Újsághír: hétnapos dél-amerikai látogatásra utazott szombat este Martonyi János külügyminiszter. A budapesti diplomácia vezetője Argentínát és Brazíliát keresi fel, mindenekelőtt gazdasági témákról folytat megbeszéléseket, és találkozik a helyi magyarság képviselőivel. Martonyi hivatalos programjának részeként hétfőn megkoszorúzza Raoul Wallenberg Buenos Aires-i köztéri szobrát, s részt vesz azon a rendezvényen, amelyet a zsidómentő svéd diplomata emlékére tartanak, majd tovább utazva, pénteken Brazília fővárosában megnyitja a Wallenberg életéről szóló kiállítást.

Véleményünk szerint a latin-amerikai, holokauszttal kapcsolatos, magyarországi közszereplők részvételével zajló megemlékezések felvetnek néhány kérdést. Tudniillik, a ma kánonként irányadó neoliberális ideológia meghatározása szerint minden ember – nemre, fajra, vallásra, bőrszínre való tekintet nélkül – azonos értékű, s így elfogadhatatlan bármiféle rasszista vagy fajgyűlölő elgondoláson alapuló diszkriminációs jellegű politikai-közéleti megnyilvánulás bárhol, az ún. euroatlanti civilizációhoz tartozó országokban. Úgy gondoljuk, hogy amennyiben ezt az elvet a budapesti diplomácia vezetői magukra nézve is kötelező dogmának tartanák, úgy a latin-amerikai látogatás előkészítésekor semmiképpen nem feledkeztek volna meg a kora újkori egyetemes történet két világrengető, tragikus fejleményéről: az indián őslakosok tízmillióinak európai hódítók általi kiirtásáról, valamint az Afrikából Amerikába irányuló néger rabszolga-kereskedelem, s az Egyesült Államokban hivatalosan 1865-ig létező fekete rabszolgatartás történelmi tényéről.

Az 1492. év fordulópont a világtörténelemben. 1492 januárjában a rekonkviszta lezárásaképpen a spanyolok visszafoglalták Granadát, és kiűzték az arabokat Európából, ugyanezen év márciusában Katolikus Ferdinánd, spanyol uralkodó kiadta a zsidóknak országából történő kiűzését elrendelő dekrétumot, végül augusztusban többéves huzavona után elindulhatott Kolumbusz Kristóf nagy felfedező útjára. Közismert, hogy Amerika 1492. évi felfedezése – itt témánk és a mai világrend kialakulásának szempontjából teljes mértékben figyelmen kívül hagyható, hogy korábban más kontinensről kik és mikor jártak már az Újvilágban – és a világpiac kialakulásának egyik kísérőjelensége, illetve következménye volt a gyarmatosítás, melynek során a 16. század „szuperhatalma”, Spanyolország – Brazília kivételével – meghódította egész Közép- és Dél-Amerikát, ily módon I. Károly (1516-1556) spanyol király – egyben V. Károly néven 1519-től német-római császár is – olyan kiterjedésű világbirodalom feje lett, amelyben soha nem nyugodott le a nap. Sőt, utóda, az Escorialt uralkodói rezidenciájaként Madrid mellett megálmodó II. Fülöp (1556-1598) a szomszédos Portugália feletti uralmat is megörökölte 1580-ban, így ennek az ibériai államnak a hatalmas gyarmatbirodalma – közte a legértékesebb Brazíliával – szintén spanyol kézre került jó félévszázadra.

Az európai hódítók újvilági megjelenése a halálos ítéletet jelentette az indián őslakosok, illetve az ősi, amerikai azték, maja és inka civilizációk létére nézve. Háború kezdődött a gyarmatosítók között és harc az indiánok ellen. Rablás és fékeveszett öldöklés, hatalomvágy és hajsza az aranyért és ezüstért, hitszegések és tömeggyilkosságok a kereszténység terjesztésének, hittérítésnek az ürügyén – ezekből a mozaikkockákból tevődik össze Eldorádó meghódításának történelmi képsora. 1519-1520-ban Hernando Cortez elfoglalta a mai Mexikó területén található maja és azték birodalmat. A konkvisztádor emberei elszántságát és kíméletlenségét azzal a vakmerő elhatározással fokozta a végsőkig, hogy az expedíció flottájának hajóit felgyújtatta. Ezt követően bevonult az azték fővárosba, Tenochtitlanba, amely az Itáliában járt spanyolokat Velencére emlékeztette, hiszen nagy tavak, lagúnák, természetes és mesterséges csatornák, apró szigetek szövevényére épült. Cortez meglátogatta a spanyol főhadiszállástól nem messze fekvő királyi palotájában az azték uralkodót, Montezumát. A visszavezető utat sűrűn felállított páncélos őrökkel biztosította. S az istenkirályt birodalma és fővárosa központjában foglyul ejtette. Cortez a merész államcsínyt a protokolláris tisztelet minden külső jelével álcázva Montezumát vendégként a spanyol főhadiszállásra vitte. A drámai patthelyzetet úgy oldotta meg, hogy a spanyol had kitörése előtt a fogoly uralkodót Cortez megfojtatta, s kezdetét vette a mai Mexikó kíméletlen leigázása és gyarmatosítása.

A másik nevezetes spanyol hódító-felfedező, Francisco Pizarro 1532-ben szállt partra – két korábbi, sikertelen kísérletét követően – a mai Peru területén, hogy birtokba vegye Latin-Amerika másik, mesés gazdagságú civilizációs államalakulatát, az inka birodalmat. Pizarro csapatai 1531 novemberében érték el Juan de Atahualpa király székhelyét, Cajamarca városát. Az inka uralkodó tárgyalásra invitálta a spanyol konkvisztádort, aki elfogadta a meghívást. S megismétlődött a jó évtizeddel korábbi, mexikói forgatókönyv. Cortez saját fővárosában ejtette túszul Atahualpát. 1532. november 12-én az előző napi látogatás viszonzásaként a „Nap Fia” meglátogatta az általa kijelölt palotában a spanyol fővezért. Pedro Pizarro történetíró negyven évvel később kiadott emlékirataiban írta meg Atahualpa végzetét. A spanyol főhadiszállás kapujában egy pap, Vincente de Valverde hosszú, spanyol nyelvű prédikációt tartott, amelyből az inka király egy szót sem értett. A szónoklat végén meghódolást követelt, és teátrális gesztussal felmutatta neki a Bibliát. Atahualpa hanyag mozdulattal félretolta a számára semmit sem jelentő könyvet, hiszen sejtelme sem volt róla, mi az. Erre a pap istenkáromlónak nyilvánította, mire Pizarro parancsot adott embereinek, hogy támadják meg a ”Nap Fiának" kíséretét. A spanyol lovasság a palota előtti térre vágtatott, nyomukban szorosan következtek a gyalogság egységei. Fél óráig tartott a mészárlás, több ezer halott maradt a csata helyszínén, és Atahualpa a spanyolok foglya lett. Néhány hetes fogság megtörte ellenállását. Beleegyezett abba, hogy hűbérurának ismeri el a spanyol királyt, felveszi a kereszténységet, továbbá országának arany- és ezüstkészleteit kiszolgáltatja az európai hódítók számára. Miután a Pizarro által Atahualpa örökösének kiszemelt féltestvérét, Huascart az inka uralkodó megölette, a spanyolok egy rendkívüli törvényszéket állítottak fel az ügy elbírálására. Az ítélet hamar elkészült. A törvényszék mérlegelve a vádlott „pogányságát és gyalázatos istenkáromlásait, mérlegelve továbbá, hogy alattvalóit a spanyol hadsereg ellen fegyveres felkelésre lázította – ily sok bűnéért Peru ez idő szerinti uralkodóját halálra ítéli. Jóindulattal figyelembe veszi azonban, hogy ha a bűnös megtagadja pogány hitét, és személyét az irgalmas egyház védelme alá helyezi. Ez esetben vétkeiért nem a máglya tűzhalálával fizet, hanem csak a pellengéren megfojtás által kerül az élők közül a holtak világába”. Atahualpa belátta, hogy nincs más választása, mint a lassú és elevenen elégő tűzáldozat vagy a másik, pillanatnyi szenvedéssel járó halálnem kényszerű vállalása. Ezért, amikor a spanyolok a vesztőhelyen álló máglyához vezették, kijelentette, hogy hajlandó megkeresztelkedni. Így a „kegyesebbik” végzet jutott osztályrészéül.

A spanyol – illetve a nyomában következő portugál, francia, holland és angol – gyarmatosításnak több tízmillió indián őslakos esett áldozatául, s ez alighanem a világtörténelem eddigi legnagyobb népirtása volt. Különös módon a túlélő örökösök vonatkozásában eddig még nemzetközi diplomáciai fórumokon, világszervezeti színtereken nem vetődött fel a kárpótlás és a bocsánatkérés lehetősége és szükségessége az érintett államok részéről.

Az indián genocídium történelmi tényéhez szorosan és elválaszthatatlanul kapcsolódik a négerek amerikai jelenléte és fél évezredes történelme – a feketék ugyanis nem őslakosok, hanem jövevények az amerikai kontinensen –, illetve a modernkori rabszolgaság kérdésköre. Az elnyomott, rabszolgasorba kényszerített és halálba hajszolt indiánok védelmében elsőként egy humanista spanyol pap, utóbb a mexikói Chiapa püspöke, Bartolomé Las Casas emelte fel a szavát. Az Indiák története című – Las Casas-jelentés néven elhíresült – művében szörnyű részleteket sorol fel az indiánok rabszolgaságáról. Többek között ezt írja: „Határozottan állíthatom, hogy a könyvemben feldolgozott negyven esztendő alatt a keresztények uralma és ördögi tettei következtében 12 milliónál több férfi, nő és gyermek halt meg igazságtalan halállal; sőt inkább azt mondhatom – és nem hiszem, hogy tévedek – hogy az áldozatok száma meghaladja a 15 milliót is”. A mérhetetlen emberi szenvedésáradat, az indiánok reménytelen sorsa láttán egyik írásában azt a javaslatot tette, miszerint kevésbé kegyetlen megoldás lenne, és kevesebb ember pusztulna el, ha az újvilági ültetvényeket afrikai négerekkel műveltetnék. Engedélyezzék tehát a gyarmatosítóknak az afrikai feketék betelepítését. Kétségtelen, hogy az afrikai rabszolgacsempészet – kisebb mértékben – már a 16. század eleje óta folyt, azonban egy tekintélyes klerikus állásfoglalása nagyot nyomott a latban az emberkereskedelem legalizálására. Juan de Selvajo kancellár kifejezetten jó gondolatnak tartotta a négerek Amerikába történő betelepítését, s kijelentette, hogy egy izmos fekete munkája négy indiánéval is felér. S ezzel kezdetét vette a „nagyüzemi” rabszolga-kereskedelem, amely a 16-18. század folyamán a legjövedelmezőbb üzleti vállalkozás volt, annál is inkább, mivel szétválaszthatatlanul összefonódott a gyarmatáruk, luxuscikkek, az arany és ezüst európai importjával.

A fentebb írtak tükrében végképp „érthetetlen” számunkra, hogy míg Martonyi János latin-amerikai útja során két helyszínen is megemlékezik a holokausztról, addig egyetlen együttérző, empatikus kijelentésre sem méltatja az indián genocídium áldozatait, valamint a néger rabszolgaságot sem ítéli el kellő határozottsággal, noha azt a Magyarországot az emberi jogok tiszteletben tartásáról folyamatosan és fölényes magabiztossággal, lekezelően kioktató „nagy testvér”, az USA birodalmában mindössze 147 esztendővel ezelőtt törölték el.

Frissítés: Zárszó

Az amerikai kontinens meghódítása során – a dolog természetéből adódóan – az egyes indián törzsek is véres megtorló hadjáratokat folytattak egymás ellen, sok esetben a jövevény fehérekkel szövetkezve, miként az a legszélesebb közvélemény előtt is evidencia lehet, ha máshonnan nem, Mel Gibson Apocalypto című filmjéből mindenképpen. Az őslakosok számához mérten kezdetben parányi kisebbséget alkotó európai hódítók többek között azért tudtak történelmi mértékkel tekintve igen rövid idő alatt látványos politikai és katonai sikereket elérni, mert óriási haditechnikai fölényben voltak az indiánokkal szemben: volt tűzfegyverük és lovasságuk, ellenben az őslakosoknak nem álltak a kor csúcsfegyvernemei a rendelkezésükre.

Különösen a gyarmatosítás kezdeti időszakában, a 16-17. században mindennaposak voltak a hódítók által elkövetett mészárlások és kegyetlenkedések. Ez korántsem meglepő, hiszen az európai fehér népek a korszakban egymás ellen is horrorisztikus háborús bűntetteket követtek el, mi több, egy azon nemzet fiai vívtak egymás ellen véres polgárháborúkat. A teljesség igénye nélkül említsük meg az itáliai háborúkat (1494-1559), a francia vallásháborút (1562-1598) és a harmincéves háborút (1618-1648), melyet a 17. század világháborújaként is szokás emlegetni. A szadista kegyetlenkedéseket illetően tehát korántsem lehetett hiányérzete a kor emberének, akárhol is élt a földkerekségen.

Az amerikai gyarmatokon elkövetett indián népirtás tényét maguk az európai kútfők is megerősítik (történeti összefoglalók, diplomáciai és uralkodói levelezések stb.). A fentebb már hivatkozott főpap, a spanyol Las Casas például naturalisztikus aprólékossággal a következőkről tudósít: „…A keresztények lóháton rontottak rájuk (ti. az indiánokra – L.Zs.); karddal és lándzsával öldökölték őket. Mintha csak juhnyájat rohantak volna meg: aki útjukba került, fiatal vagy öreg, férfi vagy szoptatós asszony, felkoncolták, szétszaggatták. A csecsemőket letépték anyjuk kebléről, s a kisdedeket sziklához vágva zúzták szét fejüket. Akasztófákat állítottak, és ’Megváltónk és tizenkét apostola tiszteletére’ tizenhármasával függesztették fel az indiánokat, s lassú fuldoklásuk közben tüzet gyújtva alattuk, égették őket… Magam szemével láttam, hogy néhány indián főembert különlegesen kegyetlen módon, úgy végeztek ki, hogy rácsra kötözték őket, és a rács alatt lassan parázsló tüzet égettek. Aki tudott, menekült; a szökevényeket dühös ebekkel üldözték, amelyek percek alatt darabokra tépték az elfogottat… S ha néha megtörtént, hogy az indiánok igaz okból, maguk védelmében megöltek néhány fehér embert – ez volt a válasz: minden megölt keresztényért száz indiánt kell kivégezni! … Határozottan állítom, hogy az indiánoknak mindig igaz okuk volt a keresztények elleni harcra; a keresztényeknek ellenük viselt háborúi pedig mindig nélkülözték a helyes alapot, ördögi háborúk voltak ezek, minden zsarnoknál igaztalanabbul indították ezeket a hadjáratokat…” – írja mindezt egy spanyol prelátus.

S említhetnénk a magyarországi hajdúk vagy az ukrán-orosz kozákok által elkövetett rémségeket, de fölösleges. Nem vagyunk a kettős mérce hívei, s miként a nemzeti radikális oldalon méltán közkedvelt Kárpátia együttes 1956-os emlékdalában hirdeti: „mert a bűn az csak bűn marad, kezükhöz vér tapad…”, s ez az állítás igaz bárkire, bármely korban élt is, aki embertelenséget és gaztettet követ el, vallja magát akármilyen politikai oldal képviselőjének vagy akármelyik nemzet fiának.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info