Nem tartozom Darwin félkegyelmű híveinek táborába, most mégis elgondolkozom azon, hogy mely fajok, s vajon miért haltak ki e földgolyóról? Eltekintve attól, hogy legtöbbjüket szintén mi irtottuk ki, úgy áll a helyzet, hogy nemsokára talán saját magunkkal is végképp leszámolunk. Képtelenné váltunk arra, hogy alkalmazkodjunk környezetünkhöz, pedig ez lenne túlélésünk feltétele. Számtalan teóriát fabrikáltak már a dinoszauruszok kihalásának megindokolására. Ezek közül talán a legaranyosabb így hangzik: Amikor egy-egy ragadozó állat – farkukba harapván – megtámadta őket, mire az ingerület 20 méteres gerincükön át megérkezett az agyukba, majd vissza, hogy védekezzenek, vagy meneküljenek, addigra a támadó már rég lezabálta egész farkukat. Nos, úgy tűnik, az embernek is a farka lesz a végzete…

Guido Westerwelle és köcsöge
Először túlnépesedik, aztán meg ezt tudat alatt, ösztönösen aberrációval és „gender ideológiával” kompenzálja. Mi több: minderre manapság még büszke is. Hol vannak már azok a nem is olyan régi szép idők, midőn még szemérmesen restelkedtünk ritkaságszámba menő devianciáink miatt? 115 évvel ezelőtt ilyesmikért még egy olyan írózseninek is két év kényszermunka járt, mint amilyen Oscar Wilde volt, akit kiskorú fiúval való fajtalankodásért büntettek meg. Ma viszont nem találja senki megalázónak és szégyenletesnek, hogy a jobb sorsra érdemes német nép vicekancellárja (Guido Westerwelle) egy liberális buzernátor! Az aberráció mára nem takargatnivaló eltévelyedés, hanem tolerálandó másság, érdekes sokszínűség, melyet a médiában propagálnak az exhibicionista celebek.

Conchita Wurst, az aberrált véglény
Ausztriát is elérte a kór, legalábbis ami a sztárok világát illeti. A napokban lett vége egy könnyűzenei énekes tehetségkutató versenynek a tévében, „A nagy esély” címmel. Ennek egyik nagy esélyes favoritja volt bizonyos Conchita Wurst (= virsli. Nomen est omen.), alias Tom Neuwirth. A korábban csak fartúró mivoltával kérkedő énekes mostanra énekesnővé vedlett. Ki tudja hány és miféle operáción esett át a szerencsétlen, mindenesetre szende és nőies arcvonásainak sűrű fekete bajusz és szakáll szolgáltat macsó benyomást keltő keretet. (Persze nehezen eldönthető kérdés marad, hogy – még ha le is metszették általa feleslegesnek ítélt tagját – ezek után még mindig homokos-e, vagy ily módon kigyógyult belőle?) Természetesen szilikon-párnáira feszülő, latex ruhában tekereg a színpadon és a tinik őrjöngve rajonganak érte! Kétéltű figurája szoktatja a képernyőn az ifjúságot arra, hogy a teremtés adta rend természetes alternatívájával állunk szemben.

 De úgy látszik, egy műsorban már nem elég egyetlen kórtünet, a bőség zavara állt elő, ugyanis a vetélkedőt végül is nem ő, hanem egy – originális mivolta szerint – nő nyerte, aki utóbb büszkén fedte fel a maga inkább dugdosnivaló, rejtett lapjait; így kiderült, hogy ő sem különb a Deákné vásznánál. A 33 éves Christine Hödl ugyanis 4 év óta élettársi viszonyban él együtt Jacquline nevű, 22 éves, nála két fejjel magasabb barátnőjével. Mivel az osztrák törvények egyelőre még nem teszik lehetővé fajtalan kapcsolatok jogi legalizálását, egy évvel ezelőtt Dániába utaztak, ahol összeházasodtak. Ezután Jacquline ismét visszatért ugyanoda, ahol mesterséges megtermékenyítésnek vetették alá és 8 hónapja megszületett „kislányuk”, Luzia.

Christine Hödl, a "családapa"

A történetben meghökkentő momentum, hogy Christine, eredeti foglalkozására nézve óvónő. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: hogyhogy még nem rúgták ki állásából, hiszen aberrált beállítottsága nyilvánvalóan kihat az érzékeny és fogékony kisgyermekekre? Mért nem tiltakoztak a szülők? Luziát pedig mért nem vette még el tőlük a kétszínű, álszent gyámhatóság? (Hiszen Ausztriában még olyan esetekben is simán elvehetik egy szülőtől a gyermekét, ha mondjuk nem tart kellő rendet otthonában! Vagy a sztárokat más elbánás illeti meg?) Vajon mekkora esélye van a kislánynak arra, hogy „anyukái” beteg viszonyát tapasztalva, később képes lesz egészséges, heteroszexuális életre? Nem válik a gyermek is pszicho-szexuális fejlődésében zsigerből leszbikussá?

Végső kérdésként felmerül: hová korcsosult a fehér ember társadalma, melyben efféle aberrált véglényeket már rég nem kiközösítés és megvetés illet, nem elmegyógyintézetekben kényszergyógykezelik, hanem a média kirakatában népszerűsítik őket, mint alternatív életformák büszke képviselőit? Quo vadis, homo sapiens?

Tarnóczy Szabolcs