17. századi rendi-függetlenségi harcaink lezárása volt az 1703–1711 között zajló Rákóczi-szabadságharc. Az európai külpolitikai és katonai helyzet a lehető  legkedvezőbb volt a küzdelem megvívására. Nyugaton a spanyol trón megszerzéséért épp ekkor bontakozott ki az évszázados Bourbon-Habsburg konfliktus újabb fejezete, s a francia uralkodó, XIV. Lajos hajlandónak mutatkozott Rákóczit szövetségeséül fogadni, ráadásul a spanyol örökösödési háború (1701-1714) miatt kényszerült arra I. Lipót, hogy az elit, reguláris haderejének nagyobbik részét kivonva Magyarországról, azt a Rajna térségében vesse be.

A megelőző két évtized Habsburg abszolutizmusának következtében társadalom-lélektanilag is a legideálisabb pillanatban állt Rákóczi a felkelők élére: nemes, polgár, protestáns prédikátor, az egykori vitézlő rend katonái, a kurucok, s kivált a jobbágyok súlyos sérelmeket és jogtalanságokat szenvedtek el a bécsi udvar erőszakos politikájának köszönhetően. Miután Rákóczi 1703. június 16-án a Vereckei hágónál magyar földre lépett, futótűzszerűen terjedt a felkelés lángja. 1703 nyarán a kurucok kezére került az egész Tiszántúl, a Duna-Tisza köze, s az év végére már a Felvidék és Erdély nagy része is Rákóczit ismerte el urának. II. Rákóczi Ferenc nagy gondot fordított – mai szóhasználattal az országimázs-politikára  –, a nyugat-európai nagyhatalmak vezetőinek meggyőzésére is, nevezetesen arra, hogy bizonyítsa előttük a magyar szabadságharc jogosságát, törvényes mivoltát.

Ezért 1704 januárjában francia és latin nyelven fogalmazott, Recrudescunt néven elhíresült kiáltványt eljuttatta a különféle európai királyi udvarokhoz. A latin nyelvű szövegváltozat első szavai számunkra klasszikussá lettek, és gyakran ott állnak Rákóczi szobrainak talapzatán: Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera. Azaz: Megújulnak a dicsőséges magyar nemzet régi sebei. Miről is szól lényegileg a manifesztum? „Nemzetünknek s édes hazánknak a német nemzet kegyetlen uralkodása alatt tett hallatlan megnyomorításáról, maga méltóságos személyének nagy méltatlan szenvedéséről és az ausztriai ház erőszakoskodása alól való felszabadulásáért fogott magyar fegyvernek ártatlanságáról”. A továbbiakban hivatkozik az erdélyi fejedelmek hadjárataira a császári elnyomás, zsarnoki önkény ellen (a Habsburg-dinasztia tagjait választották meg – az 1742–1745 közötti bajor, Wittelsbach-uralom kivételével – német-római császárokká az első birodalom fennállásának végéig, 1806-ig, s egyúttal 1687-től örökölték a magyar királyi koronát is – KL.), s a hadjáratokat követő békeszerződésekre (Bécs, 1606, Nikolsburg, 1622, Linz, 1645), amelyeket az uralkodóház megszegett. Nem ismeri el – mert kényszerítésnek tulajdonítja – az 1687–1688 telén megtartott pozsonyi országgyűlés azon végzéseit, amelyekben a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, s az ősi alkotmányhoz szervesen hozzátartozó, az 1222. évi Aranybullában foglalt ius resistendiről, vagyis az ellenállási jogról. Ennek értelmében a törvényeket megszegő uralommal szemben az ellenállás nem lázadás, hanem alapjog. Tiltakozott a kiáltvány az ellen, hogy a bécsi kormányzat a nemzet megkérdezése és beleegyezése nélkül, önkényesen igazgatja Magyarországot, és további sérelmeket is felsorolt: az egyre mértéktelenebb, törvénytelenül kiszabott és kíméletlenül behajtott adóterheket az elnyomorított jobbágynépen és a török hódoltság alól felszabadított területeken hatalmas birtokok adományozását a Habsburg-ház idegenből jött kegyeltjei számára.

Rákóczi hadi sikereinek, s a kurucok egyre növekvő táborának köszönhetően az erdélyi rendek úgy döntöttek, hogy fejedelmükké teszik a tényleges hatalmat birtokló főurat. Az 1704. június 7-ére, Gyulafehérvárra összehívott országgyűlés a fejedelemmé választásról szóló határozatot egyhangúlag elfogadta. II. Rákóczi Ferencnek hajdan három őse is viselte már a fejedelmi süveget. (Rákóczi Zsigmond, I. és II. Rákóczi György, sőt édesapját is megválasztották Erdély uralkodójává, ténylegesen azonban soha nem gyakorolta a hatalmat). A fejedelmi rang elnyerése igen fontos volt Rákóczi számára, hiszen az európai udvarokban őt ezt megelőzően afféle magánszemélynek, sőt törvényes királya ellen lázadó rebellisnek tekintették. Erdély egykori önálló államisága tovább élt az európai uralkodók és kormányaik tudatában, így Rákóczi immár egy közjogi méltóság viselőjeként tárgyalhatott külföldi partnereivel.

Stratégiai elgondolása a szabadságharc menetét illetően az volt, hogy egy, a kuruc hadakkal gyorsan végrehajtott, nyugati irányú támadással, a közben kelet felé előrenyomuló francia-bajor hadakkal egyesülve, ostromgyűrűbe zárják Bécset, s a Habsburgok katonai vereségét követően rábírják I. Lipótot a magyar követelések teljesítésére. Ezt a reményét és haditervét azonban véglegesen megakadályozta az osztrák–angol hadsereg döntő győzelme 1704. augusztus 13-án, a Duna bal partján, Hochstadt mellett a francia-bajor seregek fölött. Az angol haderő főparancsnoka John Churchill, Marlborough hercege volt (kései leszármazottja az 1941-ben a sátáni Szovjetunióval szövetkező Winston Churchill miniszterelnök), aki a „nagy menetelés” során, amikor a brit sereg a mai Észak-Belgiumból indulva eljutott a Neckar völgyébe, s onnan a bajor-osztrák határra, a Dunához, ahol egyesült a Savoyai Jenő vezette osztrák sereggel.

Két évszázada ekkora győzelmet nem aratott senki a franciák fölött. Az Észak-Itáliában még harcban álló francia seregeket nem számítva, a Napkirály hadereje visszaszorult a Rajna mögé, és amíg Anglia folytatta a háborút, ott is maradt. A magyar függetlenségi küzdelem kilátásait és jövőjét a hochstadti ütközet alapvetően meghatározta. A francia haderő irtózatosan messzire került a kuruc szabadságharc hadszínterétől, amelyet többé már meg sem tudott közelíteni. Bajor szövetségese pedig magára hagyva gyenge volt a Habsburg-hadsereghez képest. „A hochstadti csatavesztés – írja Rákóczi – megfosztott még a reményétől is annak, hogy egyesülhessek a bajor választófejedelemmel. Ez a remény volt egyetlen alapja annak, hogy belefogtam a háborúba, amelynek nehézségeit nagyon is előre láttam”.

Ettől függetlenül a kuruc ármádia nem kapitulált, sőt – angol nyomásra – maga a bécsi udvar kezdeményezett béketárgyalásokat még ez év őszén, melyeknek színhelye Selmecbánya volt 1704 októberében, ám azok eredménytelenül végződtek. A tanácskozásoknak azonban meglett az az eredménye, hogy Rákóczi, ha újabb szövetségest nem is, de Stepney bécsi angol követ rokonszenvét és bizalmát megnyerte, s ennek következtében a protestáns angolok egyre inkább a – protestáns vallásszabadságért is harcoló – magyarok ügyét pártfogolták a katolikus Béccsel szemben. (Rákóczi maga ugyanakkor hithű és igaz katolikus volt). Ezt bizonyítja az is, hogy 1705.február 26-án az angol alsóház felirattal fordult uralkodójához, Anna királynőhöz, hogy folytassa minél nagyobb eréllyel fáradozásait a magyar béke elérése végett.

A magyar fél is hajlott a megegyezésre, Rákóczi legfőbb bizalmasai és tanácsadói közül Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor is, a szatmári béke majdani aláírója. Ez utóbbi, a következőket írta Rákóczinak: „Nagyságodért élek, Nagyságodért halok, de… ne várjunk a végsőkig. Jobb most, amikor futnak utánunk. Mint egy grádicson, álljunk most meg, ha tehetjük. Könnyebb lesz aztán egyet lépnünk feljebb”. Magyarország további sorsáról azonban nem Londonban, még csak nem is Versailles-ban határoztak, hanem Bécsben, így a harcok folytatódtak tovább a kuruc és a labanc tábor között. Sőt, 1705. szeptember 12-én összeült Szécsény határában, a Borjúpást nevű mezőn az első kuruc országgyűlés. Háromnapi vita után a svájci és a lengyel mintát követve ún. rendi konföderációt hoztak létre, vagyis a hatalmat a „Szövetkezett Rendek” gyakorolták, egyúttal Rákóczit vezérlő fejedelmükké választották, aki szeptember 20-án tette le fejedelmi esküjét, majd ősi, magyar szokás szerint négy főúr, Bercsényi Miklós, Forgách Simon, Esterházy Antal és Csáky István a fejedelmet pajzson háromszor a magasba emelték.

Egyúttal az országgyűlés – a 16-17. századi erdélyi fejedelmek toleráns politikájának örököseként – kimondta a lelkiismeret és a vallásgyakorlat szabadságának alapelvét (ezt megszívlelendő, mai vezető politikusaink számára sem lenne teljesen haszontalan foglalatosság a Rákóczi-szabadságharc történetének beható tanulmányozása), és a fejedelem emlékérmet veretett amelyen egy kálvinista, egy lutheránus és egy katolikus pap közösen áldoz a hazaszeretet oltárán. (Az antitrinitárius, ottani szóhasználattal unitárius felekezet, az 1568-as tordai országgyűlés óta csak Erdélyben számított bevett, törvényes vallásnak).

Béke tehát nem születvén, a harcok tovább folytak. Igaz, a magyar hadak 1705-ben elveszítették Erdélyt, de Vak Bottyán János a kurucok ellenőrzése alá vonta a Dunántúl területét. Erdélyt is sikerült azonban 1706-ban visszafoglalni. 1706. januárban ismét béketárgyalások zajlottak Nagyszombatban, illetve Pozsonyban, ezúttal is holland és angol diplomáciai közvetítéssel. A spanyol üggyel elfoglalt tengeri hatalmak számára ugyanis fontos kül- és katonapolitikai kérdés volt, hogy legfőbb szövetségesük, a Habsburg Birodalom hátországában béke legyen, s I. Lipót, majd halála után az örökébe lépő I. József (1705-1711) a Magyarországon lekötött hadsereg nagyobbik részét a nyugati frontra tudja a franciák elleni harcra átcsoportosítani. Rákóczi feltétlenül bele akarta a leendő békeszövegbe foglalni, hogy Magyarországról távolítsák el az idegen, császári seregeket, s a haza védelmét egy 40 ezer főnyi, önálló magyar hadseregre bízzák. Továbbá I. József király ismerje el az önálló, de azért Magyarországgal kapcsolatban álló erdélyi fejedelemséget. Ezen kívül a magyar nemesség koncepciós eljárásokban elkobzott javait szolgáltassák vissza, s állítsák vissza az ősi, rendi alkotmányt. Ezen feltételek teljesítése esetén Magyarország megmarad a birodalom keretei között, sőt elismeri a Habsburgok örökös királyságát is. A béketárgyalások ezúttal is kudarcba fulladtak, ugyanis az udvar hallani sem akart az önálló erdélyi állam visszaállításáról.

Rákóczinak a továbbiakban két külpolitikai koncepcióra építette fel szabadságharcának sikerét.  Miként fentebb már utaltunk rá, az 1704-es hochstadti csatavesztés után a franciák irdatlanul messzire kerültek a magyar határtól, a Rajna mögé. Észak-Itáliát azonban megszállva tartották, sőt ott a kitűnő Vendome tábornok egymás után aratta győzelmeit a nem különben zseniális – a törököket anno, 1697-ben Zentánál tönkreverő, s ezzel a török hódoltság sorsát megpecsételő – Savoyai Jenő ellen, így kijutott egész az Adriai-tenger partvidékére. A fejedelem arról szerette volna most szövetségesét, a francia királyt meggyőzni, hogy néhány tízezer fős segédcsapatot küldjön dalmáciai partraszállással Horvátországon át a Dunántúlra. Mindhiába. Versailles-ban a délkeleti frontnak nem tulajdonítottak fontosságot, ezért nem is foglalkoztak Rákóczi tervével és javaslataival.

Mindezek ellenére a kuruc hadak 1707 nyarára – a nyugati határszél, Buda és Pest környéke, Horvátország, valamint Dél-Erdély kivételével –az egész ország területét felszabadították a császári sereg uralma alól, ennek belpolitikai következménye egyrészt az lett, hogy az 1707 tavaszán tartott marosvásárhelyi országgyűlésen az erdélyi „három nemzet”(a magyar nemesség, a szász polgárság és a szabad székelység 1437-ben köttetett kápolnai uniója) Rákóczit 1707.április 5-én de facto beiktatta az erdélyi fejedelmi székbe, másrészt, az 1707. május 24-étől június 22-éig ülésező ónodi országgyűlés határozatot hozott a Habsburg-ház detronizációjáról, azaz megfosztotta őket a magyar tróntól. A hagyomány szerint Bercsényi kiáltotta először a nevezetes mondatokat: „Eb ura fakó! József császár nem királyunk! – ezt követően a megyei követek egyként visszhangozták  történelmünk azóta egyik leghíresebbé vált szállóigéjét. Rövidesen az országgyűlés jogi formába öntötte a végzést: „Országunkat király nélkül jelentjük”.  Ugyancsak Ónodon született törvény arról, hogy a „köztereh”, vagyis az állami adók viselésének kötelezettsége a nemességet, a klérust, s magát a fejedelmet is érinti.

A külpolitikai helyzet azonban egyre végzetesebben alakult Magyarországra nézve, hiszen a franciák az 1705. évi sikerek után Észak-Itáliából is kiszorultak, így 1707-től – a csekély és rendszertelen pénzbeli támogatásoktól eltekintve, a nagyságos fejedelem XIV. Lajos támogatására már nem számíthatott, így Rákóczi külpolitikai orientációváltást tett: Bercsényi vezetésével küldöttséget menesztett Varsóba, s ott 1707. szeptember 14-én szövetséget kötött I. (Nagy) Péter orosz cárral. Természetesen Rákóczi e diplomáciai lépését annak a tudatában tette meg, hogy a spanyol örökösödési háború melletti, másik nagy európai konfliktushoz, az északi háborúnak (1700-1721) fejleményeihez kapcsolódva próbálja a szabadságharc ügyét diadalra vinni. Ugyanis a cár Rákóczi lengyel királlyá választását óhajtotta, s ez ügyben 1707 tavaszán Szerencsre küldte Korbé nevű udvari tanácsosát, a lengyel trón és egy szövetségi szerződés felajánlása végett. A követek sűrűn jártak-keltek a Lengyelországban tartózkodó I. Péter és a vezérlő fejedelem udvara között, a teljes levélváltás is fennmaradt a moszkvai állami levéltárban, e diplomáciai sürgés-forgás és tervezgetés eredménye lett a varsói szerződés. Sajnálatos módon eközben olyan események zajlottak le Európában, amelyek megpecsételték a magyar szabadságküzdelem sorsát, s Rákóczi maga sem tudhatta ekkor még, hogy az ónodi trónfosztás és a varsói szövetségkötés valójában már a vég kezdete.

Kereszteslovag - Kuruc.info

(A befejező rész következik.)

Kapcsolódó: Háború után béke és történelmi újrakezdés: 300 éve írták alá a szatmári békét (I. rész)