Néhány napja (Toroczkai László és Tyirityán Zsolt nagy port fölvert kijelentései kapcsán, illetve Perge Ottó cikke után) érdekes vita bontakozott ki a Kuruc.infón. Akkoriban nem voltam itthon, illetve gépközelben, így csupán most tudok reagálni az olvasottakra. Nem titkolt vágyam az, hogy megpróbáljam közelíteni az álláspontokat, hiszen szerintem azok – noha elég élesen különböznek – nem áthidalhatatlanok. Mivel a kezdetektől mostanáig előadó voltam-vagyok a Magyar Szigeten, sőt az ottani Sajtóklubok állandó szereplője is (ahol egyik-másik ominózus tétel elhangzott), talán ezért is indokolt a megszólalásom.

Siklósi András Szegeden a Magyar Jelen Sajtóklubban

Önmagukban sem a békés, sem az erőszakosabb (harciasabb) módszerek és eszközök nem elvetendők, amennyiben nem gyávaságot („polkorrektséget”), vagy üres hőzöngést (borgőzös üvöltözést) tükröznek, hanem eredményre vezethetnek, és a nemzet „üdvözülését” mozdítják előre. A Sajtóklub egyik körkérdésére (kb. kitől, mitől és miért határolódnánk el közéletünkben?) nagyjából a következőket válaszoltam. Addig, amíg valaki jót akar népünknek, s teljes tudásával, energiájával a magyarság ügyét szolgálja, semmiképpen sem határolódom el tőle, még akkor sem, ha olykor hibázik, vagy bizonyos elveivel, cselekedeteivel nem értek egyet. Ez nyilván nem ok arra, hogy ellenvéleményemnek ne adjak hangot bármikor (amit ott Pörzse Sándor egyik eszmefuttatása nyomán is megtettem – később az egész felvételt megnézhetik, meghallgathatják az érdeklődők a Szentkoronaradio.com-on), de a vita és az elhatárolódás (kirekesztés?) nem ugyanaz a kategória. Persze, ha a nemzeti oldalon valaki árulóvá válik, azaz nyíltan átáll az ellenséghez, vagy tudatosan és bizonyíthatóan a rovásunkra dolgozik, akkor megtagadom, bárki is legyen az, vagy bármilyen korábbi érdemei voltak. (Erre egy példa Wittner Mária esete, aki kiemelkedő ’56-os múltját lassanként aprópénzre váltotta, mert hagyta, hogy az elvetemült fideszes bagázs olcsó cégérnek használja, s aki utóbb – több vaskosan nemzetrontó törvény mellett – még a Károlyi-szobor és a ruszki szörnyemlékmű helyben hagyását is megszavazta, amire nincs mentség. Ráadásul az ország szempontjából ez nem stratégiai kérdés volt, hanem csupán lelkiismereti probléma! De más személyeket is említhetnék, pl. Tőkés Lászlót, aki „forradalmárból”, „a hallgatás falának áttörőjéből”, majd népszerű püspökből mára közönséges EU-pribékké, nemzetárulóvá züllött – amit nemrég külön cikkben is megírtam.) Végül hozzászólásomat azzal zártam, hogy senkiben sem bízom meg vakon, feltételek nélkül, azaz mindenkit mindig kritikusan szemlélek; viszont mindazoktól eleve elhatárolódom, akik előre megfontoltan kárt okoznak hazánknak, akik hatalmi pozícióikkal visszaélve a sátáni globalizációt segítik, vagy idegenként beékelődnek a nemzet testébe, s ott élősködnek, bomlasztanak, mint a zsidók és a cigányok.

Tetszik, vagy nem, tudomásul kell vennünk, hogy ma egy törvénytelen, roppant erőszakos, cionista söpredék sanyargatja az emberiség túlnyomó részét, mely gátlástalanul bármit elkövet – az atomháborúval bezárólag –, hogy összeharácsolt vagyonát, vezető posztjait és irányító szerepét megőrizze. Ez a rablóbanda szép szóval, „keresztényi lelkülettel” nem fékezhető meg, nem távolítható el, s kizárt, hogy „békésen” belenyugodjon küszöbön álló vereségébe. Bizony, háború lesz, ádáz harcok következnek minden kontinensen, országokon belül és nemzetek, kultúrák, vallások, fajok között is, most még beláthatatlan intenzitással és méretekben. A mi ide-oda sodródó, legyengült, beteg népünk aligha szólhat bele a „nagyok” vagdalkozásaiba, de törekednünk kell arra, hogy minél fölkészültebben olyan útra lépjünk, amelyen kivívhatjuk viszonylagos szabadságunkat, függetlenségünket és önrendelkezésünket, ahol minél teljesebben biztosíthatjuk megmaradásunkat, s a távoli jövőben is fenntartható életünket. Tehát ennek megfelelően a „föltartott kéz” politikája (merjünk kicsik lenni!), a „békés kussolás”, a totális önfeladás éppúgy elhibázott, mint a szóbeli hősködés („szájkarate”), az oktalan karlendítés, vagy a „fejjel a falnak” értelmetlen véráldozata.

Lássuk be, hogy az elmúlt 20 évben – különösen az utolsó 6-8 esztendőben – szinte minden békés, „demokratikus” lehetőséget (választások, aláírásgyűjtések, rendezvények, tüntetések, sztrájkok stb.) kimerítettünk, de semmilyen komolyabb eredményt sem értünk el. S a kudarc fő oka nem a regnáló rezsimek kérlelhetetlensége, embertelen és istentelen kegyetlensége (bármely hatalom legyőzhető!), hanem az agymosott, egzisztenciálisan fenyegetett, minden téren megfélemlített „lakosság” közönye, önzése, lapítása, műveletlensége, megosztottsága és szervezetlensége. Tehát a „dobd vissza kenyérrel”, a „tartsd oda a másik orcádat is” és az „imádkozd a rózsafűzért éjjel-nappal” – egyébként magasztos – lózungjai sajnos nem működnek, tehát nem maradt más lehetőségünk, mint a forradalom, a (fegyveres) népfölkelés és szabadságharc. Ebbe a kockázatos vállalkozásba azonban csak akkor tanácsos belevágni, ha a siker reményében s minimális véráldozat árán vívhatjuk meg élethalálharcunkat. Egyelőre erre nincs esély, mert simán legázolnának bennünket. (De azt se feledjük, hogy a további „békés ellenállás” végállomása is a temető, vagyis az egyetemes magyarság elsorvadása, szétszóródása és kipusztulása.) Mégis azt mondom, hogy csak erre érdemes készülnünk, igen alaposan és eltökélten; mert a történelmi példáink is amellett szólnak, hogy ha nem ragadtuk volna meg a kínálkozó lehetőségeket a fegyveres önvédelemre anno, akkor már csak halvány emlék lennénk a világtérképen. Nem tudhatjuk, mi lesz a sorsunk (bár én hiszek a magyar feltámadásban, s abban, hogy a Magyarok Istene nem hagy elveszni bennünket!), de inkább legyünk hősi halottak, mint állati szinten, zombiként vegetáló, kizsigerelt rabszolgák!

Maga a rendszer tetőtől-talpig rothadt és korrupt, tehát fölösleges „reformálgatni”, javítgatni, mert a magunkfajtáknak itt nem terem babér. A pártok és egyéb (bejegyzett) civil szerveződések is ennek foglyai, képtelenek kitörni az ellenség által kreált játékszabályok hálójából, tehát még a legkiválóbbak is többnyire dróton rángatott bábként viselkednek (megfelelési kényszerükben), vagy meddő küzdelmet folytatnak egy zömmel megfoghatatlan, arctalan háttérerővel szemben. Ezt a barbár, népirtó maffiát, ezeket a mohó, gátlástalan tetveket írmagostól le kell nullázni, likvidálni kell mindenhonnan, ahova csak befészkelődtek. A harcteret s a fegyvernemeket (szabályokat) azonban nekünk kell megválasztani, hogy semmiképpen se sétálhassunk az ő alattomos csapdáikba és aknamezőikre. (Ennek fényében eddig is sokat segítettem, s továbbra is támogatom a Jobbikot, amíg méltó rá; ugyanakkor kijelentem, hogy bár komoly szerepe lehet a nemzeti ébresztésben és összefogásban, nem rá alapozom a magyar jövőt, hiszen a rendszerrel együtt neki is el kell tűnnie – s ezt magának is be kell látnia –, noha legkiválóbb tagjainak számos lehetősége nyílhat még a magyar önépítésben.)

Vegyük észre, hogy az utóbbi évtizedekben csak azok az elnyomott népek jutottak előbbre (lásd írek, baszkok, katalánok, dél-tiroliak, csecsenek, horvátok, bosnyákok, albánok, palesztinok, afgánok, irakiak, ujgurok stb.), amelyek nem feküdtek le az idegen hódítóknak, hanem leszámoltak belső lakájaikkal, s a kemény, szervezett, akár fegyveres ellenállástól (a „terrorizmustól”) sem riadtak vissza; míg diplomáciai-parlamentáris úton – megveszett korunkban – gyakorlatilag semmi sem érhető el. Az ártatlanokat is veszélyeztető túszejtéseknek, pokolgépes merényleteknek, tömegmészárlásoknak persze nem vagyok híve, de a célzott gerillaakciókat, az alvilági gazembereket kiiktató mesterlövészeket kevésbé ítélem el, hiszen az „államterrorizmus” (lásd USA, Izrael, Kína, Oroszország, Magyarország!) ellen aligha tehetünk mást, ha emberként akarunk élni. (A finnyás „széplelkek” figyelmébe ajánlom, hogy mielőtt megköveznének, próbáljanak inkább megcáfolni, ha tudnak.)

Ez a bűnös világ éveken, talán hónapokon belül összeomlik, mert megérett a végleges pusztulásra. A Sötétség, a Gonoszság s a Gyűlölet birodalmát fölváltja a Tudás, a Fény, az Igazság s a Szeretet uralma, ahol ránk, a Nap Fiaira, kiemelkedő feladatok várnak. A változásokat azonban meg is kell érnünk, s ez csak úgy lehetséges, ha nem siettetjük az eseményeket, de folyamatosan fölkészülünk a kihívásokra, lépést tartunk az idővel, és meghozzuk a szükséges áldozatokat is. Ha „elalszunk”, átcsapnak rajtunk a hullámok, ha féktelenül rohanunk, könnyen szakadékba hullunk. Hozzám legközelebb a (címben is jelzett) „békés erőszak” áll, ami azt feltételezi, hogy százezrek, milliók tódulnak az utcákra, s pusztán a tömegek erejével, rendíthetetlen kitartásával megdöntjük a rendszert. Egy egész nemzetet, vagy legalább a többségét ugyanis lehetetlen leváltani, elüldözni, bilincsbe verni, netán legyilkolni, ha összefog és egységbe tömörül, közös érdekei mentén. (Ebben közeledhet, egymásra találhat a vitázók szögesen eltérő, látszólag föloldhatatlanul különböző álláspontja is.)

Mint mindig, e kényes témában is igyekeztem a tapasztalataim szerinti legteljesebb igazságot tolmácsolni, de nem törekszem kizárólagosságra, és senkit semmiről nem kívánok meggyőzni. Aki valódi hazafinak érzi magát, úgyis megpróbálja földeríteni a legbiztosabb ösvényt, s olyan eszközöket és módszereket választ, amikkel használhat nemzetének, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebbet ártson. Nagy felelősség ez, s valóban nehéz a döntés. Ám a tétlenség maga a halál; csodavárás helyett ezért sürgősen cselekednünk kell, és minden eshetőséget meg kell vizsgálnunk. Nem az a fontos, melyik oldalról támadjuk a hegycsúcsot, hanem hogy minél többen épségben fölérjünk, és mindnyájan sértetlenül vissza is térjünk onnan. A bátraké a szerencse, aki mer, az nyerhet! Véssük eszünkbe, hogy az ellenséggel nincs alku, nincs megegyezés. Számunkra csak a győzelem elfogadható; ezért nem bocsátunk meg, nem felejtünk, nem kérünk, és nem adunk kegyelmet!