Azaz Lőcsén. Magyarhonban a pártcsatározások és a belső politikai viszályok a múlt ködébe vesznek. Végigkísérik egész történelmünket. Így volt ez a 17-18. század fordulóján is, a török kiűzése utáni időszakban. Ütötte egymást kiváltságos és pór, protestáns és katolikus, városi polgár és nemes, kurucok és labancok.

Szepes vármegyében különösképp elfajult a helyzet a megye alispánja és a derék cipszer – szepességi szász – polgárok között. Miként azt Mikszáth Kálmán A fekete város című regényében megírja, hosszú idő óta nagy gyűlöletben éltek egymás mellett Görgey Pál alispán és a lőcsei főbíró, Kramler Károly Lőrinc. A szabad királyi város patríciusának gőgje ütközött a nemes büszke, konok öntudatával. A tragédia az 1700-as esztendő első napján következett be. Az újévi vadászaton az alispán és a polgármester, ki-ki a maga földjén vadászott. Hirtelen egy gyönyörű szarvas tűnt fel a lőcsei városatyák szeme előtt, de már a Görgey-birtokon. A főbíró ennek ellenére leterítette a nemes vadat, majd társaival lőcsei földre vonszolta azt. Amikor az alispán a helyszínre ért, iszonyú haragra gerjedt, de végül legyintett egyet, s elindult görgői kastélya felé. Hirtelen Fityke nevű kutyája átszaladt a lőcsei földekre. Kramler bíró gondolkodás nélkül lelőtte a szerencsétlen állatot. A rendkívül heves természetű Görgey nem vesződött holmi hosszadalmas jogi processzussal, hanem a tetthelyen „ebért ebet” felkiáltással, egész testében reszketve az indulattól, puskavégre kapta a lőcsei főbírót és leterítette. Ezt követően, mint aki jól végezte dolgát, méltóságteljes, szilárd lépésekkel elindult haza.

A bíró nem kapott halálos sebet, azonban az egyik szenátornak, a minden hájjal megkent, ravasz Nustkorb Andrásnak eszébe jutott Károly Róbert egyik, a város privilégium-levelébe iktatott végzése: „Effusio sangvinis judicis Lewchoviae terrae acquisitiones vigorem obtineat”, azaz a lőcsei főbíró vérének földszerző erő adassék. Itt volt a soha vissza nem térő alkalom a gyűlölt alispán megrövidítésére. A városi urak felkapták a szerencsétlen Kramlert, s mint az őrült, rohantak át vele a Görgey-uradalom területére, hogy a bíró hóra csorgó vérével egy jókora darabot kihasítsanak maguknak az ellenség földjéből.

Közben Lőcsén is megtudták, milyen tragédia történt a várossal, s a feldühödött polgárok ostrom alá vették a vármegyeházát, amelyet mindössze Grodkovszky várnagy uram és főporkolábja, Baltazár védett. Repkedtek a kilónyi súlyú kövek az épület és a meglehetősen csekély számú véderő felé, s mind hevesebbé váló lincshangulat alakult ki a cipszer polgárok körében, melyet hatóságilag valamiképpen kezelni kellett. A történet e pontján tálcán kínálkozik a párhuzam, az összehasonlítás a 2006-os budapesti és az 1700-as lőcsei események között, még ha 300 év is választja el a kettőt egymástól, s nagyságrendileg eltérő számú tömegről van szó. A lélektani helyzet azonban lényegében ugyanaz. Nos, tehát repültek – nem a pillekönnyű sörösdobozok, hanem – a súlyos kövek a tekintetes vármegye szentélye felé, jó Grodkovszky uram és Baltazár pedig mindössze egy-egy pajzzsal tudtak védekezni a rájuk zúduló kőzápor ellen. Forrósodván a helyzet, Baltazár engedélyt kér felettesétől, hogy a páncélviseletét – mai kifejezéssel – bevetési ruházatát magára ölthesse, majd javasolta Grodkovszkynak, hogy itt lenne az ideje, hogy tűzfegyverrel a tömegbe lőjenek. A kedélyes várnagy azonban patriarchális derűvel szemlélve az eseményeket, azt válaszolta beosztottjának, hogy ne siessen, ha majd nagyon akadékoskodnak, akkor közéjük durranthat, illetve csak magasan a fejük fölé, a levegőbe, egyébként is előbb a retorikai arzenált illő bevetniük, fő dolog a lelki nyugalmunk megőrzése A hatósági felszólítás a pajzs mögül kikiabálva imígyen hangzott: – Tisztuljatok innen, mert közétek lövök! Az alispán úr nincs itt. Ha ő itt lenne, ti már rég nem lennétek itt! Mindhiába. A kőzivatar hevessége egyre fokozódik, a tömeg nem oszlik. Ekkor Baltazár ismételten megteszi korábbi javaslatát: – Várnagy uram, én mégis közéjük lőnék! Jó Grodkovszky uram még most sem veszíti el a fejét, s atyaian, nyugtatóan ezt feleli: – Ugyan, Baltazár fiam, a levegőbe, csak a levegőbe! S lám, eldördül az első lövés, amelyet még néhány követ, magasan a fejek felett húznak el a lövedékek, s láss csudát, senkinek nem lövik ki a szemét, nem roncsolják szét az arcát, a haja szála sem görbül meg egyetlen lőcseinek, mindenki sértetlenül elmenekül a megyeháza előtti térről.

Ilyen patriarchális módon zajlott le anno 300 esztendővel ezelőtt egy „tömegdemonstráció” hatósági kezelése. Amikor még normális világ volt. Az európai civilizáció még nem lépett a végromlás útjára. (Bár vannak jeles kutatók, akik ezt már a reneszánsz korától datálják). Amikor még élhető, emberi világban éltek eleink, s nem a posztmodern korszak fojtogató, üres, tartalmatlan nihiljében. Amikor még idiótábbnál idiótább rendeletekkel, törvényekkel és bürokratikus ügyintézéssel nem szabályozták agyon, tették élhetetlenné az életet. Amikor –az ember minden gyarlósága ellenére – még nem a hazugság, az aljasság, a pénz és a tőke moslékosdézsánál is szennyesebb lápvilágában fuldokoltak reményvesztetten egy királyság alattvalói. Ó, azok az örökre és visszahozhatatlanul eltűnt, hajdanvolt szép idők!

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Mikszáth regényéből 1970-71-ben Zsurzs Éva forgatott egy azóta már klasszikussá vált játékfilmet. A hivatkozott jelenet 00:48-tól 3:18-ig látható.