Marschalkó Lajos írása 1965-ből:

„Éjfél óta – hangzott a német OKW utolsó hadijelentése – az összes arcvonalakon hallgatnak a fegyverek. Dönitz nagyadmirális parancsára a német véderő a kilátástalanná vált harcot beszüntette.”

Húsz év elmúlt. És húsz év után még mindig azt sulykolják bele az emberi agyakba, hogy a „jobb” győzött. A demokrácia diadalmaskodott a diktatúra fölött, és Zilahy Lajos „Krisztus-arcú” szifiliszes szovjet-katonája elhozta a felszabadítás áldásait. Petőfi Sándor és Kossuth Lajos Magyarországába, valamint a Keplerek, Goethék, Beethovenek német hazájába. Hitlert már elégette Klempka – a hűséges söffőr – a Reichskanzlei udvarán, a budapesti vár romjain és a bécsi Szent István dómon ott lobogott már a szovjet-felszabadítás vörös lobogója és a müncheni Frauenkirchére felhúzták a fehér-csillagos amerikai zászlót. Ki halt meg? Kit gyilkoltak meg? A nemzeti szocializmust, Hitlert, Mussolinit, a fasiszta vagy nemzeti szocialista eszmét, a délvidéki magyar negyvenezret, a horvát hadsereg 250.000 hős katonáját, a három és fél milliónyi német menekültet, a Harmadik Birodalmat, a szovjetnek kiszolgáltatott keleti népek szabadságát, a pártot, a Gestapót, a koncentrációs táborokat, a magyar mártírokat?

*

Nagyobb, világtörténelmileg rettenetesebb gyilkosság következett itt. Lehetne úgy is felelni, hogy meggyilkolták az Igazságot, a keresztényi és római jogot, a krisztusi törvényt, a hágai és genfi egyezményeket. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végleg felismerjük a német hadsereg és az utolsó szövetségesek fegyverletételének következményeit. S húsz év múltán mi még mindig csak a berlini falat, a kettéosztott Európát, a szentgotthárdi és hegyeshalmi vasfüggönyt látjuk, a Siratófalnál süvét ülünk, hogy nem tartották be az Atlanti Charta ígéreteit, a roosevelti nagy szabadságot, s elkövettek olyan kisebb sérelmeket, hogy Nürnbergben nem a nemzetközi jogot, hanem a „vea victis” jogát alkalmazták.

Pedig mindennél nagyobb, rosszabb és bűnösebb gyilkosság történt.

Mert a Lelket gyilkolták meg a keleti és nyugati győztesek. Mindaz, ami Krisztus megjelenése óta emberré tette az embert, a kultúrát, a hitet, a nemzeti eszmét, a hazafiságot, a kereszténységet, erkölcsöt és jóízlést, egyéni és politikai becsületességet fektették oda a közös győzelem nagy vágóhídjának tőkéjére, és együtt fejezték le valamennyit a világtörténelmi mészárszéken.

*

Aki mindezt nem hiszi ilyen pesszimistán és sötéten, annak tessék végignézni a húsz év utáni világon, amelyben két évtizede elhallgattak a fegyverek. Hol van a jövendő? Hol az ifjúság, amely akár a Marseilles, akár a Horst Wesel-indulók dallamára – jóért, vagy rosszért – előre tudta vinni valamely eszme lobogóit?!

Saint Just, Napóleon, Petőfi, Hitler ifjúsága volna az a szakállas és majomkülsejű csőcselék, amely ma a világvárosok utcáin ácsorog, unatkozik, verekszik, belebukván az existencializmus és nihilizmus legsötétebb csapdáiba?

Tessék már észrevenni, hogy kialudt az utolsó madáchi fény is, amely még fellángolt a falanszterben: „az Édenkertnek egy késő sugara”. Szerelem már nincs. A művészetet pótolja a televízió cigaretta- vagy alkoholreklámja, a művelt társalgást a zenegép barbár ordítozása és Beethovent vagy akár Lehárt Louis Armstrong őserdei, tam-tam üvöltözése.

*

Húsz esztendei „humanista” győzelem után meghalt az emberiség fenntartója, a Család. Életnívóért, autóért, anyagi javakért futkosó édesanyák vagy keleti rabszolganők gyermekeit már nem az otthon és a szeretet neveli, hanem a nyugati „Kindergarten” vagy a keleti „bölcsőde”. A szerelem helyére odalépett a lélek nélküli szex, a lélektelen élvezet, a bugyi-buli és gyepen vagy a lefüggönyzött autókban szeretkező 14 évesek tömeg-szexe a hősi ideál helyett az izzadtlábú futballsztár csodálata, és a buta tömeg istenített eszményképe a vetkező hollywoodi filmcsillag vagy a gomba-frizurás, rikácsoló Beatles-féle társaság. És hova lett a Hit? Bármilyenféle hit lett légyen az, de mégis az utolsó remény a földi világban? Krisztus hitének megbízható statisztikák szerint 5 százaléknyi templombajárója van Európában, és a marxi-leninista hitvallásnak ugyancsak ötszázaléknyi párttagja a vasfüggönyön túl!

*

Húsz évvel 1945. május 9-e után hol van a Nép, amelynek fiai egy új Eszme mundérjában millió-számra áldozták életüket az általuk remélt jobb világért, és hol van a munkás, aki bombatűzben, lerombolt gyárakban az utolsó pillanatig dolgozott az új világért, amelyben hitt, és amelyben felismerte a megváltás utolsó lehetőségét?

Hol van, vagy inkább hova lett a művészet, amely Michelangelo zsenijével hozta közelebb az eget a földhöz? Torz elmebaj négyszögeit, zavaros köreit, golyóbisait festik az elfajzott „művészet” szélhámos sarlatánjai, akik a haladás bajnokainak, a progresszió élharcosainak címét igénylik maguknak. Hol van az irodalom, a dráma, tragédia, a regény vagy a költemény? A Shakespeare-eket, Madáchokat, Petőfiket pótolja a szovjet-csasztuska hülyesége, vagy a nyugati intellektualizmus képverse. Két zöld és kék vonal, s aláírva a vers: „Az ügyvéd fészket rakott a fára”.

S hol tart az emberkormányzás, társadalomirányítás ősi művészete, amelyet már az ógörögök is politikának neveztek? Egykori kultúrállamok élén olyan férfiak állanak, akikről saját népük sem tudja, hogy kicsodák, honnan jöttek és milyen nemzetiségűek. Titónak hívják Titót vagy Josip Broznak? Kádár-e a Kádár vagy Csermanek? Mint ahogy 10.000 nyugati művelt ember közül legfeljebb kettő tudja, hogy Rákosi Róth volt azelőtt. A régiek, lettek légyen bár köz-, vagy főnemesek, parasztok, kézművesek leszármazottai, az isteni nép legalább tudhatta róla, hogy nem valami csirkefogó vagy börtöntöltelék uralkodik fölötte. Senki sem mondja, hogy azok a régi urak jobb urak voltak, mint az új osztály uralkodó hercegnek is nevezhető párttitkárjai, de az bizonyosan áll előttünk, hogy az újak erkölcsileg, szellemi színvonal, műveltség, becsület és jellem tekintetében rosszabbak, mint elődeik voltak.

A második világháború befejezésének közelítő évfordulóján nemcsak a hősi halottakat kell megsiratnunk, hanem az emberiség jövendőjét is. Mert Le Bonn, „A tömegek lélektana”, Ortega y Gasset „A tömegek lázadása” , az amerikai Lothrop Stoddard „Lázadás a civilizáció ellen” s legfőként Sprengler próféciája, „Untergang des Abendlandes” bekövetkezett. Az emberiség eltömegesedett, a bor vízzé változott. Egy-két évtized múlva a sárga és fekete ember ura lesz a földkerekségnek: Amerikának, Oroszországnak és Európának is. Ehhez nem kell semmiféle atombomba! Egymilliárd kínai és csaknem ugyanannyi színes afrikai, dél-amerikai úgy fogja elseperni a föld színéről a fehér embert, mint ahogy a tornádó a homokot. Azok, akik valami turáni csodában reménykednek – gondolkozzanak és imádkozzanak, mert ez a vihar el fogja sodorni a fehér emberiséghez tartozó magyarságot is, hacsak... hacsak... De csodákban és megújhodásban nehezen hiszünk.

Az eltömegesedésnek, a kultúra feloszlatásának különös előérzete az értelmetlen világűrkutatás, a milliárdokat és milliárdokat felemésztő szovjet-amerikai konkurencia? Mi értelme van ennek? S az értelme nagyon súlyos. Itt nem Ádám és Lucifer repülnek az űrben. Egyszerűen az történik, hogy, látva a jövőt, a nemsokára hatmilliárdnyi embert és az ezzel járó következményeket, az éhséget, diktatúrákat, polgárháborúkat, a család feloszlását, az Isten megtagadását, a lélektelen technikai civilizáció diktatúráját, a megoldhatatlan feladatokat, az embernek fia kivágyik saját hazájából, a Földről.

Bármilyen rettenetes is a horror vacuum, a borzalom az űrtől, mégis azt kell hinnünk, hogy az amerikai Gemini űrhajósok és a szovjet űrhajós, aki bukfencet vetett a Semmiben, odafent igen jól érezték magukat.

Nem kellett érezniük azt az undort, amely joggal tölt el minden épeszű embert, aki megérte a második világháború befejezésének rettenetes következményeit.

Marschalkó Lajos

(Hídfő, 1965. április 25.)