Nos, már elöljáróban felhívjuk olvasóink figyelmét arra, hogy jelen írás szerzője nem bolondult meg, mi több, a világon e címen eddig még soha egyetlen tanulmány vagy könyv sem jelent meg és a jövőben sem fog, sőt maga a cikk nem az autó versenysport koronázatlan királyának történetével foglalkozik – lévén, hogy az első Forma I-es futamot 1950. május 13-án rendezték Nagy-Britanniában –, hanem címválasztásunk analógiás párhuzam csupán. Egyfajta abszurditás megjelenítésére.

Az történt ugyanis, hogy a pozsonyi műemlékvédelmi hivatal a napokban Katonai térképészet Szlovákiában 1769-1883 címmel egy könyvet jelentetett meg, amely a Felvidékről készített, és a Budapesti Hadtörténeti Múzeum által Szlovákia rendelkezésére bocsátott korabeli katonai felmérések alapján megrajzolt térképeket tesz közzé. Maga a kötet igényes kivitelezésű, a regionális térképek hitelesek, a probléma mindössze annyi, hogy a jelzett időszakban ugyanúgy nem létezett Szlovákia nevű államalakulat, miképpen Forma I-es autóversenyek sem.

A történelmi tisztánlátás kedvéért: a csehszlovák állam az Osztrák-Magyar Monarchia belső és külső szabadkőműves-liberális politikai erők bomlasztó tevékenységének eredményeként 1918-ban bekövetkezett szétverése utáni időszakban szerveződött meg. Ausztriát az 1919-ben Saint-Germainben, Magyarországot az 1920-ban Trianonban kötött béke kényszerítette ennek az utódállamnak az elismerésére. Aztán 1939-1945 között létezett az első önálló, „fasiszta” Tiso-féle Szlovákia, ám a mai hivatalos szlovák történetírás elemi érdeke, hogy önálló szlovák államról ne 1939 márciusától, a tényleges születéstől kezdődően beszéljen – a dicső, misztikus múlt kreálásának szándékán túl –, pusztán azon prózai oknál fogva, minthogy az akkori magyar-szlovák államhatár a fél évvel korábbi, 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntésnek köszönhetően a mainál kissé északabbra húzódott, s Magyarország a tőle Trianonban elrabolt Felvidék déli részét és a Csallóközt visszakapta Hitler és Mussolini elhatározásának értelmében. Miként az közismert, a második világháborút lezáró 1947. évi párizsi békék visszaállították az ab ovo genetikai torzszülött Csehszlovákiát, amely 1992-ben ismét alkotóelemeire hullott, s 1993. január 1-jével megalakult a második Szlovák Köztársaság.

Könnyen belátható tehát, hogy az éppen ez évben nagykorúvá lett államocska a Tiso-féle előtörténetet beszámítva sem élt meg annyi időt még, mint az említett könyv címében jelzett 114 esztendő.

S minthogy történelmileg értelmezhetetlen a Szlovákia entitás fogalomhasználata, a tót atyafiak kreáltak maguknak egy nem létező, dicső múltat oly módon, hogy a magyar történelem jeles alakjait „elszlovákosították”. Így vált mára tót nemzeti hőssé – a teljesség igénye nélkül – például IV. Béla, Csák Máté, Hunyadi János, Mátyás király, Balassi Bálint, Benyovszky Móric, Petőfi Sándor, Andrássy Gyula stb. A dolog pikantériája, hogy – egyetlen példát említve – miközben Krasznahorkán az Andrássyak ősi fészkében a családról mint szlovákról beszélnek a közép-európai térség történetében járatlan nyugati turistáknak, addig minden korabeli dokumentum és a sírfeliratok is természetesen magyar nyelvűek a várban és a kriptában.

S ezen a ponton nem kerülhető meg a mindenkori magyar kultúrpolitika és diplomácia súlyos felelőssége. Tudniillik a szlovákok jelentős és hatásos országimázs-propagandát fejtenek ki Európában, hogy az uniós országok közvéleményével elfogadtassák a középkori, sosem volt szlovák állam hallucinációs vízióját. Ezzel szemben magyar országimázs-politika nincsen. Ne csodálkozzunk tehát, ha maholnap jelenünk és már eladott jövőnk mellett múltunkat is elrabolják tőlünk.

S ugyanitt kell megemlítenünk Trianon revíziójának kérdését is. A „magyar” külpolitikát e téren 1945 óta a teljes impotencia jellemzi. 1990 óta sem változott semmi. Noha, témánkhoz kapcsolódva, épp 1993-ban a második szlovák állam kikiáltásakor lehetett volna a nemzetközi joggal a legteljesebb összhangban felvetni a békés, északi határrevízió kérdését. Antallék, Jeszenszkyék történelmi bűne, hogy még csak meg sem kísérelték ezt.

S végezetül, számunkra teljességgel elfogadhatatlan a ma Martonyiék által folytatott külpolitika is, amely mindig azt próbálja megmagyarázni, mit miért nem lehet megtenni. Amennyiben a budapesti kormányok 1990 óta folyamatosan a nemzetközi diplomáciai fórumok napirendjén tartották volna Trianon revíziójának kérdését – helyettünk ugyanis más nem fogja ezt megtenni –, azóta már részleges eredményeket elérhettünk volna e tekintetben. A történelem során mindig csak egy út vitt előre, a legreménytelenebb helyzetekben is. Felelős államférfiúink hitvallása volt ez. Nevezetesen: mit miért lehet és kell megtenni, és meg is tesszük azt! A hazánkért és nemzetünkért.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info