Magyarország népe ma testben és lélekben megroppant közösség. Az évi kilencvenezer körüli születéssel akkor sem tudnánk szinten tartani a lakosságot, ha mindenki száz évig élne. Az összes felmérés szerint boldogtalanok, depressziósok vagyunk, ami frusztrációt, agressziót vált ki. (Elég csak végigautózni Budapesten, tömérdek bizonyítékot kapunk erre.) Ezen az állapoton a mindenkori kormányzatnak változtatnia kell, és a Fidesz fejébe is vette, hogy megteszi. Csak rossz úton indult el. Egy emblematikus kérdésen keresztül vizsgáljuk meg, mi a baj a hozzáállásukkal. Ez a példa az egésznapos iskola, amelynek propagálása és majdani bevezetése szellemében és gyakorlatában egyaránt a hagyományos családmodell szétverését idézi elő, s ezzel beteljesíti a száz éve folyamatos pusztulásunkat.

Nézzük meg, hogy nézett ki régen az élet. Az emberek döntő többsége családba született (apa, anya, testvérek; esetleg nagyszülő vagy pártában maradt tántik laktak együtt). A család egyszerre volt szeretet- és gazdasági közösség. Mindazok, akik szerették egymást, együtt voltak, egymásért dolgoztak. Az asszony ellátta a háztartást, gyerekeket, a férfi pedig a megélhetésről gondoskodott. Akár a mezőn dolgozott, akár a műhelyében, akár kereskedőként, akár „értelmiségiként” (tanár, ügyvéd, orvos), mindenképpen „egy fizetésből” éltek az őskortól a XX. század közepéig. Alapvetően mindenki otthon volt: a paraszt földje a falu határában, vagy a kert végében volt, de ha nem akadt odakint dolga, a ház körül tevékenykedett; az asztalos-, a kovács- a szabóműhely szintén a lakóházban (földszinten, pincében, melléképületben); a korcsmáros, a fűszeres is a háza földszintjén várta a vendégeit, de még az ügyvéd a félfogadását vagy az orvos a rendelését is a lakásán tartotta. Az emberek nem mentek el hazulról, idejüket nem idegen nőkkel-férfiakkal töltötték, nem veszekedtek-idegeskedtek reggelenként, hogy rohanni kell az utálatos munkahelyre, s nem csak öt percre látták a családtagjaikat az esti lefekvés előtt.

A modern kor, a nők munkába állása, a feleslegesen városba kényszerítettség szétverte ezt a miliőt, és elhozta az összeomlást. A népszaporulat visszaesett, a családok széthullottak, válások tömege – alkoholizmus, depresszió, kábítószer, öngyilkosság. Céltalanság, kilátástalanság és az életprogram hiánya. Teljesen tévúton járunk, amikor ennek lebontását tovább erőltetjük. Ennek egyik vadhajtásaként kitalálták az egésznapos iskolát. A család helyett nevelje a gyermeket az állam, szerető szülők helyett kizsigerelt, fáradt, ideges, nem ritkán kontraszelektált pedagógusok. A zsarnoki rendszereknek mindig is az volt a legfőbb célja, hogy szétverje a természetes emberi közösségeket, és megoldja a minél hatékonyabb ellenőrzést és uniformizálást. Az Orwell által elképzelt világ – amelyből volt részünk a Rákosi-korszakban is – most újra testet ölthet Hoffmann Rózsa védjegye alatt. Minél kevesebbet legyen otthon a gyerek, a szülők is minél többet legyenek távol az otthonuktól, mindenki ellenőrzött helyen töltse az ideje nagy részét.

Sokan azt mondják, a cigánykérdés megoldására jó módszer az egésznapos iskola, hiszen jobb környezetben lehet, mint otthon. Talán igen. De miért teszi mintává, normává még egy magát nemzetinek nevező kormány is az abnormitást? Mennyire rossz lehet az a család, aminél még az iskola is jobb? Másrészt az egész napos lekötöttséggel azok a konszolidált hátterű gyerekek, akiknek eddig csak fél napot kellett eltölteniük alkalmazkodni képtelen, neveletlen, agresszív kortársaikkal, most egész nap velük lehetnek, s még a család sem tudja a maradék, velük töltött fél órában ezt helyrehozni. (Mert szegregációról természetesen szó sem esik. Hogy például csak azoknak kelljen egész napos elfoglaltságot biztosítani, akikre odahaza méltatlan körülmények várnak.)

Vannak, akik klebelsbergi reneszánszot vizionálnak az oktatásban. Úgy képzelik, az iskolákban most majd kemény munka és nevelés zajlik, újabb Nobel-díjasokat öntve a világra. Megfeledkezve arról, hogy a húszas-harmincas években mindez egy egészen más közegben zajlott, a „hatalomnak” (bíró, csendőr, tanár) ma már elképzelhetetlen tekintélye volt. Amellett az elcsatolt területekről menekülő képzett tanároknak hála Budapesten egy gimnáziumi oktatói álláshoz minimum doktorátus kellett, s nem mellesleg a diákok nem töltötték egész napjukat az iskolában, hanem hazamentek ebédelni, amit a mama főzött (vagy a cselédlány), de még a papa is hazaugrott olyankor a hivatalból. Most kikkel tervezik a nagy kiugrást? Honnan vesznek egyszerre tízezernyi karizmatikus, gyermekszerető, fantasztikus tanárt? Mert még papból is alig néhány van, aki képes lenne erre. A vízszerelő rosszul köt be, az orvos félrediagnosztizál, a futballista az üres kapu mellé gurít. Ugyanígy a tanárok között is kevés az a valóban tehetséges, oktató-nevelő népboldogító, aki most hirtelen, az anyák és apák helyett elvégzi a jövő generációjának tökéletesítését. Naivitás és önbecsapás.

Hadd hozzak egy párhuzamot az iskola (és általában a hivatal) működéséhez. 1987-88-ban Lentiben (nyugati határszél, elsőlépcsős laktanya) voltam katona. Minden hétfőn reggel dandársorakozó. A parancsnok, Fodor Lajos ezredes, mindig úgy kezdte beszédét a háromezer főnyi sorállomány és tisztikar előtt: „Elvtársak, az elmúlt héten a kiképzés terv szerint zajlott.” Holott nem zajlott semmi. Bungizás, az idő elcsalása, a nem létező feladatok adminisztrálása, a honvédek szívatása folyt kizárólag. Tudom, mert írnokként én írtam a kiképzési terveket (pl. 8-10-ig harcászat, 10-12-ig alaki foglalkozás); a papírokat szépen kitöltve, lepecsételve, aláírva adtuk tovább a zászlóaljnak, ők a dandárparancsnokságnak, ők a minisztériumnak. És odafent, az akkori Hoffmann Rózsa elégedetten mutathatta a Parlamentnek, a miniszterelnöknek, a pártbizottságnak, a sajtónak: íme, a kiképzés terv szerint zajlik Lentiben, és a többi helyőrségben. Hát így fognak működni az egésznapos iskolák is. Szenvednek majd tőle a gyerekek (mert iskolába járni, legalábbis általánosba, igenis rossz, utálatos, unalmas dolog), és szenvednek a tanárok, mert ki a fene szeret meddő harcokat vívni a reménytelenséggel?

A tömeges, nagy létszámú csoportokban, napi öt-hat órában folyó iskolai tanítás egyáltalán nem hatékony, sőt már-már értékelhetetlen. (Most meglenne egyébként a lehetőség, hogy a szomorú demográfiai helyzettel járó csökkenő korcsoportokat kihasználva – megoldva a pedagógus munkanélküliséget is – kis csoportokra bontsuk a tanulókat, de ilyen tervekről nem hallottam.) Az is embertelen, hogy 6-8, de akár 12-14 éves gyerekeket beültessünk padokba, ahol órákig, csöndben és moccanatlanul kell figyelniük, hol kémiára, hol irodalomra, hol írásra, hol környezetismeretre. Melyik felnőtt bírná ezt elviselni?

Ráadásul a hatékonysággal óriási bajok vannak. Ha valaki napi 5-6 órát intenzív tanulással tölt, akkor néhány év alatt mindent kéne tudnia a világról. A diákok többsége azonban nagyjából úgy jön ki délután, ahogy reggel bement (csak közben rettenetesen elfáradt). Jó példa az idegen nyelv problémája. Szülői értekezletek örök dilemmája: miért nem lehet megtanulni hosszú évek alatt angolul a tanórákon. A diákok ugyanis nem tanulnak meg, lássuk be. Aki tud, az azért tud, mert kint élt, magántanárhoz jár, egész nap külföldi slágereket hallgat és fordít stb. Csakhogy iskolai körülmények között semmit sem lehet megtanítani, de ez a nyelvnél a legfeltűnőbb. „Miként lehet, hogy ennek a gyereknek ötöse van angolból, miközben nem ismeri a múlt időt?" Úgy, hogy az aktuális, egy-két órányi anyagra emlékszik, a beharangozott szódogát megírja jól, de két hét múlva már kiesik az egész. Nem csak angolból – mindenből. Csak az nem annyira látványos, ha egy gyerek ötös törivel nem tudja hova tenni Károly Róbertet (na ja, épp az angol polgári forradalmat tanulják), ötös matekkal nem tud derékszöget szerkeszteni (mert éppen a kombinatorikánál tartanak), ötös magyarral nem tudja, ki írta a Szigeti veszedelmet (mert most Petőfi az anyag) stb. Több száz matematika-, történelem-, fizika- és egyéb órát hallgat végig (amennyi idő alatt Nobel-díjassá képezhető volna bármiből), a tudása mégis nulla. Természetesen leérettségiznek szépen (mert az egyhónapos szünetben az ismert tételeket megtanulják), tudnak felvételizni adott tárgyakból (mert magukban vagy magántanárral felkészülnek rá), mégiscsak tudják, ki volt Károly Róbert (mert éppen most olvastak róla egy regényt, vagy gyűjtik a régi papír kétszázasokat). Vannak jó tanulók, persze, de ők döntően otthonról hozzák a tudást, az affinitást, az ismereteket. A gyengéknek pedig úgyis hiába minden. Ha valaki úgy gondolja, a gyerekek igenis alaposan megtanulnak mindent az iskolában, és arra hosszú távon emlékeznek is, kérem, vegye elő gyermeke tavalyi tankönyveit, üsse fel őket találomra bármelyik leckénél, és kérdezze ki a nebulót az adott anyagból. Azt is le fogja tagadni, hogy a lecke címét hallotta valaha. (Vagy kérje meg a csemetét, hogy egy lapra írja fel mindazt, amit tavaly történelemből vagy kémiából tanult. Nem nagyon fognak telni az oldalak.)

És ez nem a diák, de még csak nem is a tanár hibája. A rendszer ilyen. Ennél az is hatékonyabb volna, ha minden nap csak tíz percet foglalkoznának egy diákkal, de azt intenzíven, rá figyelve. Nem az iskolában eltöltött időt, hanem annak hatékonyságát kellene növelni.

Mire jó gyereket szülni, ha egész napját egy nemszeretem intézményben tölti, a szülője egy nemszeretem munkahelyen rohad, és este találkoznak meg reggel, amikor mindenki veszekszik, mert rohanni kell a nemszeretem intézményekbe, ahelyett, hogy együtt lennénk azokkal, akiket szeretünk? Csodálkozunk a válásokon, amikor az emberek idegen férfiakkal és nőkkel töltik a napjaikat, azokkal mennek ebédelni, azokkal beszélik meg a problémáikat, azokkal vannak közös ügyeik a férjük és a feleségük helyett? Micsoda világ ez? És miért erősít rá erre egy állítólagos családbarát, nemzetmentő kormány?

Amit leírtam, lehet vitatni. De vagy lesznek ép, sok gyermekes, boldog magyar családok, vagy kipusztulunk. És ezen nem segít se a Magyar Gárda, se a Betyársereg, se senki. Csak rajtunk múlik. Mi tehát a megoldás? Először is a legfontosabb: tessék szülni! De ne az államnak kicsi Hoffmann Rózsákat, hanem a magunk boldogságára kicsi magyarokat.

Ehhez persze változtatni kell a közgondolkodáson. Amelyik – még a jobboldali sajtóban is – a gyereket tehernek láttatja, gondnak, aki pénzt, időt, energiát emészt fel, és vesz el egyéb, „fontosabb” dolgoktól. Holott a gyerek az élet egyik – ha nem legfőbb – értelme. Ezen az alapon azt is mondhatnánk: minek eszünk? Egy csomó pénzbe kerül, rengeteg időnk megy el vele, és a végén úgyis kiszarjuk a nagy részét. Sokan eredménynek tartják – és erre a politika ráerősít – ha a gyereket sikerül „lepasszolni”. Nagyszülőhöz, táborba, iskolába, bölcsődébe, játszóházba stb. Pedig az egészséges lelkű gyerek elsősorban otthon érzi jól magát, arra van szüksége. Csak hát ehhez normális családok kellenek, szerető szülőkkel, testvérekkel, biztonságos otthonnal. Mikor szülnek a nők sok gyermeket? Ha otthon tudnak maradni velük.

E szerteágazó, egy cikk kereteibe belesűríthetetlen probléma végső szentenciája tehát az lenne, hogy mindenkinek (társadalom, gyerek, családok, szülők) az volna a legjobb, ha a nők visszatérnének abba a szerepbe, amelyet évezredekig tökéletesen játszottak, amellyel továbbadták az életet fizikailag és lelkileg, s amelyre az egész emberi civilizáció épült. Ha a nők újra teljes erejükkel a család összetartására koncentrálhatnának, nem volna ennyi idegbeteg felnőtt és gyerek. Halkan megkérdezem: boldogabbak a nők azóta, hogy munkahelyre járva dolgozhatnak? Kevesebb a depressziós, az öngyilkos, az életével elégedetlen? Kevesebb a frusztrált, az irigy, a kétségbeesett nő? Nem hiszem. De ha mégis így volna; megérte? Megérte a szétvert társadalom, a demográfiai hanyatlás, a sok válás, csonka családok, cserébe hogy a nők is lehessenek buszvezetők, Tesco-pénztárosok vagy matektanárok?

A fentiek olvastán a véremet ontani vágyó, felháborodottan felvisító szüfrazsetteknek üzenem: természetesen továbbra sem kellene megtiltani senkinek, hogy munkát vállaljon. Sőt! Nem szabad egy nőnek kevesebb bért fizetni ugyanazért, mint egy férfinak. De államilag támogatni, propagálni, törvényekkel segíteni nem az asszonyok munkába állását, a munkaerőpiacra való visszatérését, az állami bölcsődéket és egész napos iskolákat kell, hanem az otthon maradó, a jövendő generációkat felnevelő anyákat. Már csak azért is, mert az ő hangjuk sajnos soha nem hallatszik elég messzire. Mert a politikába értelemszerűen elsősorban azok a nők tudnak bekapcsolódni és ott karriert építeni, akik nem az otthonmaradás hívei. Az újságokba is főként azok a nők tudnak cikkeket írni, azok jutnak a közéletben vezető szerephez, akiknek volt idejük, módjuk és ambíciójuk a karrierjüket építeni.

Végül, a teljesség igénye nélkül, néhány érv az otthon maradás mellett, illetve ellene.

Előny:

- Rendezett családok, a gyerekeket, férjeket várják otthon, a srácok nem csavarognak, a férjek nem futnak más nők után stb. Normálisabb generáció nő fel, ami pénzben ki sem fejezhető haszon.

- Olcsóbb és jobb kaja; a menzán a gyerekek vagy mint az állat leözönlenek, néhány perc alatt bekapkodják a vacak, igénytelen és rosszízű ételt; vagy hátratett kézzel, néma csendben és fegyelemben fogyasztják el, az intézmény szigorától függően. A teljes árú menza-ebéd ma Budapesten 450 Ft körül van. Ha az anyuka vesz egy kiló karajt, abból hat tagú családjának húslevest – a csontból, plusz zöldségekből – és rántott húst tud készíteni. Ezt ki lehet hozni 1800 Ft-ból, vagyis egy adag 300 Ft. De ha paradicsomleves és grízes tészta a menü (továbbra is 450 Ft-ért), azt már odahaza meg lehet főzni 4-500 Ft-ból, tehát még egy százasba sem kerül egy adag.

- Megspórolható az a sok-sok milliárd forint, amit bölcsődei, óvodai férőhelyre költ az állam.
Nem kell költeni a fizetésből bébiszitterre; a gyerek kevesebbet betegeskedik, ami gyógyszerekben, az orvosi ellátásban jelent megtakarítást

- Megoldaná a munkanélküliség problémáját. Nem lennének munka után kajtató férfiak, akik nem tudnak elhelyezkedni, nem tudnak keresni, ami – túl azon, hogy a családjukat sem tudják eltartani – önbecsülésük romlását, a férfitársadalom szellemi-pszichés lepusztulását hozza.

Hátrány:

- Unatkozik az anyuka. (Ezt mindig furcsállva hallom, egy gyerek mellett képtelenség unatkozni, de ha mégis, akkor olvashat, filmet nézhet, kakaós csigát süthet.) Ha társaságnak kevesli a gyerekeit, ott van a többi anyuka, aki szintén otthon van: a játszótéren, a kertben, a szomszédban, a baba-mama körökben találkozhatnak egymással. Amikor az öcsém született, a 9 lakásos társasházban 6 (!) lakásban volt kisgyerek, gyesen lévő anyukával. Nem hiszem, hogy anyám sokat unatkozott volna

- A pénz; egy fizetésből nem lehet megélni, halljuk az örök siránkozást. Lehet, hogy így van. Csakhogy nem kellene így lennie. Amióta a világ a világ, a családok egy fizetésből éltek, még a Horthy-korszak munkása is el tudta tartani a családját. Persze, a lekvár-eltevésekkel, otthoni főzéssel, a háztartás menedzselésével a nő is rengeteg olyan költségtől kímélte meg a háztartást, amiért ma súlyos pénzeket fizetünk. Ha a férfiak megkapnák a munkájukért azt a fizetést, amit a Lajtától nyugatra megkapnak, bőven ki lehetne jönni egy fizetésből is. Pláne, ha ebből még nem vonnák le azt az irdatlan uzsorakamatot, amit államadósság címén nyögünk. De ha mindenáron valami kis pénzkereső tevékenységet akarunk a nőknek juttatni, a XXI. században igazán megoldható volna, hogy telefonon, interneten keresztül szinte bármit elvégezzenek.

- A misztikus „önmegvalósítás” elmaradása. Nem hiszem, hogy új emberek „létrehozásánál”, testi-lelki „felépítésénél” nagyobb önmegvalósítás elképzelhető. Ráadásul a nők zöme nem atomfizikus vagy topmenedzser lesz. Egy irodában való kis kávézással és aktatologatással egybekötött „önmegvalósítás”-nál azért csak nagyobb szabású egy gyerek felnevelése. Arról nem is szólva, hogy a munkahelyén mindenki pótolható. Színésztől a tanárig, bolti eladótól a BKV-ellenőrig, fogorvosi asszisztenstől a politikusig mindenki helyett állítható hasonló képességű helyettes. Egy „foglalkozás” van, amelyik pótolhatatlan: az édesanya. Egy iskola kiheveri, ha a történelemtanár nyugdíjba megy, a színház is megoldja, ha valamelyik színészének börtönbe kell vonulnia, az okmányiroda működése sem omlik össze, ha a személyi igazolványok kiállítója hirtelen felmond. Mindegyik posztra gyorsan találnak valakit. Egy édesanya elvesztését (sőt akár átmeneti hiányát is) egész életében megszenvedi az ember.

Elméletileg az sem szükségszerű, hogy az asszony maradjon otthon. Számtalan férfi van, aki szívesen vállalná ezt, ha a nő mindenáron munkahelyre vágyik. Még ezt is meg lehetne oldani, ámbár szülni és szoptatni soha nem fogunk tudni.

Összességében a szocialista falanszter „minél több időt töltsünk távol az otthonunktól” ideológiája helyett a kicsit módosított Tamási Áron-i gondolatot erősítsük: Azért vagyunk a világon, hogy (minél többet) otthon legyünk benne.

A klasszikus mondás szerint ugyanis a halálos ágyán még soha senki sem sóhajtott úgy: „Bárcsak több időt töltöttem volna a hivatalban!”

Ungváry Zsolt

(Kuruc.info, kép: Flickr)