Hát ezt is megértük! A majd hatvan évvel ezelőtt spanyolországi emigrációban elhunyt nagy székely apostol, Nyirő József hamvait hazaszállították, hogy az idegen föld helyett végre szülőföldjében aludhassa örök álmát. És akkor előáll egy névtelen senki – pardon: Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármestere –, és elkezd kekeckedni, mert úgymond az érzékenységükről jól ismert csatornapatkányok azt susogják, hogy Nyirő József antiszemita volt. Meg még nyilas is a tetejébe! Hát ez valóban borzasztó lehet egyesek számára!

Aztán bizonyos jólértesült alvilági sajtóbanditák arról irkafirkálnak, hogy Nyirő József „háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is háborús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a szellemet próbálja igazolni. Emigránsként előbb a gyűlölet megszállottja, majd önostorozó bűnbánó, önkínzó megtérő, aki szerzetesként önsanyargatással tagadja meg életét, művészetét, mert a történelem viharában emberileg is, művészileg is isten Igájából az ördög igájába hajtotta fejét. Végül lelkileg meghasonulva egy kolostorban éri a halál”.

Hát ilyen mélyre süllyedtünk? És ekkora gazemberség láttán nem szakad le a magasságos ég!

És most nézzük, hogy mi a valóság. Legyen végre világosság!

Nyirő József, a magyarok „Jóska bácsija” nem csak a 20. század magyar irodalmának egyik tündöklő csillaga, hanem a második világháború után nyugatra menekült írók közül jellemben és tehetségben is a legeslegnagyobbak közé tartozott. Ha az emigrációs irodalomról beszélünk, akkor tudni kell, hogy tulajdonképpen ezt is ő teremtette meg.

Műveiben benne van az egész emigráns sors és az emigrációs író sorsa. Magyar irodalomról hogyan is lehetett volna álmodni ott, ahol 1947 táján még papír sem volt, ahol nyugati és keleti fejvadászok lestek minden „háborús bűnös” tollforgatóra, köztük a legtisztább és legpolitikamentesebb nagy magyar íróra, Nyirő Józsefre is. Azonfelül lestek a dilettánsok rémuralmának kis magyar patkányai, akik hirtelen átváltottak a himlermártoni vonalra, és, két könyökkel törve magasba, még egy Nyirő Józsefet is ki akartak tiltani a roosevelti Európából, azzal, hogy „nem jó a neve”, mert 1943-ban ő is aláírta a Magyar Nemzeti Szövetség bolsevistaellenes harci kitartást követelő memorandumát. A dilettánsok rémuralma Nyirő Józsefet is megbélyegezte a pecséttel: nem jó a neve! Amikor az egész világból hiányzott a becsületesség, írói tisztesség, nemzeti érzés, a szabad szó és igazmondás, Nyirő Józsefnek és a nemzethez hű magyar íróknak valóban nem volt jó a nevük. Ugyanúgy, ahogy a velejéig hazug demokrácia legnagyobb dicsőségére mind a mai napig „nem jó a neve” Milotay Istvánnak, Marschalkó Lajosnak, Alföldi Gézának vagy Fiala Ferencnek sem.

És mégis: a kisebbségi sorban óriássá nőtt öreg góbé mégis végrehajtotta a lehetetlent és hihetetlent. Talán már senki sem él, aki emlékezhetne rá, mikor Baranyai Lőrinc Gusztáv müncheni műtermében Károlyi Gyula, Wass Albert, Bak Valéria, Barabás Sári és az emigráns írók előtt lángra gyújtotta a Magyar Kulturális Szövetség gondolatát. És az 1848-as magyar szabadságharc századik évfordulóján, ötezer magyar lelkesedésétől körülvéve, Petőfi-nyakkendős, fekete díszruhájában elsőnek meri szemébe vágni az amerikai konzulnak a magyarság jogait, s megmondani, hogy nem ezt ígérték nekünk. Nem a szovjet rabsággal, nem népi demokratikus akasztófával, hanem a szabadsággal kecsegtették a bolsevizmus ellen harcoló magyart. Az első szabad szó Nyugaton Nyirő József bátor, tiszta szava volt. Csodálatos-e, ha az akkori Európa szennyes légkörében, a győzők lakomáján dermedten ültek az átváltott magyar „előkelőségek”, a megfélemlített németek és a diadalittas angolszászok? És nagyon természetes, hogy az IRO nevezetű politikai gengszterszervezet egy évvel később elutasította Nyirő József amerikai kivándorlását. „Nem jó a neve”.

Jó nevük csak azoknak volt, akik legalább egyszer elárulták hazájukat és magyarságukat. Az íróknak pedig csak akkor, ha letagadták múltjukat, noha az a magyarság és nemzethűség szempontjából hótiszta volt. Nyirő József azonban nem tagadhatta le se az Uz Bencét, sem a Sibói bölényt, sem a Madéfalvi veszedelmet, vagy a Jézusfaragó embert. Mikor az új világ hamis bálványait faragták, demokrácia, szabadság ürügyén farizeus elnyomók, amikor üldözötté vált minden szabad gondolat, minden tehetség, akkor bűn volt a legtisztább irodalom is. Mindezen felül Amerikában már ott ültek a „nemzeti bizottmány” lakkcipős parasztjai, sztálinista honárulói, a nímandok magyar társadalmának legtehetségtelenebb senkijei, akik halálosan féltek: mi lesz, ha egyszer Nyirő József partra száll és az ő nagy, nemes magyarsága, tiszta hazafisága fog szólni az öreg-amerikás magyarsághoz? Őt biztosan meg fogják érteni a tiszaeszlári első emigráció öreg-amerikás parasztjainak, bányászainak fiai és akkor nem lehet többé a Sztálin ajándékozta autók dicsfényében sütkérezni volt „miniszterelnököknek”, borbélysegédeknek, népügyészeknek. Mert mi egészen bizonyosan tudjuk, hogy Nyirő József amerikai kivándorlását a magyarnak és nemzetinek hazudott nagyferencek, vargabélák, peyerkárolyok és sulyokdezsők akadályozták meg, karöltve az elégetettnek hitt, de csodák-csodájára a New-Yorki Az Ember című judeo-kannibál lap báljain hirtelen újra feltámadott és két pofára szalámis kacsát zabáló „tűzrőlpattant” nercbundás dámákkal és jellegzetes arcélű urakkal, akik korábban készségesen segédkeztek Magyarország bolsevizálásában, és színház helyett a Markó utcai fogház udvarára jártak szórakozni. „Lassan, Bogár, élvezni akarunk!” És az „antibolsevista Amerika” tárt karokkal ölelte őket keblére, mint a „bolsevistaellenes ellenállás hőseit”. De a „nem jó nevű” Nyirő József nem kapott bebocsátást a „szabadság hazájába”. Göndör-Krausz Náthán – Az Ember ősdemokrata származású főszerkesztője – pedig elégedetten dőlt hátra karosszékében, és hanyagul firkantotta a lap következő vezércikkébe egykori főnökének, a szintén demokrata Kun-Kohn Bélának szellemében: „Rothadjanak! Gebedjenek! Dögöljenek!”

Jóska bácsi Amerika helyett elment hát Spanyolországba, de tüdejének már megártott a bajorországi Waldkirchenben saját maga által termesztett komisz szűz dohány. Az emigrációnak pedig nem volt pár ezer dollárja, amellyel meg lehetett volna hosszabbítani az életét – mert kellett az új Cadillac autókra...

Nyirő József hosszas betegség után 1953. október 16-án tüdőrák következtében hunyt el egy madridi klinikán. Hogy élete vége felé kolostorba vonult volna, bűneiért vezekelve – nem más, mint a genetikusan hazugok szemenszedett hazugsága.

Előkerült és fennmaradt az utókor számára Nyirő Józsefnek egy levele, amelyet dr. Németh Kálmánhoz, a csángók Amerikába vándorolt híres papjához írt, még 1949 karácsonya előtt. A levélben benne van a nyirői hagyaték, a magyar írófejedelem parancsolata minden nemzethű magyar számára:

„Most már csak, de mindenek fölött szegény hazánk és népünk sorsa aggaszt, azért imádkozunk és hiszünk benne, hogy e megpróbáltatásoknak is vége lészen és rettentő áldozataink nem lesznek hiába valóak. Tudom, nem kell külön felhívnom a figyelmedet rá, hogy édes hazánk érdekében is missziózzál minél erőteljesebben. Ezt csináltuk a kisebbségi sorban is 22 esztendeig és ez a hivatásunk továbbra is. Úgy látszik Isten rendelése reánk nézve ez a hivatás, ami amilyen tragikus, éppen olyan szép is. Mocskos és aljas a világ, ostoba is hozzá, de arról a magaslatról, amelyre lelkileg feljutott népünk, nem zuhanhat végleg az ördög karjai közé. Nem nézheti az emberiség, sem az isteni igazságszolgáltatás.

Hát újra ég Józseffalva, Kálmán lelkem és a papjának körül kell futnia étlen-szomjan, hogy segítségért kiáltson a népek fülébe és főképpen az Úristenhez.

Szegények, koldusok vagyunk, a mindennapi kenyérre se telik, de a lelkiismeretünk legalább itt néhányunknak tiszta, mert az utolsó gatyánkat is eladtuk, csak hogy legalább levélbélyegre teljék és legalább azt tehessük meg, ami módunkban van. Valaha, mint tudod, lap élén állottam, egy ország sajtója állott rendelkezésemre és egy anyaország állott mögöttünk. Ma semmi sincs ebből, csak ellenség, de míg szájunk az igét ki bírja ejteni, nem is fog megszűnni hitvallásunk és jogaink hirdetése. Akkor se, ha némákká kényszerítenek. Akkor is jellel, karral és imádsággal tovább küzdünk.

Bizonyára jobban tudod, mint én, hogy mi van otthon. Egyrészt magad is átélted, de arról se feledkezzél meg, hogy mi van Erdélyben és mi lesz Erdély sorsa, melyet sajnos nemcsak a külső ellenséggel szemben kell megvédenünk, – hanem idekint is akadnak magyarok, még ún. hivatalos minőségben is, akik feladták „fájó szívvel” és akik azt tartják, hogy nem is szabad Erdély újbóli hazatérését emlegetni, mert az revízió. A legszörnyűbb hazaárulás és a legprimitívebb politikai ostobaság, akárki mondjon ilyeneket és az utódállamok elszakított sokmilliós szenvedő magyarságának galád elárulása, akik joggal kérhetik számon a másvilágon is, hogy mit tettünk érettük a nagy szorongattatások idején. Fel tehát az újabb honmentő küzdelemre, öreg harcos testvérem, ami nem szűnhetik meg sem ezen a világon, sem a másvilágon, amíg igazságunk nem győzedelmeskedik.”

Íme, ez a hazátlan óriás irodalmi és politikai hagyatéka. Követik-e vajon mindazok, akiket illet? Áldoznak-e még a magyar betűért, irodalomért, sajtóért és honmentő küzdelemért?

Erre csak mindenki önmaga tud felelni a saját lelkiismeretének. Mi csak azt tudjuk, hogy ez a végrendeletnek tekinthető írás Nyirő József legszebb díszsírhelye. És csak abban vagyunk biztosak, hogy Jóska bácsi – úgy, ahogy írta – harcol a másvilágon is!

Dobszay Károly

Kapcsolódó: "Határtalanul vágyott haza ez az ember" - Alföldi Géza írása Nyirő József halálára