Az elmúlt években a közép-keleti országgal kapcsolatos hírek gyakran kerültek a világ befolyásos lapjainak címoldalára. Újabban pedig az amerikai neokonzervatív vezető körök és az izraeli kormányzat militáns csoportjai azzal fenyegetőznek, hogy akár heteken belül is várható egy katonai csapásmérés a perzsa államra, mondván, hogy Ahmadinezsád elnök országa a közeljövőben atomfegyverhez juthat, s ezzel Irán komoly háborús fenyegetést jelentene az egész közel- és közép-keleti térségre, sőt akár a harmadik világháborút is kirobbanthatná. Ezek a retorikai klisék és ostoba közhelyek természetesen a cionista lobbi érdekeit szolgálják, s a valós politikai történésekhez, fejleményekhez semmi közük nincsen. Valójában az európai ember számára egy ismeretlen, rejtélyes és titokzatos ország Irán, s több évezredes, gazdag múltjáról és hatalmas kulturális örökségéről is csupán annyi apró szilánknyi ismerettel rendelkezik, amennyit iskolai tanulmányai során az ókori görög-perzsa háborúk történetének tárgyalásakor megtudott belőle. A továbbiakban – magától értetődően a történeti szintézisre való törekvés igénye nélkül – megpróbáljuk Irán történelmének legfontosabb fordulópontjait, és az iráni politika alapvető, stratégiai célkitűzéseit, illetve annak változásait röviden áttekinteni.

A régészeti feltárások tanúsága szerint az Iráni-fennsíkon már a Kr. e. IV. évezredben ősi kultúrák és városok léteztek, a későbbi, írott források alapján megállapítható, hogy a Kr. e. III. évezredtől kezdve több hullámban érkeztek árja népek a térségbe. Ezek nyugati csoportjához a médek, perzsák, parthusok, szarmaták és alánok (jászok) tartoztak, akik később szerepet játszottak a perzsa államiság létrejöttében. Maguk a perzsák országukat Arianámnak nevezték, amelynek jelentése: „az árják”. Ebből ered az Irán országnév, az európaiak viszont a Perzsia kifejezést használták a Kr. e. 6. század óta. Maguk a perzsa néptörzsek a Kr.e. I. évezred elejétől érkezhettek Baktriába és az Iráni-fennsíkra, „Parsumas országba” – melyről az európaiak számára nevüket nyerték – a Kaukázus vidékéről. A perzsák a velük rokon médekkel együtt a Kr.e. 8. században kerültek először a térség vezető hatalmának, az Asszír Birodalomnak a hatókörébe. Az asszír királyok folyamatos hadjáratokat indítottak ezek felé a területek felé, hogy az ott található, stratégiai fontosságú nyersanyagokat – vas, réz, lazúr – megszerezzék. Végül a Kr.e. VII. század elején a perzsák és a médek is meghódolásra kényszerültek Asszíria előtt. Ekkoriban szervezte királysággá a perzsa törzseket Akhaimenész, a későbbi legendás dinasztia alapítója.

Akhaimenész

Az asszír uralom nem tartott sokáig: Kr.e. 612-ben a médek a káldeusokkal összefogva elpusztították az asszír birodalom fővárosát, Ninivét, Kr.e. 605-ben, a Karkemis mellett vívott ütközetben pedig pontot tettek Asszíria történetének a végére. Az egykor rettegett birodalom eltűnt a térképről, az államalkotó nép szétszóródott, s emlékét ma már csak egy ország neve őrzi: Szíriáé. Asszíria bukását követően Média és az Újbabiloni Birodalom osztozkodott a térségen, a perzsák formálisan vazallusai lettek a médeknek, gyakorlatilag azonban önállóak voltak. Aztán a Kr. e. VI. század közepén „világpolitikai fordulat” következett be Közép-Ázsiában: trónra került az Akhaimenida-dinasztia talán legnagyobb alakja Nagy Kürosz (Kr. e. 559-530), aki legfőbb stratégiai politikai célkitűzésének a Méd-, illetve az Újbabiloni Birodalom megsemmisítését és a perzsa nagyhatalom megteremtését tekintette. Kr.e. 555-ben megsemmisítő katonai győzelmet aratott nagyapja, Asztüagész méd király seregei fölött, ám sikerét nem követte az ebben a korban megszokott pusztítás és vérengzés, amelyről különösen az asszír uralkodók váltak hírhedtté az ókorban. A legyőzött méd királynak Kürosz megkegyelmezett, az állami hivatalnokok is megtarthatták tisztségeiket, s vallási ügyeikbe sem avatkozott bele.

Kürosz

A médek legyőzését követően a perzsa király Kis-Ázsia vezető hatalma, a délnyugat-anatóliai Lüdia ellen fordult. A legendás gazdagságáról ismert Kroiszosz (Kr.e. 560-546) király , aki egyebek mellett az ókori világ hét csodáinak egyikeként elhíresült, majd a hellenisztikus korban az őrült Hérosztratosz által felgyújtott epheszoszi Artemisz-templom felépítését is finanszírozta – nyelvünkben egyébként ebből személynévből származik a krőzus szó –, preventív csapást szándékozott mérni a perzsa államra, ezért Kr.e. 549-ben maga indított hadjáratot Kürosz ellen. Miként a kor legjobban tájékozott történetírója, a görög Hérodotosz elmondja, a lüd király a háború kimenetelét illetően tájékoztatást kért a delphoi jósdától. Követei kérdésükre a következő választ kapták: „Ha megtámadod Perzsiát, egy nagy birodalmat fogsz tönkretenni”. Kroiszosz megörült a jóslatnak, és a diadal biztos reményében megindította kelet felé hadait. Azonban katasztrofális vereséget szenvedett Kürosz csapataitól, végül Kr.e. 546-ban a perzsák egész Lüdiát megszállták. Kétségbeesésében Kroiszosz királysága fővárosában, Szardeiszben máglyára ült, hogy inkább egyfajta önholokauszttal megégesse magát, mintsem fő ellensége kezébe kerüljön. Szerencsétlenségére egy hirtelen jött zápor eloltotta a tüzet, így mégis a perzsák fogságába került. Kürosz azonban ismét kegyes volt, és megkímélte mind Kroiszosz életét, mind országát. Ezután a lüd király felháborodottan kért Delphoitól magyarázatot. A jósda diplomatikus válaszában hangsúlyozta: „A jóslat helyes volt, valóban egy nagy birodalmat tettél tönkre, a tiédet”.

Végezetül Kürosz utolsó nagy ellenfele, a babiloni király, Nabu-na’id (Kr.e.556-539) ellen fordult. Rövid hadjáratban Kr.e. 539-ben Szippar városánál megsemmisítette ellenfele hadseregét, majd bevonult Babilonba. Talán már említenünk sem kell, hogy a perzsa uralkodó ezúttal is kegyes volt. Nem is gondolnánk, hogy a következő szövegrészletek a város elfoglalásáról tanúskodnak: „Úgy áldják örömmel, mint az urat (ti. Küroszt – L.Zs.), aki hatalmával a halottakat életre keltette (…) mindenkit megőrzött, tisztelettel tekintenek a nevére”. Kürosz maga is említi, miszerint „az összes embert összegyűjtöttem, lakóhelyükre visszatelepítettem”, így a zsidóságot is. Izrael ellen korábban a babiloni uralkodó, Nabu-kudurri-uszur (Kr.e. 605-562), a bibliai Nabukodonozor indított háborút, ennek következtében Kr.e. 597-ben megszállta Jeruzsálemet, és új királyt állított az ország élére. Miután azonban a zsidók Jeremiás próféta intelmei ellenére is ellenálltak a hódítóknak, Kr.e. 587-ben a babiloni király másodszor is bevonult Jeruzsálembe, Leromboltatta a Salamon-templomot, a zsidóságot pedig deportálta birodalma belső részeibe, így vette kezdetét a „babiloni fogság” időszaka a „választott nép” számára. A Jeremiás által megjövendölt visszatérés Kr.e. 539-ben következett be. Kürosz a meghódított városból hazaengedte a zsidókat, véget vetett a „babiloni fogságnak”, és engedélyezte számukra a második Salamon-templom felépítését is Jeruzsálemben. Mi több, a nagyvonalú Kürosz a templom felbecsülhetetlen értékű kincseivel bocsátotta útra Babilonból a zsidóságot. A továbbiakban is figyelemmel kísérte a zsidó nép sorsát, és támogatta Jahve kultuszát, s ezzel a helyi lakosság rokonszenvét is megnyerte. Korántsem véletlenül nevezték tehát a zsidók egyfajta szakrális képzettársítással Küroszt „felkentnek”.

Nagy Kürosz – némi túlzással – teljes joggal vallhatta magáról: „Én vagyok Kürosz, a mindenség királya, a nagykirály, a hatalmas király, a négy világtáj királya. Az összes világtájak tróntermekben lakó valamennyi királya, bárhol is lakjanak, valamennyien nehéz adójukat elhozták, és Babilonban lábaimat csókolták”. Valóban, uralkodásának három évtizede alatt Perzsiát a történelem perifériájáról annak centrumába helyezte. Olyan birodalmat teremtett, amelyre addig a világ történetében nem volt példa. A perzsa állam határai a Boszporusztól az Indusig terjedtek. Kürosz – mai szóhasználattal – példa nélküli toleranciát tanúsított más, leigázott népekkel, vallásokkal, tradíciókkal és helyi szokásokkal szemben. A mai ún. liberális demokrácia mintaországa, az Egyesült Államok hadseregének iraki kegyetlenkedéseiről hallva, úgy gondoljuk, az amerikai politikai és katonai csúcsvezetés, agytröszt számára talán nem minden haszon nélkül lévő időtöltés volna – a permanens fenyegetőzés, bojkottfelhívások és kardcsörtetés helyett – az ókori Irán történetének tanulmányozása. Hérodotosz szerint a perzsák sikereinek oka, hogy „minden más népnél hamarabb veszik át az idegen szokásokat”. Ezzel magyarázható, hogy Nagy Kürosz a meghódított országokban a korábbi helyi uralkodók utódának és örökösének tekintette magát, s az ő hagyományaikat követve igyekezett uralkodni, tehát nem kényszerítette rá erőszakkal más népekre a perzsa állami, kormányzati és vallási tradíciókat.

Kürosz utóda fia, Kambüszész (Kr.e. 529-522) lett, aki örökölte apja tehetségét, de a birodalom-építést más stratégiai és politikai elvek alapján folytatta tovább. Igazi despota módjára uralkodott, a hadseregre támaszkodva irányította a meghódított tartományokat. Hatalomgyakorlási technikái fékezhetetlenül szenvedélyes, ultraszangvinikus természetéből is következhettek. Még leghűségesebb hívei és kegyencei is rettegtek váratlan dühkitöréseitől. Egyiküktől állítólag bizalmasan megkérdezte, milyen embernek tartják őt a perzsák. Vesztére, tanácsadója azt felelte, hogy minden tekintetben nagy dicsérettel emlegetik alattvalói a király nevét, csupán az nem tetszik nekik, hogy a kelleténél többet iszik. Kambüszész erre éktelen haragra gerjedt, s azon mód bizonyítani kívánva a híresztelés hazug mivoltát, megadta az adekvát választ bizalmasának. Felajzott íjával célba vette annak fiát, s közölte vele, hogy amennyiben nyilával eltalálja a fiú szíve közepét, akkor nyilvánvaló rágalomról van csupán szó. Ezt követően hajszálpontosan a fiatalember szívének közepébe fúródott a nyílhegy. A szerencsétlen apa, mindössze annyit tudott rémületében reagálni a történtekre, hogy ura olyan tökéletesen lő, miként maga az Isten sem. Mindazonáltal Kambüszész tovább folytatta atyja expanzív külpolitikáját. Legnagyobb vállalkozása Kr.e. 525-ben az Egyiptom ellen indított hadjárat volt. Hérodotosz közléséből tudjuk, hogy az arabok is segítették utánpótlással a háború során a perzsákat: tevebőr tömlőket töltöttek meg vízzel, s a sivatagba szállították azokat, hogy Kambüszész seregének legyen mit innia. Így sikerült a perzsáknak eljutniuk a Nílus völgyébe, s meghódítaniuk mind Alsó-, mind Felső-Egyiptomot. A perzsa uralkodó által célba vett következő meghódítandó hatalom, a Földközi-tenger nyugati medencéjét uraló, eredetileg föníciai alapítású Karthágó volt. Ármádiájával nekivágott a Líbiai-sivatagnak, de az óriási veszteségek miatt visszafordulásra kényszerült.

Kambüszész

A király távollétében a Perzsa Birodalom keleti részében zavargások törtek ki, válaszképpen Kambüszész nemcsak a fogoly egyiptomi fáraót végeztette ki, hanem titokban a saját öccsét, Bardiját is megölette. (Igaz, vannak olyan forrásaink is, amelyek Bardija halálát korábbi időpontra teszik). A felkelés vezére egy bizonyos „méd mágus”, Gaumata volt, aki magát Bardijának adva ki, a perzsa trónra ült, s maga mellé állította az időközben elhunyt – állítólag öngyilkosságot elkövető – Kambüszész uralmával elégedetlen méd arisztokrata köröket. Az ál-Bardija uralma mindössze kilenc hónapig tartott: hét perzsa előkelő az Akhaimenida-uralkodóház mellékágából származó Dareiosz vezetésével összeesküvést szőtt ellene és meggyilkolta. Az anarchia azonban egyre nagyobb lett a birodalomban, úgy tűnt, hogy Kürosz fiatal állama összeomlik, azonban Dareiosz a hadsereg hozzá hűséges vezetőire támaszkodva megmentette azt. Ő maga így vall e korszak kaotikus eseményeiről a nevezetes, Béhisztunban (Biszutun) emelt monumentális, emlékmű háromnyelvű (óperzsa, méd, asszír) feliratán: „Nem volt ember, sem perzsa, sem méd, sem a mi nemzetségünkből senki, aki Gaumatától a királyságot elvette volna. Senki sem mert semmit mondani nyíltan Gaumatáról, amíg én meg nem érkeztem. A királyságot, amelyet a mi nemzetségünktől elvettek, azt én visszaszereztem, és azt helyreállítottam”.

Dareiosz

Az ál-Bardiján kívül azonban még jó néhány „hazug királyt” kellett legyőznie Dareiosznak ahhoz, hogy a Kürosz és Kambüszész alatt leigázott népek újra meghódoljanak a Perzsa Birodalomnak. Ezután következett el az irdatlan kiterjedésű birodalom megszervezése, amely I. Dareiosz (Kr.e. 522-486) nagykirály – a magyarban Dárius néven vált ismertté – minden politikai és hadi cselekedetének koronáját jelentette. Végezetül, az ő uralkodásának idején került sor az orientális, ókori keleti és az antik, európai világ első nagy konfliktusára, a görög –perzsa háborúk (Kr.e.492-449) néven ismert történelmi eseménysorozatra, amelynek következményei alapvetően meghatározták majd a perzsa történelem további menetét.

Lipusz Zsolt – Kuruc. info

(Folytatjuk)