A zsidók nem fognak jól kijönni a „vérvádas” történetekből, még akkor sem, ha igazuk van, és az „aljas, gyűlölködő antiszemiták” alaptalanul vádolják őket. Tény, ami tény: a Tóra (és tudomásom szerint minden más zsidó szent irat is) szigorúan tiltja az emberáldozatot. Az is igaz továbbá, hogy a legtöbb „vérvádas” sztori esetén valóban nehéz megállapítani, mi is az igazság. Csakhogy a történelem során igen sok alkalommal állítottak bíróság elé zsidókat keresztények megölése miatt. Ha okkal vádolták őket, akkor az a baj, ha ok nélkül, akkor meg az, ugyanis nagyon sok esetben a „rituális gyilkossággal” vádolt zsidók „beismerték” a bűntettet. Akár csak azok a „nácik”, akiket a zsidók „tömeges megölésével” vádoltak.

Mint tudjuk, az egész holokauszt-történet is jórészt az áldozatok, illetve a német katonák és tisztek „vallomásain” nyugszik. Ha el kell hinnünk, amit a megzsarolt, megkínzott „náci” rabok „bevallottak”, akkor el kell hinnünk azt is, amit az esetleg hasonlóképpen megzsarolt, megkínzott, „rituális gyilkossággal” vádolt zsidók beismertek. De ha a vérvádas ügyekben a zsidók „beismerő vallomásait” nem tekintjük igaznak, akkor a holokauszt-ügyben tett „beismerő vallomásokat” sem kell készpénznek vennünk. Ez utóbbi esetben azonban a holokauszt-mítosz építménye kártyavárként összeomlik.

A legelső ismert vérvádas eset a középkorban 1144-ben történt Kelet-Angliában. Híresztelések terjedtek el, melyek szerint a zsidók elraboltak egy keresztény fiúgyereket, hozzákötözték egy kereszthez, megszurkálták a fejét, hogy érezze azt a fájdalmat, amit Jézus érezhetett, amikor töviskoronát tettek a fejére. Miután meggyilkolták a fiút, a vért kicsorgatták a testéből, és belekeverték a Pészach ünnepére készített macesz kenyérbe. Az egész valószínűtlennek tűnő történetet egy Theobald nevű, a zsidóságból megtért szerzetes kezdte terjeszteni. Ő állította azt is, hogy a kelet-angliai zsidóság vezetői a Franciaországban tartott egyik gyűlésükön határozták el a keresztény fiú föláldozását.

Norwichi Szt. Vilmos kivégzése
A gyereket az „antiszemita” katolikus egyház nem átallotta később szentté avatni. Ő lenne Norwichi Szent Vilmos, akinek a sírjához valaha tömegek zarándokoltak. Állítólag számos csodás gyógyulás is Norwichi Szent Vilmos közbenjárásának köszönhető. A gyilkossági ügyben megvádolt zsidókat felmentették – egyes „antiszemiták” szerint azért, mert a város seriffje, aki a gazdag zsidók befolyása alatt állt, közbenjárt az érdekükben. A feldühödött tömegek azonban Anglia több pontján rátámadtak a zsidókra, és sokakat meg is öltek közülük. A zsidóellenes érzelmek olyan magasra csaptak, hogy 1290-ben az összes zsidót kiutasították Angliából, és egészen 1655-ig nem is engedték letelepedni őket a szigetországban.

IV. Ince pápa 1247-ben vizsgálatot rendelt el a zsidó rituális gyilkosságok ügyében. A kutakodó papok arra a következtetésre jutottak, hogy a zsidókat illető vérvádnak nincsen semmiféle alapja. Később még további négy pápa is kollektíven felmentette a zsidókat a „rituális gyilkosságok” vádja alól. Hasonlóképpen cselekedett I. Sándor orosz cár 1817-ben, aki „mítosznak” deklarálta a zsidókat illető „vérvádat”. Ezzel szemben mindenütt a keresztény világban történetek sokasága keringett zsidók által elkövetett „rituális gyilkosságokról”. Sőt, sok esetben díszes síremléket emeltek a meggyilkolt keresztény áldozatok emlékére, és több templomban is látni lehetett olyan késeket és más gyilkoló eszközöket, melyekkel állítólag a zsidók áldozataikat megölték.

150 olyan perről tudunk a középkortól (1144-től) napjainkig, mely zsidók ellen indult „rituális gyilkosság” vádjával. (De már az ókorban is elterjedtek olyan híresztelések, melyek szerint a zsidók „emberáldozatot” mutatnak be az istenüknek.) Íme, néhány jelentősebb „vérvádas” eset a középkorból:

1171: A franciaországi Blois városában élő zsidók ellen felmerül a vád, hogy keresztény gyermekeket gyilkoltak. Az összes zsidót (34 férfit, 16 vagy 17 nőt) egy toronyba zárják, és ha hihetünk a krónikáknak, akkor választási lehetőséget ajánlanak nekik: vagy megkeresztelkednek, vagy meghalnak. Kivétel nélkül mindegyikük a halált választja. Élve égetik el őket. (Más források 31 tűzhalált halt zsidóról tudnak.)

1181: Vérváddal illetnek Bury és St. Edmund angliai városokban élő zsidókat.

1181: Három keresztény fiú tűnik el Bécsben. Szemtanúk eskü alatt vallják, hogy látták, amint a zsidók megölték a gyerekeket. Háromszáz zsidót ítélnek máglyahalálra az akkori idők nácijai. Egyes források szerint a gyerekek holttestét később megtalálták, és mindegyikük vízbe fúlt. Külsérelmi nyomok állítólag nem voltak rajtuk.

1183: Az angliai Bristolban merül fel a vérvád zsidók ellen.

1192: Az angliai Winchester városában állítanak bíróság elé zsidókat rituális gyilkosság vádjával.

1199: A németországi Erfurt és Bischofsheim városokban végeznek ki több, rituális gyilkossággal vádolt zsidót.

1235: Vérvád merül fel zsidók ellen a németországi Fulda tartományban, Laudában. A vádlottakat kivégzik.

1244: Londoni zsidókat ítélnek el rituális gyilkosság végrehajtása miatt.

1250: A spanyolországi Saragossa városában egy San Domenichino de Val nevű gyereket végeznek ki a zsidók, akiknek azután bűnhődniük kell. .

1255: Az angliai Lincolnban egy Hugh nevű kisgyerek holttestét találják meg egy zsidó háza melletti pöcegödörben. Miután a bűncselekménnyel vádolt zsidót megkínozzák, bevallja a rituális gyilkosság elkövetését. De egészen pontosan 100 zsidót is gyanúba kevernek az ügyben, akik közül egyet felmentenek, kettőnek megkegyelmeznek, a többieket viszont felakasztják. (Egyes források szerint 19 zsidót tárgyalás nélkül akasztottak fel.)

1263: Egy dominikánus szerzetes arról kezd el beszélni, hogy a zsidókat Isten súlyos betegséggel sújtotta Jézus megölése miatt, és a zsidók azt hiszik, csak úgy gyógyulhatnak meg, ha keresztény gyerekeket gyilkolnak meg, és vérüket megisszák.

1283-85: Németország számos területén zsidókat állítanak bíróság elé rituális gyilkosság vádjával. 10 zsidót a feldühödött tömeg mészárol le Mainzban. Bacharachban 26 főt, Oberwellilben 40 főt, Münchenben pedig 180 főt végeznek ki a hivatalos eljárás keretében.

1431: Dél-Németországban (főleg Ravensburg, Uberlingen és Lindau tartományokban) sok zsidót meggyilkolnak a széltében-hosszában terjesztett vérvádak nyomán.

1451: V. Miklós pápa Kapisztrán Jánost bízza meg a zsidók elleni inkvizíciós eljárások megszervezésével. Kapisztrán János minden további nélkül hitte, hogy a zsidók rituális gyilkosságokat követnek el.

1475: Húsvét ünnepe előtt nem sokkal egy Samuel nevű tridenti zsidó egy Simon nevű csecsemő holttestét találja meg. Több zsidót is letartóztatnak az ügyben, akiknek mindegyike a kínzások hatására bevallja a gyilkosságot. (Mint ahogyan több náci vezető és katonatiszt is bevallotta „bűnrészességét a holokausztban.) A vádlottakat tűzhalálra ítélték. (A zsidók szerint Simon vízbe fúlt. Megjegyzem itt, hogy például az 1181-ben meghalt három bécsi gyerekről is azt állították a zsidók, hogy vízbe fúltak. Solymosi Eszterrel kapcsolatban is ugyanezt mondják.)

1492: Tomas de Torquemada, a spanyol főinkvizítor rituális gyilkosság elkövetésével vádol meg zsidókat La Guardia városában. A vádlottak – kereszténnyé lett zsidók – feltehetően a vallatások hatására beismerik, hogy segítették a főrabbit egy keresztény gyermek megkínzásában és megölésében.

1541: Johann Eck, neves katolikus író megírja könyvét a „Zsidó könyvek cáfolata” címen, melyben a zsidókat rituális gyilkosságok elkövetésével és az Oltáriszentség meggyalázásával vádolja meg.

1840: Egy francia ferences szerzetesnek, Tamásnak, valamint szolgálójának nyoma vész Damaszkuszban, miután látogatást tettek a város zsidó negyedében. Ratti Menton, az Oszmán Birodalom francia konzulja is rituális gyilkosságra gyanakszik, akárcsak a helyi hatóságok. Számos zsidó vezetőt letartóztatnak, és megkínoznak. A megvádolt zsidók gyermekeit – egészen pontosan hatvanat – túszul ejtik a muzulmánok, azzal a céllal, hogy vallomásra kényszerítsék a zsidókat. Négy (más források szerint kettő) zsidó állítólag belehal a kínzásokba, többen súlyos sérüléseket szenvednek. Többségük - a népirtással vádolt nemzetiszocialistákhoz hasonlóan – bevallja részvételét a rituális gyilkosságban. Azonban ekkor már születőben van az a fajta nemzetközi zsidó hálózat, amelyről Baráth Zsolt is beszélt: jelentős zsidó (és szolgálatukba kényszerített) nem zsidó személyiségek emelik fel szavukat a vádlottak érdekében (így pl. Sir Moses, Montefiore, Adolphe Cremieux, Solomon Munk, stb.) A nemzetközi beavatkozás – akárcsak a Solymosi Eszter meggyilkolásának ügyében elítélt zsidók esetében – eredményes, és a vádlottak életét megkímélik. De semmiféle „háttérhatalom” nem létezik, és a bíróságok sem politikai nyomásra hozzák meg ítéleteiket, ugyebár.

A damaszkuszi eset nagy port vert fel szerte a muzulmán világban, és fokozta az ellenszenvet a zsidók iránt. Egyes zsidó szerzők szerint a damaszkuszi vérvádnak szerepe volt a cionista mozgalom létrejöttében is. (Ugyanebben az esztendőben, vagyis 1840-ben Cipruson is megvádoltak rituális gyilkossággal zsidókat.)

1853: Az oroszországi Szaratov városában két zsidót ítélnek el két keresztény gyermek rituális meggyilkolása miatt.

1870-es évek: A németországi Pederborn püspöke, Márton arról ír egyik könyvében, hogy a zsidók vallási megfontolásokból keresztény gyermekeket ölnek.

1881: A Civilta Cattolica című katolikus lap cikksorozatot közöl arról, hogy a rituális gyilkosság a zsidó vallás nélkülözhetetlen eleme. Csakhogy nem Pészach idején, hanem Purim ünnepén alkalmazzák inkább – érvelnek a szerzők. Szerintük a „zsidók fölöslegesen tiltakoznak a vérvád ellen, ugyanis mindenki számára nyilvánvalóvá vált a misztériumuk titka.”

1911-3: Kijevben életét veszíti egy Andrjusha Justchinsky nevű fiú. Eleinte édesanyját vádolják a gyilkossággal. A gyanú azért terelődik rá, mert fia holttestet nyolc nappal a halála után találták meg, de az édesanya addig nem tett feljelentést. Sőt, amikor a gyerek teteme előkerül, akkor sem mutat érzelmeket, mi több, fia után 500 rubelt örököl. Azonban a bizonyítékok körül mégsincs minden rendben, ezért a gyanú a meggyilkolt fiú egyik osztálytársának anyjára, Vera Tchebiraikra terelődik, aki lopásból tartja fenn magát. Andrjusha gyakran tartózkodott a házukban, és a feltételezések szerint túl sokat tudott a bűncselekményekről, melyeket osztálytársának édesanyja elkövetett. Csakhogy a bizonyítékok megint csak nem egyértelműek, és így történik, hogy a rendőrség látókörébe kerül egy Mendel Beilis nevű zsidó. Le is tartóztatják rituális gyilkosság vádjával. Állítólag a fiú kifolyt vérét ő is a macesz készítéséhez használta fel. Beilis két és fél évet tölt börtönben, míg végül a bíróság felmenti a vádak alól. (Vajon "nemzetközi nyomás" hatására?) Beilis az 1920-as években az USA-ba emigrál, ahol megírja emlékiratait „Szenvedésem története” címmel.

Az 1930-as évek: A nemzetiszocialista pártlap, a Der Stürmer gyakran közöl cikkeket a zsidók elleni vérvádakkal kapcsolatban. Állítólag a németek filmet akartak készíteni az 1840-es damaszkuszi vérvádas esetről, azonban a háború véget ért, mielőtt a filmet sikerült volna befejezni..

2000: De ami nem sikerült a németeknek, azt megtették az egyiptomiak. Egy egyiptomi rendező filmet forgat a damaszkuszi rituális gyilkossági ügyről, egy másik pedig az 1911-13 között zajlott, fentebb említett oroszországi vérvádról. Vajon mikor fognak filmet készíteni idehaza Solymosi Eszter meggyilkolásának körülményeiről és a tiszaeszlári perről?

2007: Ariel Toaff, egy olasz-izraeli történész könyvet jelentet meg „Véres Pészach: az európai zsidóság és a rituális gyilkosságok” címen. A mű hatalmas botrányt kavar. A szerző könyvében arról ír, hogy számos esetben feszítettek keresztre keresztény gyerekeket a zsidók 1100 és 1500 között. Mint a kivételesen bátor történész írja: „Kutatásaim igazolták, hogy a középkorban a fundamentalista zsidók egy csoportja nem tartotta magát a bibliai előírásokhoz, és gyógyulása céljából vért akart inni. A zsidóknak egyetlen csoportjáról van szó, olyanokról, akik súlyos üldözéseket szenvedtek el a keresztes háborúkba induló lovagok garázdálkodásai miatt. Ezért aztán bosszút akartak állni, némely esetben a keresztény gyerekek rituális megölése útján.”

A zsidók természetesen hangos tiltakozásba kezdtek, de súlyos kutyaszorítóba kerültek: ugyanis azzal érveltek Toaff állításaival szemben, hogy a történész szinte kizárólag kínzással kicsikart vallomásokra alapozta véleményét. De kérdem én: a hivatalos holokauszt-történet is jelentős részben nem éppen az elfogott nemzetiszocialista vezetők és katonák, valamint a nyilvánvalóan elfogult zsidó szemtanúk kínzással és fenyegetésekkel kicsikart vallomásain alapszik?

"Teljes mértékben helytelen és téves megfellebbezhetetlen kijelentéseket tenni századokkal korábban kínzással kicsikart vallomásokra alapozva. Az egyedüli vér, amely kiontatott ezekben az esetekben, a sok ártatlanul elítélt zsidó vére volt, akiket igaztalan és hazug vádak alapján gyilkoltak meg” – olvasható az olaszországi rabbik tiltakozó közleményében.

Sergio Luzzatto,a Corriere della Serra című lapban a következőképpen vélekedett Toaff könyvéről: "Még ha a szerző képes is bizonyítani, hogy évszázadokon keresztül létezett egy szélsőséges szekta, akkor sem lehetne mint zsidó szervezetet, vagy akár mint egy zsidó szervezet egy részét azonosítani. Ha megtennénk, az olyan lenne, mint ha védenénk azokat a rabbikat, akik részt vettek az Ahmadinezsád elnök szervezésében lezajlott 2006-os teheráni holokauszt-tagadó konferencián” – védelmezte szenvedélyesen a zsidó érdekeket az olasz cionista újságíró.

A fenti lista egyáltalán nem teljes, így nincsenek benne a magyarországi vérvádas ügyek. Hazánkban a legelső ilyen jellegű per Nagyszombaton zajlott le 1494-ben, amikor is a bűnösnek talált zsidókat máglyahalálra ítélték. Az 1520-as években Budán merült fel vérvád a zsidók ellen, azonban a zsidó származású kincstárnok, Szerencsés Imre elérte, hogy a „feljelentőt” a zsidók kezére adják, akik azután megfojtották. 1529-ben Bazinban, 1539-ben pedig ismét Nagyszombaton történtek olyan esetek, amikor is rituális gyilkosságra gyanakodtak. A következmény az lett, hogy mindkét városból kiűzték a zsidókat. A 18. században Sároson ítéltek el zsidókat rituális gyilkosság vádjával, a péri és csengeri vérvádas ügyekben azonban felmentő ítéletek születtek. Akárcsak 1883-ban Tiszaeszláron.

Én magam számos írásomban tiltakoztam az ellen, hogy indokolatlanul vádoljanak bűncselekmények elkövetésével németeket, magyarokat, arabokat, muzulmánokat és másokat. Éppen ezért most sem mondhatok mást, mint hogy nem ítélkezhetünk megalapozatlanul. Az 1144 óta ismertté vált vérvádas esetek alapos áttanulmányozása esetén sem lehet ma már minden esetben teljes bizonyossággal megmondani, hogy a vádlottak valóban elkövették-e a terhükre rótt bűncselekményt, vagy sem. Jó lenne azonban, ha a liberálisok abbahagynák a gyűlöletkampányt, és a jelszavak puffogtatása és a megbélyegzés helyett a szóban forgó ügyet vennék alaposan szemügyre. A mostani vitákra tekintettel arra kérném mindazokat, akik Baráth Zsoltot és a Jobbikot köpködik és szidalmazzák, hogy legyenek szívesek mélyrehatóan tanulmányozni a tiszaeszlári per fennmaradt tekintélyes mennyiségű periratait, illetve az üggyel kapcsolatban megjelent könyveket és tanulmányokat olvassák el. (De mindkét oldal véleményét vegyék figyelembe!) Fontos alapelvnek kellene tekinteni ebben a nagy „demokráciában” és „jogállamban”, hogy mindenki szabadon kifejthesse a véleményét bármiféle történelmi, politikai kérdéssel kapcsolatban - még akkor is, ha a szóban forgó kérdés a bírálhatatlan zsidósággal kapcsolatos. Ugyanakkor jogos elvárás, hogy amíg nincsenek egyértelmű bizonyítékok bárkinek is a bűnössége mellett, addig ne törjünk pálcát felette. Pusztán a vádlottak kínzással kicsikart „beismerései”, vagy pedig az elfogult szemtanúk vallomásai alapján senkiről sem lehet kimondani az ítéletet! De nemcsak a vérvádas ügyekben, hanem a holokauszt ügyében sem!

Perge Ottó