Hogy a karácsony megünneplése körül évtizedek óta gondok vannak, mindannyian tudjuk. A kommunisták annak idején „fenyőfaünneppé” kívánták volna zülleszteni Jézus Krisztus születésének ünnepét. A fogyasztói társadalomban pedig a kényszeres ajándékozás, az üzleti szellem és a mesterségesen felfokozott vásárlási őrület homályosítja el a karácsony vallási üzenetét.

A karácsony azonban még így, megnyomorítva is szép. A keresztény papok és mindazok, akik a nyilvánosság előtt szólnak a „karácsony üzenetéről”, többnyire azt hangsúlyozzák, hogy az ünnep a családról és a reményről szól. A családról azért, mert a kis Jézus megszületését is egy szerető édesanya és édesapa várta, és az emberek számára példát mutat a „szent család” nagyszerű összetartása. A reményről pedig azért szól a karácsony, mert a világban Jézus születése idején is ezernyi gond és baj volt, a megváltó eljövetele révén azonban a gonoszság erői súlyos vereséget szenvedtek. Vagyis: a rossz igenis legyőzhető.

Ami a család szerepének fontosságát illeti, arról valóban nem lehet eleget beszélni a kihaló Európában, ahol sajnos egyre kevesebb az igazi, szerető, összetartó, népes család. Éppen ezért csak örülni lehet annak, ha a családi értékek kerülnek a figyelem fókuszába – legalább karácsonykor. De a remény fogalma körül már súlyos zavarok vannak. Az ünnepen megszólalók persze mindig beszélnek a reményről, anélkül természetesen, hogy világosan megfogalmaznák: mit értenek a kifejezés alatt?

A kereszténység reménység fogalma egyébként is meglehetősen homályos. Az ugyan nyilvánvaló, hogy arról van szó: bízzunk életünk jobbra fordulásában. A keresztény gondolkodók beszédeiből és nyilatkozataiból azonban a remény sajnos igen sok esetben a csodavárással kapcsolódik egybe. Mert az rendjén van, és mindenki el is mondja, hogy saját életünk rendbehozatala érdekében elsősorban önmagunknak kell erőfeszítéseket tennünk. Sajnos azonban sok esetben a minket körülvevő világ áldatlan állapota lehetetlenné teszi az értelmes, emberhez méltó életet. Mi a teendő ilyen helyzetben? A kereszténység elveti az erőszakot, sőt a „papok ne politizáljanak” jelszava mögé bújva sok lelkész a híveket is eltanácsolja attól, hogy túlzottan sokat foglalkozzanak a „mocskos politikával”. Holott hazánk és az egész nyugati világ helyzete napjainkban olyannyira abszurd és kétségbeejtő, hogy valamit cselekedni kellene, éspedig igenis a „politikai szférában”. A keresztény igehirdetőknek a reménységgel kapcsolatos eszmefuttatásai azonban közéleti cselekvésre alig-alig ösztönöznek. Csodavárásra annál inkább, melynek következtében aztán a „majd csak történik valami” érzése uralkodik el a lelkeken. Ami annyit jelent, hogy mindenki várja ugyan a változást, de senki sem tesz semmit.

Van azután a reménység fogalmának egy másik keresztény értelmezése is, melynek lényege: ebben a „megromlott” világban így is, úgy is a gonosz uralkodik, igazságosság csakis a túlvilágon képzelhető el. Ahol is a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok pedig megbűnhődnek. Szép, szép, remélhetően így is lesz, azonban sokak számára a túlvilági igazságszolgáltatás kényelmes felmentést biztosít a haza, a nemzet érdekében szükséges cselekvés kényszere alól. A gonosz túlságosan erős, azzal szemben győzni nem tudunk, de nem is érdemes, mert a túlvilágon mindenki megkapja majd azt, ami neki jár – vonja le a kényelmes és lelkiismeretet elaltató következtetést sok hívő egy-egy templomi szentbeszéd elhangzása után. Pedig maga Jézus sem tűrte az igazságtalanságot itt e földi létben: gondoljunk például arra, milyen dühvel űzte ki a kufárokat a zsinagógából.

Néha az az érzésem, a keresztény felekezetek vezetőinek jelentős része, a reménység jelszava mögé bújva lebeszéli híveit a közéleti cselekvésről, és a sztoikus belenyugvást, a magunk kis saját világának kiépítését hirdeti. A keresztény sztoicizmus nem valami újkori találmány: az irányzat jelen volt már a középkori egyházban is. Találjuk meg boldogságunkat az élet apró örömeiben, főleg a családban, ne nézzük az élet rossz oldalát, összpontosítsunk a jó dolgokra, és ne foglalkozzunk a világ nagy ügyeivel, a politikával – hirdeti a keresztény sztoicizmus, és hirdetik manapság a templomok szószékeiről is. Ahogyan a se nem keresztény, se nem sztoikus Voltaire (és nyomában sokan mások, többek között Florian Geyer) mondta: „Műveljük kertjeinket”! Szeretném azonban leszögezni: a sztoikus filozófia – annak vallásos illetve világi változata egyaránt – mindig is az éppen uralkodó „elitek” kedvenc tanítása volt, ugyanis az alattvalókat a fennálló társadalmi-politikai berendezkedés elfogadására, minden társadalmi és egyéb igazságtalanság eltűrésére nevelte.

A magam részéről azt szeretném, ha karácsonykor és más ünnepek alkalmával is több szó esne a civil kurázsiról, a nonkonformizmusról, az ellenállás szellemének élesztgetéséről. Értsük meg: változásban reménykedni csakis akkor van értelme, ha nem mástól várjuk, hogy „tegyen valamit”, hanem készen állunk magunk is cselekedni nemzetünk sorsának jobbra fordítása érdekében. És ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy elegendő csupán a saját szakterületünkön kiválóan teljesíteni, és minden magától rendbe jön. Az a konzervatív hittétel sem állja meg a helyét a mai felfordult világban, mely szerint mindenki először a saját lelkében vívja meg a saját „belső forradalmát”, és majd azután gondolkodhat a világ ügyeinek rendbe tételén. Ne ringassuk magunkat kényelmes illúziókban és hagyjunk fel a kibúvók keresésével: ma egy sarkaiból kifordított világban élünk, egy haldokló civilizáció díszletei között, ahol sem a munkánkat nem tudjuk rendesen végezni (sokaknak már munkája sincs), de saját lelkünk ápolására sem marad időnk és lehetőségünk mindaddig, amíg a fennálló hatalmi berendezkedést alapvetően meg nem változtatjuk, és egy élhető, emberhez méltó társadalmat nem teremtünk.

Ezúton kívánok a Kuruc.info kedves olvasóinak áldott karácsonyt és a nemzeti ellenállás szellemétől áthatott, nonkonformizmusban bővelkedő (de azért lehetőleg békés) új esztendőt.

Perge Ottó