Előre leszögezem: Molnár Tamást azon magyar gondolkodók közé sorolom, akiknek őszintesége megkérdőjelezhetetlen – így egyik leghitelesebb elemzővé nőtte ki magát a radikális tábor gondolkodói körében. Az utolsó békeév című írásával szinte teljes mértékben azonosulni tudok, azt hiszem, ideje volt valakinek végre kimondania: a király meztelen, elérkeztünk egy olyan ponthoz, amit, ha túllépünk, akkor már nem lesz visszaút.

Igen, a 2012-es esztendő a nagy harcok éveként fog bevonulni a köztudatba. Jómagam, akárcsak Molnár Tamás, úgy látom, hogy a magyarság még mindig nem ért el arra a szintre, amikor igazán őszintén szembenéz magával. Tény s való, Gyurcsánytól Orbánig, Torgyántól Csurkáig mindenki, mindenkor átverte e népet. Fel kell azonban tennünk egy nagyon fontos kérdést: hány fél kell egy ilyen sikeres, és huzamos ideig tartó átveréshez, kifosztáshoz? Bizony, barátaim, kettő. Az aki átver, és az, akit átvernek.

Nekem pedig egyre inkább az a benyomásom, hogy a magyar nép ez utóbbit nem akarja beismerni, belátni. Azt, hogy sorsáért nem a politikai elit, nem a bankok és nem a jelenlegi világrend, hanem elsősorban önmaga a felelős. Tetszik vagy sem, de e nép nagy részének kellett, sőt igényelte a fogyasztó társadalom primitív herkentyűinek hitelre történő megvásárlását, e nép tekintélyes része aszerint választotta politikai vezetőit, hogy ki ígért több anyagi javat, akár a nemzeti öntudat elárverezésének árán is.

Kitaszítottuk határon túli magyarjainkat nem is oly rég, hogy most kapkodva és félszeg módon próbáljuk meg azokat a sebeket begyógyítani, amelyeket elő sem kellett volna idézzünk. Ez csak egy a sok ezer példa közül arra, hogy miként idézünk elő saját magunknak olyan bajokat, melynek orvoslása a későbbiekben fontosabb tennivalók elől veszi el az energiát. Az önmarcangoló lelki jellemzőnkből kifolyólag tudjuk, hogy valami nincs rendben, ám gyorsan áttoljuk a felelősséget a vezetőinkre, akiket Kádár népe választott – számunkra is. Nincs vita abban, hogy politikai elitünk – az írástudók árulásától kísérve – a szakadékba vitte országunk és népünk. Ám, teszem fel a kérdést, miért voltunk, vagyunk csak maroknyian, akik ezt már évek óta mondjuk, akik megpróbáltuk a lehetetlent, hogy az olcsó és mérgezett élelem varázsától megkísértett birkanyájat visszatartsuk attól, hogy önként menjen a vágóhídra?

A válasz egyszerű, és mégis bonyolult: a konzumidiotizmusra épülő fogyasztói kultúra, hatalmas politikai támogatást tudva maga mögött lényegesebb ellenállás nélkül épült be nemzetünk tudatába. E nép elfogadta, hogy a kenyérért és a Való Világ sötét ördögi cirkuszáért cserébe lemond emberi méltóságáról, majd ezt követően szinte azonnal a nemzeti öntudatáról is. (Az külön vita tárgya lehetne, hogy létezik-e erős nemzeti öntudat az emberi méltóság megléte nélkül is.)

Így lett egy dicső múltú nemzetből a pavlovi reflexek alapján működő embercsorda, ahol Fluor Tomik, Kiszel Tündék és ki tudja még, milyen idióták alakítják a közízlést és a közgondolkodást, ahol a magas szintű művészeteket és a szépirodalmat a Sátán kutyái uralják, kihagyva mindent, de mindent ebből az életnek látszó tárgyból, ami emberi lenne.

Akárhogy is csűrjük-csavarjuk: túl a politikai vezetők és az írástudók aljas gonoszságán és árulásán, a hiba valahol bennünk is megvan, bennünk is keresendő. Összefogás címén terelnénk egy akolba egymáshoz nem illő ideológiákat – hogy csak egyet, a radikális oldalon jelenlevő problémák közül megemlítsek. Kiüresedett fogalmakat örököltünk a rendszerváltásnak nevezett komédiát leszervezőktől, amelyeket már alig-alig tudunk tartalommal feltölteni.

Ez az a pont, amikor fordulni kéne anélkül, hogy a szélirányt, a kedvező nemzetközi helyzetet, vagy bármi mást megfontolás tárgyává tegyünk előzőleg. Most van itt az a pont – amiről már írtam nemegyszer tavaly is –, hogy magunkba kéne fordulni. Alapos önvizsgálatra van szükségünk, lévén, hogy nemzetünk legjobbjaiként is egyénként, önálló személyiségként létezünk. Meg kéne keressük magunkban azt a jellemzőt, ami erősebbé, és főleg jobbá tesz bennünket. Alapos önvizsgálat nélkül az új Mózesek és a modern Antikrisztusok követői maradunk, és kódolva marad az átverés, majd az abból fakadó csalódás.

Belső világunk felfedezése, megerősítése lehet az az út, amellyel ezt elkerüljük. Nem nehéz, és nem is igazán időigényes feladat ez, pusztán őszinteség kérdése, azé, amely annyira kiveszett a mai társadalomból. Önmagunkkal szembeni őszinteség pedig megismerteti velünk a félelem nélküli világot, ahol a szó teremtő erejére is lehet már alapozni.

Véleményem szerint a 2012-es esztendő nagy kérdése lesz ez: képesek leszünk-e önmagunkkal való szembenézés után nemcsak elszakadni a materialista világtól, hanem egy újat, jobbat és a lelki értékekre alapozott országot építeni. Bolyai intő szavai lebegjenek előttünk: „a semmiből egy új világot teremtettem”. Nekünk pedig még mindig több van, mint a semmi. Akkor mi a lehetetlen?

Florian Geyer