A nácik karácsonykor sem nyughattak. Egy Samuel Althaus nevű lengyel zsidó – aki saját állítása szerint megjárta Auschwitzot és Dachaut is – sohasem beszélt senkinek a „haláltáborokban” átélt borzalmakról. De csak 2000-ig bírta magába fojtani mindazt, ami vele történt. Ekkor ugyanis könyvet jelentetett meg Hol az Isten? címmel, melyben elmesélte a vele megesett szörnyűségeket.
A könyv figyelemre méltó része, ahol a kétségbevonhatatlan hitelességű szemtanú felidézi, mit műveltek az aljas nácik 1942 karácsonyán.
"1942 karácsony napja
1942 karácsonyán kivételesen hideg volt. A nap fényesen sütött ugyan, azonban a tábort mindenütt borító jég és a hó nem olvadt föl, és a hőmérséklet nappal is alig kúszott a nulla fok fölé.
Azon a napon nem kellett kimennünk dolgozni, és olyan hírek terjedtek el, hogy az őrök a napi fejadagon felül kenyeret fognak osztani a foglyoknak. Reménykedni kezdtünk abban, hogy talán az SS-őrök maguk is megünneplik a karácsonyt, és számunkra is egész napos pihenést biztosítanak.
A mi táborrészlegünk vezetője nem volt jelen azon a napon. Helyette egy különösképpen szadista náci vette át az irányítást, aki rendszeresen egy hatalmas német juhászkutyával sétálgatott. A fickó abban lelte örömét, hogy a vadállatot időnként a foglyokra ráuszította.
Kezdtünk ráébredni a szörnyű igazságra: a nácik nemhogy pihenést nem fognak biztosítani nekünk azon a napon, hanem éppen ellenkezőleg, a szadista őrök a mi kínzásunk újabb módozatával fognak előállni.
Miután reggel kivonultunk létszámellenőrzésre a barakkunk elé, az SS-őrök körülfogtak minket – lehettünk úgy 2-300-an – és útnak indítottak valahová a tábor területén kívülre. Egy nagy homokkupac előtt álltunk meg, ahol is a nácik két csoportba állítottak minket. Az egyik csoport tagjainak megparancsolták, hogy emeljék fel kabátjuk végét, a másik társaság pedig elkezdte lapátolni a homokot a kabátokra, mintha azok valamiféle tároló dobozok lettek volna.
Majd miután végeztünk, futva kellett visszatérni a lágerbe, és a homokot szét kellett szórni a tábort borító jégen és havon.
Rövidesen azonban ezt a mindennapi munkát az SS borzalmas vérengzéssé változtatta. Az őrök és a foglyok közül kikerült kápók felsorakoztak a táboron keresztül vezető egyik út mellett. Mindegyiküknek ásó- illetve csákánynyél volt a kezében.”Gyorsabban, gyorsabban”, kiabálták nekünk, mi pedig futni kényszerültünk közöttük az úton. Amikor fejbe ütöttek egy rabot, és az összeesett, az SS-őrök az ütlegelésre használt ásó- vagy csákánynyelet ráhelyezték az áldozat nyakára, majd ráléptek, és addig tapostak rajta, amíg a szerencsétlen meg nem fulladt.
Az életben maradt foglyoknak pedig megparancsolták, hogy szedjék össze a földön fekvő társaikat, és helyezzék el őket a tábor karácsonyfája alá.
Ez volt a legszörnyűbb vérengzés, amit a saját szememmel a koncentrációs táborokban láttam. Becslésem szerint az SS 15-20 foglyot gyilkolt meg azon a napon.”
Perge Ottó