Még március végén Kovács László volt EU-biztossal beszélgetett az ATV egyik műsorában Kálmán Olga. Témájuk a hazánk számára folyósítandó kohéziós alapok egy részének visszatartása volt, s elhangzott a szocialista politikus szájából egy sokat sejtető mondat. Eszerint Európa nyugati felének államai, jelesül Spanyolország és Portugália politikusai is tudják, mit jelent diktatúrában élni, sőt a kommunista zsarnokság azon periódusa, amelyben Orbán Viktor nemzedéke felnőtt, össze sem hasonlítható a Franco- és Salazar-diktatúrák azon időszakával, amelyben Barrosóék generációja töltötte ifjúságát.
A volt szocialista EU-biztos ennek illusztrálására előadta, miszerint az Európai Parlament egyik spanyol szocialista alelnöke azért nem visel soha nyakkendőt, mert a Franco-rezsim időszakában halálra ítélték, hónapokat töltött a siralomházban az akasztásra várva. Ez olyan, életre szóló traumát okozott nála, hogy a mai napig képtelen viselni az említett ruhadarabot.
Nos, Kovács a történelmi tényeket illetően – finoman fogalmazva – alaposan csúsztat az említett interjúban. A spanyol Falange, a portugál Estado Novo és a kommunista rezsimek és ideológiák eleve összehasonlíthatatlan uralmi rendszerek voltak, legalábbis a Kovács László-i értelmezés szintjén. Vegyük például Spanyolország esetét. A köztudatban Franco diktatúráját kizárólagosan a spanyol polgárháború (1936-1939) időszakával, s annak szörnyűségeivel kapcsolják össze. Mindössze a köztársaságiak által elkövetett borzalmakról szokás „megfeledkezni” baloldali politikai körökben.
Spanyolországban 1931-ben megdöntötték a királyságot, és kikiáltották a köztársaságot. Előbb baloldali, majd 1933-ban jobboldali kormány került hatalomra, az 1936 tavaszára kiírt választások előtt azonban ún. baloldali népfront alakult, amely csekély fölénnyel megszerezte a voksok többségét. A spanyol nemzeti jobboldal és a hadsereg Franco tábornok vezetésével ekkor fegyveresen szállt szembe a kommunisták és anarchisták által uralt új kormánnyal. Spanyolország a 19. század közepe és 1936. július 18-ának első összecsapásai óta soha nem került a külföldi újságok címlapjaira. Lényegében a spanyol polgárháború volt a modern kor első totális háborúja, amelyben először alkalmazták a polgári lakossággal szembeni szisztematikus terrort, tönkretették a közlekedési hálózatot, romba döntöttek negyedmillió épületet, egész falvak és nagyvárosi kerületek váltak a tűz martalékává. A 600 ezer fős emberveszteség pedig példa nélküli volt az európai országok korábbi polgárháborúinak történetében.
A Nemzetvédelmi Tanács (Junta de Defensa Nacional) 1936. szeptember 29-én kinevezte a Spanyol Idegenlégióval a gyarmati Marokkó területéről Spanyolországba benyomuló Franco tábornokot államfőnek és a hadsereg főparancsnokának. Franco a fegyveres felkelés megindításakor arra hivatkozott, hogy a hazát meg kell védenie a kommunistáktól és a szeparatistáktól, továbbá a katolikus egyházat is pártfogása alá vette, hiszen számára a katolicizmus azonos volt Spanyolország kulturális hagyományaival és értékeivel, sőt magával a létével. Amikor kitört a polgárháború, a népfrontos kormány hívei számára elegendő volt, hogy valaki a katolikus klérus képviselője legyen ahhoz, hogy mindenféle per mellőzésével kivégezzék. Természetesen magyarországi – nagyrészt zsidó származású – kommunisták is részt vettek a szadista cselekedetekben. A katalóniai internacionalista söpredék vezetője, Singer (Gerő) Ernő, Barcelona hóhéra Spanyolország problémáiért kizárólag a keresztény uralmat és a vallást okolta. Féktelen, uszító propagandatevékenységének köszönhetően a polgárháború kezdetekor, másfél hónap alatt legyilkoltak mintegy 75 ezer ártatlan embert, ezek között volt 12 püspök és közel 300 apáca, több mint 5000 pap és 2500 szerzetes, illetve sok száz szeminarista. Egyidejűleg leromboltak és felgyújtottak legalább 4000 templomot. A Singer által vezetett terroristák – Lenin-fiúk – több szent helyen egyfajta sátáni rituálé keretében miseruhába öltöztek, kiásták apácák holttesteit, majd templomok falaihoz sorba állítva őket, a szerencsétlenek földi maradványait egymást követve levizelték.
A későbbiekben valamelyest fékeződött az öldöklés és a horror, azonban ennek ellenére 1936 és 1939 között a katolikus egyház legkevesebb 7000 papját és megszámlálhatatlan aktivistáját veszítette el a Szovjetunió és a Komintern támogatását maga mögött tudó köztársaságiak és nemzetközi brigádok gyilkos terrorakcióinak következtében. A nemzeti erők viszont a fasiszta Olaszországtól, a nemzetiszocialista Németországtól, valamint Salazar Portugáliájától kaptak hathatós anyagi és katonai segítséget – Hitler mintegy 16 ezer, Mussolini pedig 50 ezer katonát küldött –, így Franco seregei már 1937-től kezdve egyértelmű fölényben voltak az internacionalista-anarchista partizánokkal szemben, mi több, a polgárháború vége felé a nemzetiek repülői rendszeresen fehér kenyérrel „bombázták” a republikánus városokat, hogy bizonyítsák élelmiszer-ellátási fölényüket és demoralizálják az ellenséget.
A totális háborúban Franco totális győzelmet aratott a nemzetellenes erők fölött. A kegyetlen, horrorisztikus gaztetteket elkövető köztársasági partizánok, internacionalista és terrorista fegyveres bandák természetesen megbűnhődtek az általuk elkövetett köztörvényes bűncselekményekért. A polgárháború, illetve a második világháború – amelyben hadviselő félként Spanyolország nem vett részt, bár a Tengellyel szimpatizált – utáni konszolidáció időszakában a Franco által kiépített rezsim szigora enyhült. Hogy Kovács László és hívei számára is egyértelműen fogalmazzunk: a Kádár-diktatúra is – lényegbeli azonosságok mellett – sok tekintetben más arculatot mutat 1956 és 1963 között, a magyar történelemben példa nélkül álló bosszúhadjárat és megtorlás alatt, mint az azt követő negyedszázados ún. gulyáskommunizmus időszakában. A Caudillo, a vezér falangista rendszere viszont aligha nevezhető totalitárius diktatúrának – ellentétben a kommunista rezsimekkel –, sokkal inkább egy tekintélyelvű, jobboldali politikai berendezkedés volt, egy markánsan konzervatív és katolikus hagyományokon alapuló autoriter államalakulat. Az sem hagyható figyelmen kívül, miszerint – hazánkkal ellentétben – Spanyolország nem állott idegen birodalom katonai megszállása alatt, noha Franco 1945 után jó viszonyt alakított ki az Egyesült Államokkal, sőt 1953-ban gazdasági, politikai és katonai együttműködési szerződést kötött Washingtonnal, s egyúttal lehetővé tette amerikai támaszpontok létesítését is spanyol földön. Az 1949-ben alapított NATO-hoz azonban nem csatlakozott. A Caudillo 1947-ben visszaállította a monarchiát, de a trónt betöltetlenül hagyva az országot ő kormányozta. Felruházták az „államvezető”, a „fegyveres erők főparancsnoka” és az „Isten kegyelméből Spanyolország és a Kereszt vezére” titulusokkal, ez utóbbi csak a királyokat illette meg. 1969-ben örökösévé nevezte ki a ma is uralkodó Juan Carlos herceget, aki Franco 1975-ben bekövetkezett halála óta királyként gyakorolja az államfői hatalmat. Voltaképpen a Caudillo nagyon hasonló politikai-hatalmi viszonyokat alakított ki Spanyolországban, mint amilyenek a Horthy-korszakban Magyarországon 1920 és 1944 között léteztek.
A volt EU-biztosnak egy tekintetben kétségbevonhatatlanul igaza van: a spanyol falangista és a magyarországi kommunista hatalmi rendszert valóban nem lehet egymással összehasonlítani. Csak nem olyan értelemben, ahogyan azt Kovács gondolja.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info