Tegyük félre most azt a nemzeti oldalon éles vitákat kiváltó kérdést, hogy vajon a Fidesz-kormány a magyar nemzeti érdekeket őszintén, habár óvatosan és ravaszul képviselve vette-e fel a harcot a cionista pénzvilággal szemben, vagy pedig egy nagyszabású színjáték zajlott le a szemünk előtt. Nézzük csak a „szabadságharc” végeredményét és következményeit.




Először azonban sietek leszögezni: egy heroikus küzdelem bukása természetesen semmi esetre sem jelenti, hogy bele sem kellett volna kezdeni, illetve, hogy a „szabadságharc” vezetői árulók lettek volna, akik az ellenség megbízásából ténykedtek. Az 1848/49-es vagy az 1956-os forradalmak irányítói igazi hősök voltak – csakhogy ők életükkel vagy szabadságukkal fizették meg csodálatos küzdelmük árát. De mi a helyzet a fideszes vezérkarral? Mivel fizettek ők? Lemondott-e bárki közülük? A nyugati cionista sajtó szidalmait leszámítva érte-e bármiféle kár a fideszes politikusokat? De a világsajtóban folyó szövegelés sem éppen nagy ügy, végtére is ki fog emlékezni hónapok vagy évek múlva arra, miféle aljasságokat irkáltak össze a zsidó vagy zsidóbérenc firkászok hazánkról és Orbán Viktor kormányáról? A „kormány a helyén van”, „teszi a dolgát”, vagyis végrehajtja majd gyarmattartóink akaratát. Ami ahhoz hasonlatos, mintha például a 48-as szabadságharc leverése után a Batthyány, vagy a Szemere-kormány összes tagja ismét elfoglalta volna hivatalát, és Haynau majd Bach parancsait követve kezdett volna hozzá az osztrák önkényuralom rendszerének kiépítéséhez. Vajon akkor nem joggal merült volna fel sokakban a gondolat, hogy egy nagy átverés volt az egész „szabadságharc”?

Amennyiben a Fidesz-kormány politikájának középpontjában valóban az Európai Unióval, Amerikával és a nemzetközi pénzvilággal szembeni függetlenségünk részbeni helyreállítása állt, akkor most a kormánynak be kellene ismernie, hogy kudarcot vallott, és le kellene mondania. Erre persze a fideszesek azt mondják, Orbánék távozása esetén visszatérne a hatalomba a Gyurcsány-Bajnai-féle bűnbanda. Kényelmes érvelés, remek megindokolása annak a ténynek, miért nem akar valaki távozni a hatalomból. Amikor 1944. március 19-én a németek megszállták az országot, Horthy fejében is megfordult a lemondás gondolata, de azért a helyén maradt, mert attól félt, az ő távozása esetén jön majd Szálasi, és minden sokkal rosszabb lesz. (Nem lett volna rosszabb, de ez most más kérdés.) Horthy viszont meg volt győződve arról, ha hivatalban marad, sokat tehet még a magyar népért. Hasonlóképpen gondolkodott Kádár János is 1956-ban, aki azzal magyarázta meg a forradalom és Nagy Imre elárulását saját maga és közvetlen környezete előtt, hogy még mindig jobb, ha ő hívja be a szovjet csapatokat, mert ha ezt nem teszi meg, akkor visszajön Rákosi és bandája, és ismét tombolni fog a terror.

És most megint hallgatnunk kell ugyanezt a szövegelést. Orbán Viktornak a fideszes suttogó propaganda szerint azért kell minden áron a helyén maradnia, nehogy visszatérjen a Gyurcsány-Bajnai-féle hazaáruló társaság. Mióta a magyar nemzet ereje ilyen látványosan megcsappant, a nemzeti oldal „mérsékeltnek” mondott része állandóan abban reménykedik, hogy ha támogatjuk a „kisebbik rosszat”, elkerülhetünk valamilyen nagyobb katasztrófát. Mire jutottunk ezzel a fajta megalkuvással? Ahhoz persze nem férhet kétség, hogy jelen esetben Orbán valóban a „kisebbik rossz”, már legalábbis Gyurcsányékhoz képest. De ez az örökös belenyugvás a „kisebbik rossz” uralmába nem fogja elhárítani a magyarság pusztulását, legfeljebb némileg elnyújtja a nemzet haláltusáját.

Most pedig, miután a Fidesz-kormány egyértelműen letette a fegyvert, és behódolt a gyarmattartók előtt, feltehető a kérdés: alapjában véve mennyiben lesz más az Orbán-kormány politikája a Gyurcsány-Bajnai-féle társaság ámokfutásához képest? Tekintsünk el végre már a retorikától, és összpontosítsunk a lényegre: az IMF és az EU-vezérkar a „pénzügyi támogatásért” cserébe szigorúan előírja a magyar kormány politikai irányvonalát. A fideszesek – szigorúan négyszemközt – azzal érvelnek, hogy persze, persze, az IMF és európai uniós diktátumok súlyosan behatárolják a kormány mozgásterét, de azért jó, hogy Orbánék vannak hatalmon, mert ők azért „diszkréten és csöndben” „kihasználják majd a lehetőségeket”, végtére is az „ördög a részletekben rejlik”, és „talán tenni tudnak valamit a magyarság javára”. Félelmetesen ismerős érvelés: hasonlókat lehetett hallani – ugyancsak szigorúan négyszemközt – 1989 előtt MSZMP-s körökben, mi több, párton kívüliektől is. Az érvelés akkoriban úgy szólt, hogy „sok baj és gond van ugyan Magyarországon, de nem érdemes balhézni, mert Kádár János a maga módján kiharcol a szovjetekkel szemben engedményeket, de ha Kádár esetleg megbukik, akkor Rákosihoz vagy Ceausescuhoz hasonló őrült diktátor ülhet a nyakunkba”. Kétségtelen, Kádár a „kisebbik rossz” volt akkoriban, akár Rákosihoz, akár Ceausescuhoz vagy más kommunista vezetőhöz képest. De kérdem én: előbbre jutottunk-e Kádár János 33 évig tartó országlása alatt?

Függetlenül attól, hogy őszinte szándékokból fakadt-e a pénzvilággal és az EU-val szembeni fideszes ellenállás, vagy pedig színjátéknak voltunk a tanúi, a végeredmény lesújtó: az Orbán-kormánynak a nemzeti önfeladásnak ugyanazon az útján kell haladnia, mint amelyen a nyíltan hazaáruló Gyurcsány-Bajnai-kormány menetelt. A magyar provincia számára a cionista pénzoligarchia és Brüsszel még annyi mozgásteret sem biztosít, mint amennyivel hazánk a Szovjet Birodalomban rendelkezett.

Vajon Orbán Viktor tényleg „el akart menni a falig”, remélve, hogy bizonyos mértékig sikerül megőrizni az önrendelkezésünk darabkáit? Vagy pedig egy előre megírt tel-avivi-washingtoni-brüsszeli forgatókönyv utasításai szerint cselekedett? A válasznak nincsen túlságosan nagy jelentősége, mivel a politikusok, történelmi személyiségek megítélésénél a szándék sokkal kevesebbet nyom a latban, mint az elért „eredmény”. Társadalomtudósok körében ismert fogalom a „szándékolatlan következmények doktrínája”, ami annyit jelent, hogy bizonyos önző, gonosz célok jó eredményekre is vezethetnek az emberi világban. (Elsősorban a klasszikus közgazdaságtan hívei hivatkoznak gyakran arra, hogy a csak profitra törekvő, önző vállalkozók előrelendítik a gazdaság fejlődését. Ezt a „doktrínát”fejtegeti Bernard Mandeville: A méhek meséje című verses elbeszélésében.) Megfordítva talán igazabb az elmélet: akarhat valaki csupa jót, a végeredmény mégis katasztrófa lehet.

A Fidesz-kormány kétkulacsos, mind a pénzvilágnak, mind a magyar népnek megfelelni akaró stratégiája szükségszerűen bukott el. A kudarc azonban önmagában még nem lenne végzetes. Elkeserítő azonban látni, milyen könnyedséggel vállalja el a kormányzat az IMF és az EU csicskásának a szerepét – azzal a kádári dumával áltatva a híveket, hogy majd „suba alatt a magyarok érdekében ténykedik”, és „még mindig jobb, hogy ők vannak kormányon, mint a Gyurcsányék”. Végzetes következménye azonban az orbáni „szabadságharcnak”, majd a látványos meghátrálásnak és a hívek további ámításának, hogy a nemzeti oldal megosztottsága tovább erősödik. A nemzetükért felelősséget érző, az idegen megszállással szemben cselekedni is kész magyar tömegek, a Fidesz zászlaja alá állva, végképp elfordulhatnak a valódi nemzeti ellenállástól.

Perge Ottó