékunkból milliószámra ki kell rajzanunk az utcákra és terekre, s el kell söpörnünk a senkiházi brigantik rémuralmát; mindörökre le kell ráznunk bilincseinket s a fojtogató rabszolgasorsot. (A „sorstalan” körülmetéltekkel szemben nekünk igenis van sorsunk, bár mostanság nem túl kellemes és irigylésre méltó.) A békés, „alkotmányos” módszereket már mind kipróbáltuk, de semmit sem értünk el. Most már egy erőszakosabb, harcosabb ösvényre kell lépnünk, hogy kivívhassuk elemi létfeltételeinket. Ha ezeket az emberbőrbe bújt ragadozókat sikerül elzavarnunk, utána olyan életformát teremthetünk magunknak, amilyet szeretnénk. Ezek a vámpírok nem adnak semmit önként, szépszerével; ezért el kell vennünk tőlük, s bárhogy is ajvékolnak, vissza kell foglalnunk elrabolt hazánkat! Ők csak akkor érezhetik magukat nyeregben, ha mi megrettenünk tőlük, és mindent eltűrve lapítunk. A látszat ellenére ők félnek jobban, mert mindent elveszíthetnek, míg mi csupán nyerhetünk, hiszen láncainkon kívül immár semmink sincsen. Ők tetőtől talpig felfegyverkeztek, de az Igazság és a Fény velünk van, s a magyarok Istene is minket támogat, hogy legyőzhessük a sötétség pusztító erőit. Ne sokat tétovázzunk, vágjunk bele mielőbb; tépjük szét őket, mert különben valamennyien fölfordulunk; s ha nem állunk ki magunkért rendületlenül, akkor nem is érdemlünk mást. Derék őseink tűzön-vízen át megmentették hazánkat, s évezredeken keresztül továbbadták a magyar életet. Nekünk sincs jogunk minderről lemondani, s megszakítani ezt az örök folytonosságot. A radikális megújulást, a nemzet további boldogulását most csak a csatatéren érhetjük el! Madách-csal szólva: „Mondottam ember, küzdj, és bízva bízzál!”

Tisztelt Előadóink és Vendégeink! Az éppen 20 éves fönnállását ünneplő, általam meghonosított Szittya Világtalálkozót ezzel megnyitottnak nyilvánítom. Bátran állíthatom, hogy a mi szemléletünk párját ritkítja a magyarlakta vidékeken. Nemcsak arra lehetünk büszkék, hogy úttörő munkásságunkkal másokat is serkentettünk őstörténeti, hagyományőrző és egyéb konferenciák, nyári táborok megrendezésére; hanem arra is, hogy a többségében eredetkutatásra, szépirodalomra, történelemre, művészetekre, filozófiára, reáliákra, ezoterikára, természetgyógyászatra, vagy éppen politikára és gazdaságra specializálódott kongresszusokkal szemben mi mindig nagyobb mélységből és szélesebb körből merítettünk; hiszen a kezdetektől máig, valamennyi alkalommal felöleltük mindazon ágazatokat, amelyek a magyarság származásával, műveltségével, hitvilágával, néprajzával, sorskérdéseivel, múltjával, jelenével és jövőjével összefüggnek, és semmi sem idegen tőlünk, ami fajtánk dolgait, életmódját, sajátos arculatát megvilágíthatja. Ki kell emelnem azt is, hogy talán ez az egyetlen olyan fórum pátriánkban, ahol soha semmilyen cenzúra nem volt, s minden meghívott előadónk korlátozások nélkül elmondhatta, amit helyesnek gondolt. (Remélem, hogy ezután is módom, módunk nyílik a korábbiakhoz hasonló folytatásra.) Érezzék jól magukat, s hasznosítsák az itt elhangzó tanulságokat és tudásanyagot mindnyájunk előnyére. Éljen a szabad szittya virtus, virágozzon hazánk és nemzetünk! Isten, áldd meg a magyart!

 

Vívjuk vissza, és védjük meg hazánkat!

Az SZVT zárónyilatkozata

Úgy tartja a fáma, hogy aki sokat markol, keveset fog. Ez arra int bennünket, hogy fontoljuk meg alaposan, mibe vágjuk a fejszénket; hiszen néhány röpke perc alatt lehetetlen körbejárni összes gondjainkat-bajainkat; legföljebb csak címszavakban kerülgethetjük a forr(ong)ó kásatengert. Persze dönthetünk úgy is, hogy csupán egy-két fő problémára fókuszálunk, s hozzá még néhány megoldási javaslatot is mellékelünk. Igen ám, de ha a pincétől a padlásig ég a házunk, s már lángokban áll a fél ország is, akkor vajon hol az a kaporszakállú, botjára görnyedő bölcs, aki felelősen gyógyírt nyújt sebeinkre, s világosan meghatározza az oltás és a mentés követendő lépéseit. Ki az, aki képes megfékezni az elszabadult hajóágyút, a kitörő pánikot, s a sunyi lapítókból, meg a nyúlszívű okoskodókból egy csapásra fölkészült katonákat farag, majd ütőképes sereget kovácsol? Vezér legyen a talpán, aki efféle kalandra vállalkozik. Ilyen félistenek, héroszok azonban se közel, se távol nincsenek a környezetünkben. Mivel egyikünk se tökéletes, s aligha ismeri az üdvözítő cselekvés útját, eszünkben sincs cáfolhatatlan receptet fabrikálni; hiszen jószerivel a magunk gödréből is képtelenek vagyunk kikecmeregni, nemhogy másokat a hajuknál fogva kihúzni. Ám azt mégsem mondhatjuk, hogy utánunk a vízözön, s mindenki boldoguljon, ahogyan bír; mert sokan bizakodva tekintenek ránk, és tőlünk (is) várják a segítséget. Az sem elégséges kifogás, hogy bezzeg mi már évtizedek óta trombitáljuk az igazságot és a nemzetépítés szükségességét, de eddig a kutya se hallgatott ránk.

Az elszánt, küzdőképes hazafit többek közt az különbözteti meg az átlagembertől, hogy nem veszi föl a sértéseket, rágalmakat s az övön aluli ütéseket; nem törődik az ostobasággal, irigységgel és kishitűséggel, hanem ha nincsen méltó társa, akkor magányosan teszi a dolgát, amire hivatott. Szerencsés esetben, ha sok ilyen hűséges vitéz terem egy országban, akkor előbb-utóbb összehozza őket a sorsuk; megfogják egymás kezét, összekapaszkodnak, s vállvetve rontanak az ellenségre. Ha egy egész nép, egy hajdan szebb időket átélt nemzet tömegei képesek egyesülni, egyszerre mozdulni, s még alkalmas vezetőt is kiizzadnak magukból, akkor félig már nyert ügyük van; mert a pokol démonai sem vehetnek erőt rajtuk, s nincs az a földi hatalom, mely legázolhatja őket. De most a milliók helyett csupán néhány ezer megfáradt, búsképű lovag áll a vártán, akiknek drága még a haza léte és becsülete. Ilyenkor nincs sok értelme huszárrohamra buzdítani, mert egy maroknyi fegyvertelen, hátország nélküli, tapasztalatlan ifjú simán felmorzsolódik a sokoldalúan kiképzett, ördögien gonosz pribékek gránitkemény sorfalain. Viszont azt sem tanácsolhatjuk senkinek, hogy bújjon el az odújába, amíg onnan is ki nem füstölik, s végleg földönfutó zombivá nem züllik, aki már a nemzet szempontjából hasznavehetetlen. No de akkor mi a fészkes fenét csináljunk, ha minden kilátástalan, ha már elfogyott a türelem és a remény utolsó morzsája is? Egyáltalán tehetünk-e még valamit országunk, népünk érdekében? Kíséreljünk meg tán kiegyezni a pusztítókkal, s némi konc fejében, törött gerinccel átvészelni a villámló vihart; mocsokban-sárban fetrengve addig, míg fölragyog fölöttünk a szivárvány? Ki kell ábrándítanunk azokat, akik ebben a tévhitben ringatóznak, mert nem más ez, mint perverz önámítás, avagy a folyamatos hazugság diadala. Sajnos nem a szivárvány feszül az égre, hanem csak a sivár, tikkasztó, halált virágzó sivatag átkozott délibábja; ami a dögvészben legyengült, lázbeteg elmék rémképeinek, vágyainak, ábrándjainak kisugárzása.

A globalizmus – mely már planétánk és az emberiség értékeinek, tápláló forrásainak jelentős részét fölzabálta és tönkretette – lényegében ötvözi a kapitalizmus és a kommunizmus leghitványabb, legsötétebb jellemzőit; s egy szűk cionista tőkéscsoport, ill. (le)fizetett lakájai, helytartói önkényes harácsolását, „törvényes bűnözését” szolgálja; miközben gátlástalanul kifosztja és bérrabszolga-sorba veti az egyes országok tehetetlen, fogyasztóvá korcsosult, elhülyített lakosságát. Ahol kisebb az ellenállás, ott „békésebb” módon gyilkolnak; ahol viszont élénkebb a nemzeti öntudat, s a népek erőszakkal is védekeznek, ott bevetik félelmetes fegyverarzenáljukat, s különböző ócska, átlátszó ürügyekkel megtámadják őket, majd rájuk kényszerítik álságos „demokráciájukat”. Kapzsiságuk, önimádó gőgjük, másság-gyűlöletük határtalan, s olyanok, mint egy sáskajárás; ahova beözönlenek, a fű sem nő utánuk. Mindent elrabolnak, ami mozdítható, s nyomort, járványokat, ökológiai katasztrófákat, hullahegyeket hagynak maguk után; sokszor évtizedekre, századokra lerombolják egy-egy térség életlehetőségeit. A monetáris-gazdasági eszközökön túl politikájukkal (pl. a „rasszizmus”, az „antiszemitizmus”, a „szélsőségek” s a „terrorizmus” elleni harc meghirdetésével), médiabirodalmukkal, multikulturalizmusukkal, silány, álliberális oktatási elveikkel, vallási-etnikai ellentétek, „válságok” szításával fenekestől felforgatják áldozataik világát, akik zömmel föl se fogják, hogy mi történik velük, csak amikor már késő.

A Trianonban szétszaggatott Kárpát-medence magyarsága többé-kevésbé mindezeket a gazságokat elszenvedi, megtetézve azzal, hogy nemcsak szellemileg-lelkileg-anyagilag akarják térdre kényszeríteni, hanem szeretnék ténylegesen is kiirtani vagy elkergetni, mert „szükségük van” ősi, páratlan természeti adottságokkal rendelkező, jól védhető hazájára, hogy létrehozhassák új telephelyüket, világuralmi központjukat. Ez az ellenünk folytatott, hol álcázott, hol nyílt háború nem mostanában kezdődött, hanem legalább ezer éve; de csak napjainkban vált igazán láthatóvá és érthetővé, amikor már úgy tűnik, hogy el kell fogadnunk gyászos bukásunkat. Legalábbis azt sugallják, hogy fölösleges tovább lázadoznunk, mert ők az erősebbek, s itt minden úgy alakul, ahogy eltervezték. Létünk, megmaradásunk azon múlik, hogy a veszély fölismerése után, immár a nemzethalál küszöbén, a tudás, a bátorság, a faji büszkeség és a hazaszeretet pajzsával fölvértezve képesek leszünk-e összefogni és közösen szembeszállni ezekkel az immorális sátánfattyakkal. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha vállaljuk az önzetlen, áldozatos küzdelmet, akkor komoly esélyeink vannak (főként, ha világszerte hamarosan megindul egy általános népfölkelés és szabadságharc); ám ha mindenbe beletörődve, legföljebb a saját egzisztenciánkat, családunkat mentve, bambán és kővé dermedve az égi mannát lessük, akkor nincs kiút, s a sorsunk végleg megpecsételődik.

Rengeteg átfogó, vagy éppen részletező, egy-egy témát kiválóan elemző nemzetvédő program, cselekvési forgatókönyv készült már nálunk is (most ezek értékelésébe, ajánlásába nem mehetünk bele), de valahogy semmi sem valósult meg belőlük, éppen azért, mert mindig csak kevesen érdeklődtek irántuk, s nem volt valódi tömegbázisuk. Saját történelmünk is bőven kínál követhető mintákat a sikerre, de külföldi példákból is meríthetünk; választhatjuk akár a legutóbbi – a hírközlésben nem véletlenül agyonhallgatott – izlandi győzelmet is. Ez a hozzánk mérve is aprócska náció egységesen kiállt a gátra, megtagadta az adósságok és kamatok további törlesztését, elzavarta a multikat, államosította a bankokat, menesztette simlis kormányát, börtönbe zárt egy csomó hiénát (politikusokat, pénzügyi gurukat), új alkotmányt és törvényeket írt magának; s vértelenül, viszonylag könnyedén érvényesítette a népfelség magasztos eszméjét, meg a közvetlen hatalomgyakorlást (pl. népszavazásokkal, tömeggyűlésekkel). Persze a mi bénító igánkat jóval nehezebb lesz lerázni, mert óriási lobbi-érdekek forognak kockán, ám azért kellő elszántsággal és határozottsággal nem lehetetlen. Iránytűink, zászlóra tűzhető jelszavaink a következők legyenek: önvizsgálat, önszerveződés, önérdek, önbecsülés, önellátás, önrendelkezés, visszaszerzés, önvédelem! Ne engedjük idegen kézbe otthonainkat, termőföldjeinket, vízkészletünket, nemzeti kincseinket! Lépjünk föl a spekulánsok, a korrupt hivatalnokok, a kufárok, a szellemi-lelki kútmérgezők ellen! Döntsük meg a rendszert, foglaljuk el ismét Kárpát-hazánkat; harcoljuk ki szabadságunkat és függetlenségünket! Adjunk mindenkinek munkát és megélhetést; biztosítsuk a magyarság méltó jövőjét, mentsük meg eltiport nemzetünket! E nemes küzdelemben, ebben az elkerülhetetlen élethalálharcban vigyázzon ránk a magyarok Istene!

vitéz Siklósi András, az SZVT főrendezője, a Turul Szövetség elnöke

Budapest, Magyarok Háza, 2012. június 3-án

Megjegyzések:

1.) A résztvevők a zárónyilatkozatot egyhangúan (ellenszavazat nélkül, 2 fő tartózkodásával) elfogadták, mely ezáltal érvényessé vált.

2.) Az idei Szittya Világtalálkozó a Magyarok Világszövetsége 2012. augusztusi VIII. Világkongresszusának társrendezvénye volt.

 

Az SZVT-n elhangzott versek

(Siklósi A. válogatásában és előadásában)

1.)
Siklósi András

Fohász a nemzetért

(Magyar, szeresd a magyart!)

Kérlek Uram, Magyarok Istene!

Oldd fel az átkot, mi lelkünk rágja,

s végre a gonosz gyűlölet tere

Édenkert legyen – béke oltára;

ahol barátként öltünk karba kart,

s hirdetjük: testvér, szeresd a magyart!

 

Ne hagyd a gyilkos haramiáknak,

hogy hatalmuk soká tobzódjon még!

Hisz’ kárt tesznek falunak, országnak,

pusztulás jön és egy kegyetlen vég.

Hallgasd a kínt, a bánatot, a jajt;

Istenem, Uram, gyógyítsd a magyart!

 

Dúsgazdag rablók sertepertélnek,

hogy melyik „törvényt” tárgyalják előbb;

s igás baromként hajtják a népet,

ráuszítva sok mohó vámszedőt.

Barbárság vad tengerén hol a part,

ahol nem bántja senki a magyart?!

 

Uram, kérlek, ezt ne tűrd el tovább:

bölcsek helyett, hogy tuskók döntsenek,

s tönkretegyék értékeink sorát!

Majd hont árulva alkut kössenek,

és ránk hozzák az elsöprő vihart;

Uram, védelmezd tőlük a magyart!

 

Hogy kivesszünk – ne engedd Istenem!

Sok hasznost, szépet s jót adunk mi még.

A szeretet átsegít mindenen,

boldogabbá válik a Föld s az Ég.

Most tombol fölöttünk – űzd el a bajt;

könyörgök Uram: áldd meg a Magyart!

 

2.)

Ábrányi Emil

Él a magyar

 

Fessétek bár sötétre a jövőt,

Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,

Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,

Mély süllyedésről, biztos pusztulásról:

Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!

Szentül hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

 

Többet ki küzdött és ki szenvedett?

Hiszen vértenger, temető a múlt!

Vetettek rá halálos szolgaságot,

Irtották szörnyen... ámde a levágott

Törzsek helyén még szebb erdő virult.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

 

Ki a saját pártos dühét kiállta,

Annak nem árthat többé idegen!

Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!

S csak arra szolgált minden veresége,

Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

 

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!

Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,

Van egy erényed, mely fényt vet terád,

S melyért az Isten mindent megbocsát –

Hogy a szabadság leghűbb őre vagy!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

 

Ha minden nemzet fásultan lemond,

S a szent rajongás mindenütt kiég,

S a büszke jognak minden vára megdől:

A te szabadság-szerető szívedtől

Új lángra gyullad Európa még!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar örökre élni fog!

 

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket ül!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenül:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar s nem veszhet el soha!

 

Siklósi András

Szeged

 

Távoli tájakról vetődtem ide

a határszélre a világ végire

Kutattalak vizsgáltam házaid

nyitogattam kertjeid kapuit

Összefutottam karcsú hídjaiddal

együtt borongtam bús harangjaiddal

Kószáltam az ártéri réteken

lestelek nyáron s hideg teleken

Szürcsöltem utcáid gyáraid zaját

benned találtam új otthont és hazát

 

Nézem a Tisza gyöngyös habjait

hullámai arcomat tükrözik

Kimondom csendben ősrégi neved

szeretlek fényes gyönyörű Szeged

Beszívom fáid földjeid szagát

elbűvölnek a szomszédos tanyák

Lelkemben őrzöm sok féltett kincsedet

a Kárász utcát s a Dugonics teret

Végigböngészem könyvtáraidat

megcsodálom szép templomaidat

Meg-megállok a nyüzsgő piacon

s beszédedet ámulva hallgatom

Értem íróid költőid szavát

Mórát Tömörkényt és Juhász Gyulát

Bálint Sándort és számos hű fiadat

Gyakran keresem föl a sírjaikat

tűnődve járok fejfáik között

s el-eltöprengek a sorsuk fölött

Szeretem szerény dolgos népedet

a szenvedőket s a szegényeket

Kedvelem a vidám lakodalmakat

a szabadtérit s a színes bálokat

 

Szeretem lázas lüktető szíved

Mindenestől tied vagyok Szeged

 

3.)

Kányádi Sándor 

Nyergestető

(A néhai jó öreg Gaál Mózesre,

gyermekkorom regélőjére is emlékezve)

 

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüsthangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn, a nyeregben,

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

– alig voltak, ha kétszázan –,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő, vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

(1965)

 

Siklósi András 

Kapaszkodjunk össze

(Ildikónak, házassági évfordulónkra)

 

Eltöltöttünk együtt harminchárom évet

pedig megpróbált és fölsebzett az élet

Védtük családunkat ezer gonddal szemben

s vittük keresztünket nagy-nagy szerelemben

Boldog hű pár vagyunk – noha semmink sincsen –

mert szívünkben fészkelt mindvégig az Isten

Rögös útjainkon Ő vezérelt minket

minden jót megadott nem kérhetünk többet

Magyarnak neveltük két derék fiunkat

valóra váltottuk sok csodás álmunkat

 

Ki tudja hány zord év állhat még előttünk

ne sírj hisz’ közösen akármit legyőzünk

Téged ölelgetve föllángol a lelkem

nincs nálad féltettebb evilági kincsem

Nem a vágy tartott meg hanem a szeretet

ámbár csókod íze méznél is édesebb

Mikor megsimogatsz bánatom is elszáll

enyém vagy s én tied gyönyörű virágszál

Megyek hozzád száz vad villámló viharban:

fénylő reménységem s oltalmam a bajban

Nyújtsd ide a kezed kapaszkodjunk össze

és maradjunk együtt immár mindörökre

(Szeged, 2010. május 3-án)

 

4.)

Pósa Lajos

Verje meg az Isten

 

Verje meg az Isten,

Veretlen ne hagyja,

Ki magyar létére

Magát megtagadja.

 

Szabadságunk fáját

Fosztja, – fosztogatja,

Leveleit, virágait

A viharnak adja.

 

Verje meg az Isten,

Nem egyszer, de százszor,

Ki magyar létére

Idegenhez pártol.

 

Ősi jussát önként

Idegennek dobja,

Kincseinket egy más fajnak

Kincstárába hordja.

 

Verje meg az Isten

Minden kis dolgába,

Ki magyar létére

Egy más faj szolgája;

 

Mást érez és mást mond

Talpnyaló nyelvével,

Háromszínű lobogónkat

Ronggyá tépi széjjel.

 

Verje meg az Isten,

Ki a magyart bántja,

Ki magyar létére

Száz örvénybe rántja.

 

Verje meg, verje meg

Minden haragjával!

Júdásszerű két kezének

Tüzes ostorával!

 

Siklósi András

Belső száműzetésben

 

Magamat száműzve élek

megdermed számon az ének

Porlik és rothad az arcom

veremből tör föl a hangom

 

Vagyok a született költő

ringatott szuronyos bölcső

Nem vár rám hírnév és otthon

Hallgatok Dalol a csontom

Szívemet kitépve szállok

s tejutak örvényén állok

Lelkemet tanítom szépre

virágot szórok az égre

Előttem táltosok jártak

élők és halottak várnak

Kínoztak megöltek sokszor

rossz korban születtem rosszkor

 

Eljátszott jövendőnk féltlek

Tengődésünk nem is élet

Nincs hazánk nincs hova mennünk

kitaszít kirabolt földünk

Elromlik pusztul a népünk

fertőzött rákos a vérünk

Szabadság ősi jog alszol

hol van ki érted is harcol

Becsület ki aki megvéd

s ki pallérozza az elmét

Toprongyos milliók hátán

miért jut mennybe a sátán

 

Betelt a magyarság sorsa

megásta féreg és szolga

Teljesült eltiprónk álma

besúgók gyilkosok násza

Hová jutsz nemzetem népem

végbúcsúd könnyezve nézem

Nem segít elbújt az Isten

hiába hiába minden

 

Kereszten sírboltban élek

Sárkányok őriznek rémek

Meglesik papírom tollam

versemet elveszik nyomban

Kiáltanék s nem szólhatok

 

Halott vagyok halott halott

 

Ismeretlen szerző 

Egyházi népének

 

Világ győztes Királynéja, Édesanyánk, kegyes Szűz!

Kész már az ékes koszorú, mit néped fejedre tűz.

Árva nemzet fonta néked, kívüled nincs támasza.

Zárd be védő karjaidba nagyhatalmú Szűzanya.

Öröm kevés jutott nékünk, keserű a kenyerünk.

Fájó panasz, kínzó sóhaj, bús, gyötrelmes életünk.

Örvendező Szűz Mária, mosolyt küldjél mireánk,

Oszlik az éj, hajnal hasad, fényben úszik szép hazánk.

Fiad keresztje tövében vért hullattál könnyezve.

Bús fájdalom a lelkedet, szíved hét tőr vérezte.

Ó fájdalmas Szűz Mária, vérző szíved harmata

Hulljon a kereszt tövére, és sok síró magyarra.

Mint hazánknak Nagyasszonya, égi trónon a helyed.

Az angyalok, magyar szentek zengnek hozsannát neked.

Dicsőséges Szűz Mária, kinek Jézus a Fia,

Add, hogy ismét felviruljon szép kerted, Pannónia.

Kárpátok az, ahol könnyből fakad minden kis virág.

Erdély bérceiben, ahol gyászt öltött fel a világ.

Magyaroknak csonka földjén forrjon össze szív s lélek,

Világ győztes Királynéja, esdve kér magyar néped.

 

5.)

Kerecseny János 

Fiamnak

 

Véssél be, ó, két szót szívedbe,

Csak két szót jegyezz meg, kisfiam:

E két szó él a magyar szívekbe'

Mint a Himnusz, a Honfi Dal. –

Ez legyen hő imája szádnak:

Igazságot Magyarországnak!

 

Tudd meg, hogy e két szó mit jelent:

Nagy, történelmi ezredévet,

A kifosztott, kirabolt jelent,

Hol a magyar süketen réved –

S legyen legszebb imája szádnak:

Igazságot Magyarországnak!

 

Jelenti, hogy: a Tátra másé,

Árpád útja, Verecke völgye,

Ahol élt ama hős Csák Máté, –

S másé ma Erdély minden tölgye.

S legyen hát hő imája szádnak:

Igazságot Magyarországnak!

 

Tudd meg, hogy másé Dévény földje,

Kolozsvár, Kassa, Pozsony, Arad,

Másé a Bánát szent göröngye,

A folyó, a völgy és a bércfalak...

S legyen hát hő imája szádnak:

Igazságot Magyarországnak!

 

Szívedben e két szó dobogjon,

Ajkad zászlaján ez lobogjon,

Hogy esztelen, elvakult hordák

Szép hazádat feldarabolták!

S legyen vádló imája szádnak:

Igazságot Magyarországnak!

 

És gondoljál mindig reája,

Mint keresztény a keresztfára.

De ököllel, s fogcsikorgatva:

A gyászos trianoni napra!

S legyen leghőbb imája szádnak:

Igazságot Magyarországnak!

 

És hirdesd bátran, dacos ajakkal,

Hogy szívedben csak két szó sarkall,

Hogy feledni te nem tudsz soha,

Hogy éget a bosszú láng-bora.

S legyen bátor imája szádnak:

Igazságot Magyarországnak!

 

S ha jön a leszámolás napja,

Veszett tigrissé válj e napra!

S omló véred hullása árán,

Keresztül millió hullák várán,

Szerezzél diadalt hazádnak

S igazságot Magyarországnak!

 

Siklósi András 

Megkínzott Magyarország

 

Megnyomorított test

gyógyíthatatlan lélek

Elszürkített ünnepek

megtagadott jelképek

meghamisított múlt

kiirtott emlékezet

 

Senkiházi urak

talpnyalók és rabszolgák

Süketek vakok

elnémított szószólók

börtönbe csukott

vezérnek valók

 

Írások elkobozva

kincsek pincékbe dugva

szobrok ledöntve s összezúzva

Költők gúzsba kötve

lázadók Dózsa-trónon

hősök tömegsírban

 

Aszályok

árvíz

jégtől tönkrevert mezők

gyökerestől kitépett fák

Dögkeselyűk

éhség

kegyetlen pusztítás

 

Kifosztott milliók

borba fojtott álmok

vergődő szárnyalás

Sajtócsászárok

ránk szabadított bankok

álnok köztársaság

 

Szétvert középosztály

kibírhatatlan terhek

céltalan dühöngés

Elvtársi jólét

vérengző kormányok

zsidó s cigány Paradicsom

 

Szétkergetett családok

elhagyott öregek

ízekre vagdalt magzatok

Elzüllesztett nép

megsemmisített erkölcs

megbénított iskolák

Csillagrohadás

 

Elhamvadt szeretet

szénfekete sötétség

hazug ideálok

pokoli gonoszság

Önsorsrontás

külföldre menekülés

öngyilkossági mámor

 

Kitüntetett hóhérok

magasztalt árulók

óriássá tett törpék

Fizetett naplopók

tolvaj idegenek

Sárkánylakodalom

Halálhoz való jog

zsivány- és rablótörvény

kirakat-demokrácia

 

Árokba lőtt ország

Földünkre éhező

ostoba szomszédok

gátlástalan őrült honfoglalók

Romba dőlt városok

sivár üres falvak

„túlnépesedett” temetők

 

Örökös sarki tél

belső tatárdúlás

újszülött Trianon

Megmérgezett élet

reménytelen jövő

megölt föltámadás

 

6.)

Bodor Aladár 

Angyal szállt az égbe

 

Káprázatos, fényes éjbe'

Egy új angyal szállt az égbe.

A többiek körülvették,

Becézgették, kérdezgették.

Adtak neki fehér szárnyat,

Kis kezébe rózsaszálat,

S örvendezve vezették be

Az alkotó Úr elébe.

 

Ült az Úr a fényes trónján,

S mint a nap a magyar rónán,

Szelíd szemmel nézett szerte

Az angyali szent seregre.

Az új angyalt megcsókolta,

A szívéhez odavonta,

S figyelemmel meghallgatta,

Mit kíván az új angyalka:

 

„Kérlek szépen, jó Istenem,

Hogy a földre jöjj le velem!

Országok közt egy országban,

Ahol fájó, nehéz gyász van,

Gyűlölködő kósza népek

Minden álmot összetéptek,

S azóta gyermek és atyja

Egymást nem is csókolhatja!

 

Az élete csak gyötrelem,

Kertje, földje könnyet terem,

Erdeiben rablók járnak,

Törnek-zúznak, fákat vágnak.

Hősök sírját eke szántja,

A szent rögöt meg nem szánva.

Szegény ország szemfedőjét

Hamis kezek már megszőtték.

 

Szépen kérlek, jó Istenem,

Jöjj a földre még ma velem!

Csak egy röpke pillanatra,

Csak egy nyári virradatra!

Hisz' az én jó édesanyám

Is ott lakik a Hargitán,

A kenyere száraz, barna,

Könnyekből van a só abba'!”

 

Míg az Úrnak szelíd arcát

Bárányfelhők takargatták,

A szemével messze nézett,

Nézte a nagy földi képet.

Lenézett a Tisza-tájra,

Marost szülő Hargitára,

S azt súgta a kis angyalnak:

„Lesz még napja a magyarnak!”

 

Siklósi András 

Menj haza

(Édesapámnak 1986-ban, egy költői versenyünk emlékére)

 

40 éve vérünk iszod

aljas minden gondolatod

Betörtél az életünkbe

belegázoltál lelkünkbe

Csizmáiddal szánkba rúgtál

tankjaiddal letiportál

Jöttél hogy védj óvj bennünket

s megmérgezted a hitünket

Tönkretetted fiainkat

bemocskoltad lányainkat

Tépett szívünk sárban dobog

öntudatunk ronggyá kopott

40 éve fogyunk veszünk

pusztulásba menekülünk

Mindenünket elraboltad

sírunkat is fölforgattad

Bíránk és hóhérunk voltál

mindnyájunkra dögvészt hoztál

 

Mit akarsz itt mire vársz még

helyed otthon lenne már rég

Készülj pakolj szedd a sátrad

hagyd el végre a hazánkat

Érted zeng a Kreml harangja

sír a sztyeppe nyög a tajga

neked intenek a hegyek

jeges tundrák sebes vizek

Határtalan birodalmad

ne falja föl országunkat

 

Menj azonnal fuss el innen

ne képzeld hogy te vagy Isten

Menj rakétán repülővel

– egyenest vagy kerülővel –

ágyútalpon medveháton

csengős trojkán kerékpáron

Menj hajóval gyalogszerrel

tűnj el összes emlékeddel

Menj némán vagy trombitával

nyírfasíppal guzlicával

harmonika ritmusára

balalajka bús szavára

Menj aszfalton menj erdőben

víz alatt vagy levegőben

tűző napon s éjszakákon

Vissza se nézz a határon

Vidd el sarlód kalapácsod

bitófád és börtönrácsod

Vár otthonod vár a néped

gyermekeid feleséged

 

Nincs itt dolgod nem volt soha

Mit akarsz még Menj menj haza

Embertelen vad hatalmad

porig égett s összeroskad

Ne kezdd újra soha többször

 

Takarodj a magyar földről

 

7.)

Tordai Ányos 

Magyar harangszó

 

Vagyok fagyos szele sívó zivatarnak,

Letiport virága kietlen avarnak,

Bús fekete gyásza, fuldokló sírása

Haldokló magyarnak…

 

Vagyok millióknak zokogó keserve,

Összetörött harang félredobott nyelve,

Árvák sóhajával, özvegyek jajával,

Átkaival verve…

 

Vagyok pislogó mécs a ravatal mellett,

Vagyok bús akkordja halotti éneknek,

Hantok zuhanása, végső koppanása

Temető-rögöknek…

 

De nem! Nem foganhat meg az ősi átok!

Hej, ti a koporsót csak ne ácsoljátok!

Hej, ti gaz sírásók, félre innen, félre!

Hitemmel hiszem, hogy Hungária él még:

Hej, pribékek, sírba nem teszitek élve!

 

Szavamban sikolt fel a kies Vág völgye,

Szavamban mordul fel a Kárpátok tölgye:

Hungária, ébredj!

 

Igazságért kiált a Muraköz síkja,

Fertő tavában a náderdő sivítja:

Hungária, ébredj!

 

Nyögi kövér Bánság bitorlók hatalmát,

Halljátok a Bácska panaszos siralmát:

Hungária, ébredj!

 

Hargita aljáról Csaba unokái,

Ott a Hadak útján jönnek bosszút állni:

Hungária, ébredj!

 

És ti mindnyájan, kik vagytok még magyarok,

Akiknek szívében indulat kavarog,

Akiknek a lelke önmagát meglelte

A vérkeresztségben, a nyomorúságban,

Fonódjatok össze e szent imádságban:

 

„Mi három hegyünknek, mi négy folyamunknak

Keresztre feszített, koronás asszonya,

A világosságban, akit elvesztettünk,

Most a sötétségben, kit újra megleltünk,

Édes mártír-anyánk, ébredj Hungária!”

 

Aztán fel a zászlót, a keresztes zászlót

Emeljük magasra,

Hogy vérünkkel ráírt lángoló betűit

Barát és ellenség mind elolvashassa:

Gyáván nem halunk meg!

Lobog a mi lelkünk izzó érzelemtül,

És ha ez a két kar végbosszúra lendül,

Az oltárra visszük az utolsó csöpp vért,

Mi magyar hazánkért, keresztény hazánkért!

 

…Voltam hirdetője elmúlt ragyogásnak…

Vagyok siratója bús fekete gyásznak…

Magyarok Istene, engedd, hogy lehessek

Vidám harangszója a feltámadásnak!

 

Sajó Sándor 

Magyar kereszt

 

Keresztet vitt az Úr a Golgotára,

Azóta szép s jó mind e jelben él;

Az üdvösségnek szenvedés az ára:

Boldog, ki sír, és sírva is remél;

Áldott tövében megváltó keresztnek

Csak Krisztust nézzed, ne a Golgotát,

S ha gyötrött vállad sajgó kínra reszket,

Ajkad harapva némán menj tovább.

 

Avagy, ha hordod magyar sors keresztjét,

S tudsz magyar lenni megtiportan is;

Érezd és hirdesd: ami nincs most, lesz még,

S verdesd a szárnyad lenn a porban is;

Erdély keserve szívedből sikongjon,

A Lomnic-csúcsról lengjen rád a gyász,

Viharzó vágyad zúgjon minden ormon:

Lesz kikelet még, lesz föltámadás!

 

Piruljon arcod, gyúljon rá a szégyen,

Kiáltson ajkad: hallja a világ!

És vájj sebedbe, csak hadd fájjon, égjen,

A lélek él, ha nagy hit lengi át;

Ha hitet adott Isten a magyarnak,

Csorduljon ez, mint dúslevű gerezd,

S legyen sarkallód minden ősi parlag,

És édes terhed a magyar kereszt…

 

A szent jel int és hív, és vár a munka,

Az út nehéz, s a cél oly messze még!

A meddő gyászt a balsors már megunta,

Küzdj, szenvedj, fáradj ifjú nemzedék!

Bús ugarunknak lesz még aratása,

Csak törjed, túrjad magyar ifjúság,

Hogy megzendíthesd új föltámadásra

A magyar élet büszke himnuszát!

 

8.)

Pósa Lajos 

A hazáért

 

Isten, ki szemedet mindig nyitva tartod,

Még a féregtől se fordítod el arcod,

Látod a jövendőt csakúgy, mint a múltat,

Bölcs gondoskodásod soha el nem múlhat.

Nemzetek sorsát intézed egedbűl,

Vezeted napfényen, árnyékon keresztül:

Függjön tekinteted a mi szép hazánkon,

Minden porszemére tőled áldás szálljon!

 

Te tudod legjobban: drága föld ez nékünk,

Minden talpalatját megáztatta vérünk.

Őseink porából fakad itt a fűszál,

Végig a levegőn az ő sóhajuk száll.

Századok keservét hordozza a szellő,

Honfigyász az égen a fekete felhő,

Tisza, Duna, Sajó könnyeinkből támadt –

Óh, nagy Isten, áldd meg a mi szép hazánkat!

 

Hamvaikat őrizd, kik a honért haltak,

Parancsolj, Uram, az égi madaraknak:

Hadd menjenek széjjel, szóljanak mindnyájan

Sírjaikon szerte a magyar hazában.

Adj nekik pihenést, üdvözítő álmot,

Legyen csontjaiknak nyugodalma áldott!

Kegyeletes utód szórja be virággal,

S tanuljon a portól századokon által.

 

Áldd meg, kik javát munkálják a honnak,

Hírnevén, örömén híven fáradoznak!

Gyújts lelkükben erős, tündöklő világot!

Lehelj a szívükbe olthatatlan lángot!

Hadd mutassa e két égő fáklya fénye:

Hol van a haladás nemzeti ösvénye.

És ha megtalálták: útjokat ne fedd el!

Igazítsd a célhoz szent segedelemmel!

 

Add, hogy virágozzék békén Magyarország,

Ragyogja be földjét az arany szabadság.

Hegyei közt boldog népnek dala zengjen,

Messze róna síkján sárga kalász rengjen.

Sátoros erdőben szapora vad járjon,

Ízes hal cikázzék gyöngyöző hullámon.

Mesterség, művészet, tudomány fejlődjék,

Szálljon a hazára koszorú, dicsőség!

 

És ha vész fenyeget, harsona megharsan:

Kardjaink élére szállj zúgó viharban!

Csapj le, mint a villám, ellenség hadára!

Ne érezze sarkát szép hazánk határa!

Szállj, mint eleven tűz, lobogással égve,

Honszerelem gyanánt mindnyájunk szívébe!

Bátoríts, vezérelj tartós diadalra!

Szabadság Istene, vigyázz a magyarra!

 

Siklósi András 

Ne hagyd el őrhelyed!

 

Ahová Isten szólított,

nyilván az kijelölt helyed;

ott értheted meg a titkot,

Lelke csak ott szárnyal veled.

Mikor áldást oszt hirtelen,

e föld tájain nem keres,

csupán a saját helyeden,

s jaj neked akkor, ha üres.

 

Védd tehát vitézül helyed,

akármily’ súlyos a kereszt,

s bár tűz és víz emésztenek,

sose akard feledni ezt.

Ne nézz rémülten százfelé,

ha kunyhód egy farkasverem;

dicsérd az Urat épp ezért,

a legfélelmesebb helyen.

 

Amit mulasztasz – hát mered

tagadni léted lényegét?! –,

tán kegyelmektől fosztja meg

Isten egy méltóbb gyermekét.

Gondold át jól, a helyedet

nem töltheti be senki más;

az Úr rád bízta, s Ővele

kötelező a számadás.

 

Fogadd szívesen sorsodat,

mint Vezérlőd ajándokát;

ne szőj fellengzős álmokat,

nyújtsd őket mind az Úrnak át.

Győzelmet csupán akkor ad,

imád csak úgy hallgatja meg,

ha mint kipróbált harcosa

nem hagyod el az őrhelyed.

 

Holtig szeress, légy bölcs s igaz,

így nyerhetsz égi koronát;

benned az Úr, ha hű maradsz,

megdicsőíti önmagát.

Örvendve vállald tisztedet,

s fénylő reménnyel hívd Urad;

hadd higgyék-tudják mindenek,

hogy Ő békét és üdvöt ad.

 

S ha majd Királyod megjelen’,

a földön sehol sem keres,

csak ott, saját kis helyeden,

s ujjongva látja: nem üres.

Az lesz legboldogabb perced,

ha rendelt helyeden talál;

fölvisz magával a mennybe,

hol örök Élet trónja vár.