Ungváry Krisztián történész nemrégiben 1944 megítélése a Fidesz alkotmányában címmel cikket írt arról, hogy miért írta alá 41 balliberális értelmiségi nyilatkozatát, melyben tiltakoznak a Fidesz alkotmánytervezetének bizonyos pontjai ellen. (Eredetileg az írást az Index közölte,majd átvette többek között a Mazsihisz weboldala is.)

Legfőképpen az zavarja az aláírókat – köztük Ungváry Krisztiánt is –, hogy az Alkotmány bevezetője leszögezi: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Miért zavarja a cionista értelmiségieket ez a mondat? Ungváry cikkében világosan kimondja:
„Ha ugyanis az ország függetlenségét a német megszállás után elvesztette volna, akkor azok a történelmi szempontból minden bizonnyal évszázadokon át megemlékezéseket kiváltó (szégyenteljes) tettek, amelyek Magyarország lakosságának összetételét, valamint az ország ingó- és ingatlanvagyonának nagyságát jelentősen megváltoztatták, nem hazánk politikusainak felelőssége körébe tartoznának. A felelősséget más viselhetné. Nyilván, éppen ez a cél.” Magyarán: a balliberális értelmiségieket az zavarja, hogy a készülő új magyar Alkotmány preambulumában szereplő kitétel alapján nem lehet bűnös nemzetnek nyilvánítani a magyarságot azon az alapon, hogy nemzetünk „együttműködött a németekkel a zsidóság deportálása és megsemmisítése érdekében”. Márpedig ahogyan a kommunisták, úgy a cionisták számára is roppant lényeges, hogy az uralmuk alá vetett népet bűntudat és lelkiismeret-furdalás gyötörje. Mert egy bűntudatos nép múltját és hagyományait elfelejti, és balsorsába szép csendben beletörődve nem tiltakozik gyarmati sorba süllyesztése ellen.

Ungvárynak egyébként igaza van: a német megszállás valóban nem jelentette hazánk függetlenségének teljes elvesztését. A baj csak az, hogy az érvek, melyekkel állítását alátámasztja, gyengék és könnyen cáfolhatók, és amit mond, azt hátsó szándékoktól vezérelve mondja. Márpedig egy történésznek nem az lenne a dolga, hogy a történelmi eseményeket bizonyos hatalmi körök (a cionista oligarchia) elvárásaihoz igazítsa. Korábban azt gondolhatta volna az ember, hogy a baloldali és liberális történészek szerint hazánk német megszállása igenis a magyar függetlenség végét jelentette. Érdemes megnézni az elmúlt hatvanhat évben kiadott történelemkönyveket: mindegyik teljesen egyértelműen úgy ír Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásáról, mint amelynek következtében teljes mértékben elveszett hazánk függetlensége. Most a cionista értelmiségiek – köztük Ungváry Krisztián – azt állítják, hogy a német megszállás nem is volt olyan súlyos hazánk számára? Lehetséges lenne, hogy a félelmetes színekben lefestett nemzetiszocialista Németország nem csatlósként, hanem tényleg szövetségesként kezelte még azokat az államokat is, amelyek területén csapatai állomásoztak? Ha mindez így van, akkor Horthy Miklós végső soron jól tette, hogy nem tiltakozott erélyesebben a német megszállás ellen, és hogy a helyén maradt. Megjegyzem, a most tiltakozó balliberális értelmiségiek egy része, illetve kommunista elődeik állandóan azt vetették a kormányzó szemére, hogy miért nem mondott le tiltakozása jeléül. De úgy látszik, a cionista történészek ismét át akarják írni a történelemkönyveket.

Különös egyébként Ungváry érvelése is. Mint írja, azért sem lehet „elveszített állami önrendelkezésről” beszélni 1944. március 19. után, mert a „magyar parlament változatlanul tovább működött”, a kormány miniszterei „a helyükön maradtak”, sőt, „tevékenységüket meggyőződésből végezték”, továbbá nem törtek ki „országos sztrájkok” és nem volt „tömeges elégedetlenség” és „fegyveres ellenállás sem”. Mondjuk abban valószínűleg Ungváry sem kételkedik, hogy 1948 és 1956 között Magyarország önrendelkezése megszűnt, és teljes mértékben a Szovjetunió csatlós állama volt. Azonban a „parlament tovább működött” (ha összetétele némileg változott is), az 1948 előtti kormány számos tagja a helyén maradt, közülük a legtöbben „meggyőződésből végezték a tevékenységüket”, ezen kívül 1956-ig „nem törtek ki országos sztrájkok” sem. „Tömeges elégedetlenség” persze volt, „fegyveres ellenállás” azonban a forradalom előtt nem. Ennek ellenére mégsem állítható, hogy 1948 és 1956 között hazánk független állam lett volna. Az pedig szintén semmit sem jelent, hogy a magyar hatóságok együttműködtek a megszállókkal. Gondolom, ismeri Ungváry a „komprádor burzsoázia” fogalmát: gyakran megesik, hogy leigázott, gyarmati sorba süllyedt országokban a vezető rétegek kiszolgálják a megszállókat, mi több, a gyarmatokon a gyarmattartó hatalom tőkebefektetései következtében időnként előfordul, hogy az „életszínvonal emelkedése következik be”.

Én a magam részéről egyébként üdvözlöm Ungváry és cionista társainak a váratlan ráébredését az igazságra: arra tudniillik, hogy a német megszállás – a hivatalos történettudomány eddigi álláspontjával szemben – korántsem jelentette hazánk függetlenségének teljes megszüntetését. Pontosan így van. Ami pedig a magyar hatóságoknak és vezető politikusoknak a németekhez fűződő szoros viszonyát illeti, annak oka is egyértelmű: a magyar és német érdekek egybeestek, mivel Németországtól várhattuk a hazánktól igazságtalanul elrabolt területek visszatérését, illetve csakis a németek védhettek meg minket a bolsevista Oroszország terjeszkedő törekvéseivel szemben. Előfordult már a történelmünkben, hogy a politikai elit – vagy legalábbis annak egyik része – egy súlyos veszedelemmel szembesülve valamely nagyhatalom szövetségét kereste, akár függetlenségünk bizonyos darabkáinak feláldozása árán is. Így történt például a kiegyezés idején, amikor is Magyarország – az önálló kül- és katonapolitikáról lemondva – szövetséget kötött Ausztriával, mivel Bécstől remélt védelmet a nemzetiségek szeparatista törekvéseivel szemben. Hasonlóképpen történt a második világháború idején is: a magyar és német érdekek között biztosan voltak eltérések, de mindenképpen sokkal elfogadhatóbb volt a nemzetiszocialista Német Birodalommal együttműködni – még függetlenségünk bizonyos (de a jelek szerint nem túl súlyos) korlátozása árán is –, mint belenyugodni hazánk Trianonban elhatározott felosztásába, illetve a bolsevista uralomba. Más a helyzet természetesen a zsidóság esetében, és láthatóan Ungváry csak és kizárólag rájuk gondol: a zsidók számára ugyanis Trianon egyáltalán nem fájt, ezen kívül ők inkább elfogadták volna az orosz-bolsevista uralmat, mintsem hogy a nemzetiszocialista Németország terjessze ki befolyását hazánk fölé. Világos, mint a nap: a zsidó és a magyar érdekek a háború idején élesen elváltak egymástól, ezért is hangzik hamisan, amikor az ünnepi megemlékezések szónokai, történészek és politikusok „a magyarság és a zsidóság egymásra utaltságáról” és „közös sorsáról” értekeznek.

De pontosan azért, mert a háború idején a magyar és német nemzet létérdekei megegyeztek, igenis hősnek tekinthető a hazájáért harcoló magyar katona. „Nehezen egyeztethető össze az az állítás, hogy a bolsevizmus ellen harcoló katonák „Európa hősei voltak” (Demokrata-címlap, 2004. február 5.), miközben egy olyan ország katonájaként harcoltak, amely függetlenségét elvesztette volna. Más bábjaként harcoló katonák nem lehetnek nemzeti hősök” – írja Ungváry, de megint csak téved, mert például az első világháború osztrák–magyar közös hadseregében harcoló magyar katona igenis a hazájáért küzdött hősiesen, holott szuverenitásunk egy részét feláldoztuk a dualista Monarchia érdekében. De rossz az érv azért is, mert a Demokrata címlapja egy dolog, az Alkotmány pedig egy másik, a kettő nem említhető egy lapon, és tudtommal az Alkotmányban (sajnos) nem szerepel olyan kitétel, mely szerint a második világháborúban harcoló magyar katonák hősök lettek volna.

Értelmetlen Ungvárynak a következő megállapítása: „Jelenlegi államfőnk kifejtette, nem fék, hanem motor kíván lenni a nemzeti együttműködés rendszerében – de önállóságának esetleges hiányosságai okán mégsem gondolná senki sem, hogy Magyarország függetlensége veszélyben volna.” Schmitt Pál a vezető kormányzó párttól, vagyis egy belső erőtől függ, ezzel szemben Horthy Miklós egy külső erőtől függött, ami nem ugyanaz, habár ez a „külső függés” – mint most Ungváry végre beismeri – korántsem volt olyan súlyos, mint korábban a hivatalos történészek hirdették. Ungváry szerint az idegen csapatok állomásoztatása sem érv az ország függetlenségének elvesztése mellett – ami legalábbis érdekes megállapítás, és az orosz megszálló hadseregre nem igaz, de persze Ungváry a németekre gondol, ami azért mégis csak hízelgő a félelmetes színekben lefestett Wehrmachtra és a nemzetiszocialista Németországra nézve. Ungvárynak a mai helyzetre történő hivatkozása nem állja meg a helyét. „Ez a körülmény (mármint hogy idegen csapatok állomásoznak az országunk területén – P.O.) ugyanis 1990 után is fennáll, de a NATO-katonák jelenléte éppúgy nem kelt közfelháborodást, ahogyan 1944-ben sem tört ki tiltakozó hullám azért, mert a Magyarországgal egy szövetségi rendszerbe tartozó Német Birodalom katonasága hazánkba érkezett.” Nagyon rossz érv, mert teljesen mindegy, hogy vannak-e éppen NATO-katonák ma hazánk területén vagy nincsenek, Magyarország nem tekinthető szuverén országnak, függetlenül attól, hogy a megszálló katonák „jelenléte kelt-e közfelháborodást” vagy sem. A Kádár-korszak legnagyobb részében a szovjet csapatok jelenléte sajnos nem keltett közfelháborodást, ennek ellenére Magyarország nem volt függetlennek tekinthető, ma pedig hivatalosan nem állomásozik hazánk területén idegen katonaság, és mégis sokkal kevésbé vagyunk függetlenek, mint 1944. március 19. után voltunk. Mondom én, magyarként. A tiltakozó történészek persze másképpen látják. Ne kerteljünk, mondjuk ki: a Német Birodalom uralma hozzásegítette a magyarságot alapvető érdekei érvényesítéséhez, a zsidóságra viszont végzetesen veszedelmes volt, ezzel szemben napjaink globalizációs „új világrendje” a zsidóság számára roppant kedvező (hiszen ők a fő haszonélvezői), míg a magyarság számára egyenesen életveszély. Ennyit a „magyar-zsidó közös sorsról”.

Teljesen nevetséges továbbá, amikor Ungváry a németek 1945 után történő kitelepítésére hivatkozik, és az országunk függetlenségének jelét látja abban, hogy a kormány ezt a barbár rendszabályt megszavazta, és az intézkedést számos politikus támogatta – még „jóval a potsdami értekezlet döntései előtt”. Mindez semmit sem jelent, mert a vezető politikusok mindenfajta hivatalosan eléjük tett írásos parancs nélkül is pontosan tudták, mit vár el tőlük az új gyarmatosító hatalom - ahogyan ma is tudják. Az idegen hatalommal együttműködő, hazaáruló „elit” tagjait pedig igenis súlyos felelősség terheli – éppen ezért teljesen értelmetlen Ungvárynak az a megállapítása, mely szerint „az alkotmány preambulumából az is következik, hogy az önrendelkezés hiányában a felelősség is a nullával egyenlő”. Nem, az alkotmány preambulumából ez nem következik. De ezt maga Ungváry is tudja, mert a következő mondata így szól: „Holott erről szó sem lehet, mivel bizonyos mozgástérrel minden politikus rendelkezhetett.” Így van, mert abból a tényből, hogy „Magyarország elvesztette függetlenségét”, nem következik az, hogy a vezető politikusok ne lennének felelősek tetteikért.
Egy szó, mint száz, üdvözlöm Ungváry és balliberális történésztársai fordulatát, és örülök, hogy végre beismerik: a nemzetiszocialista Németország nem fosztotta meg hazánkat teljesen a függetlenségétől 1944. március 19. után sem. De álláspontjuk homlokegyenest ellentétes a hivatalos történettudomány eddigi véleményével, ezen kívül Ungvárynak a szóban forgó cikkében kifejtett érvei ellentmondásosak és roppant gyengék, ráadásul ország-világ előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a magyarság, hanem a zsidóság szemüvegén keresztül szemléli a múltat. Ami természetesen nem tilos, csak nem kellene takargatni hovatartozását. Ungváry a következőket írja: „A történelem értékelése mindenkinek szíve-joga. Értékítélet kérdése, hogy tömeggyilkosoknak vagy nemzeti hősöknek tartjuk 1944 magyar politikai szereplőit. Mindenki jobban jár azonban, ha a történelmi értékelést se alkotmány, se más jogszabály nem írja elő.” Így igaz. Kár, hogy Ungváry nem tiltakozott ilyen erőteljesen akkor, amikor az úgynevezett holokauszt tagadását tiltó jogszabály életbe lépett.

Perge Ottó

(Kuruc.info)

Íme Ungváry Krisztián írása:

Nemrégiben 41 társammal nyilatkozatot írtam alá, amelyben aggályainkat fejeztük ki a Fidesz–KDNP alkotmánytervezete miatt. Az alkotmányozás problematikus pontjaira már számos szerző felhívta a figyelmet, így ezeket felesleges volna megismételni. Egyetlen preambulumállítással foglalkozom itt részletesebben, mivel mint cseppben a tenger, megmutatkozik benne az egész munka alkalmatlansága.

A preambulum leszögezi, hogy „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Az idézett meghatározás hazug, elfogadhatatlan és szakmailag indokolhatatlan, mert elrabolja nemzeti történelmünk egy részét. Kezdjük az elejével. Máskor nem tenném, de most szándékosan törekszem arra, hogy első körben értékelés nélkül fogalmazzak, mivel épp az ellen kívánok érvelni, hogy történelmi tényekről törvény írja elő a vélemény nyilvánításának módját.

Magyarország német megszállása után a magyar parlament változatlanul tovább működött. A Sztójay-kormány intézkedéseit ez a parlament minden kényszer nélkül megszavazta. Az egyes képviselőkre, akik 1939-ben általános és titkos választással jutottak mandátumhoz, nem nehezedett semmilyen konkrét külső nyomás. A kormány kivétel nélkül olyan miniszterekből állt, akik korábban is miniszterek voltak – tevékenységüket nem kényszerből, hanem meggyőződésből végezték. A kormányzat intézkedései nem robbantottak ki országos sztrájkokat, nem vezettek tömeges elégedetlenséghez vagy fegyveres ellenálláshoz. Ellenkezőleg. A már régóta előkészített és gyakorlatilag német segítség nélkül (Eichmann 50 munkatársával szemben 200 000 magyar hivatalnok állt) lebonyolított „zsidótlanítás” következtében egy ideig az életszínvonal emelkedése következett be. A külföldi devizák, a nemesfémek, valamint az ingatlanok és ingóságok árszínvonala a Sztójay-kormány működése következtében soha nem látott mélységbe zuhant. 437 000 ember vagyonát vonták el, ebből viszont igen sokan juthattak olyan javakhoz, amelyekről korábban még álmodni sem mertek.

Más intézkedéseket is felsorolhatnék, amelyekről vélemény kérdése, hogy morálisan vállalhatóak-e, illetve hogy az ország hasznára váltak-e vagy sem, de ténykérdés, hogy a magyar Országgyűlés többsége szuverén elhatározásból egyetértett vele. Ilyen például az a döntés, hogy a magyar királyi honvédség továbbra is vegyen részt a III. Birodalom oldalán a háborúban.

Az teljesen igaz, hogy Magyarország Kormányzóját, Horthy Miklóst a német megszállás jelentősen korlátozta cselekvőképességében. Az államfő és a kormány szuverenitása azonban nem ugyanaz. Az államfő ugyanis ahogy ma is, akkor is csupán választások alapján létrejövő erőviszonyokat szentesített. Jelenlegi államfőnk kifejtette, nem fék, hanem motor kíván lenni a nemzeti együttműködés rendszerében – de önállóságának esetleges hiányosságai okán mégsem gondolná senki sem, hogy Magyarország függetlensége veszélyben volna. Az az indoklás sem állja meg a helyét, hogy az ország azért vesztette volna el függetlenségét, mert területén idegen csapatok állomásoztak. Ez a körülmény ugyanis 1990 után is fennáll, de a NATO-katonák jelenléte éppúgy nem kelt közfelháborodást, ahogyan 1944-ben sem tört ki tiltakozó hullám azért, mert a Magyarországgal egy szövetségi rendszerbe tartozó Német Birodalom katonasága hazánkba érkezett.

Mint említettem, a preambulumtervezet elrabolja nemzeti történelmünk egy részét. Ha ugyanis az ország függetlenségét a német megszállás után elvesztette volna, akkor azok a történelmi szempontból minden bizonnyal évszázadokon át megemlékezéseket kiváltó (szégyenteljes) tettek, amelyek Magyarország lakosságának összetételét, valamint az ország ingó- és ingatlanvagyonának nagyságát jelentősen megváltoztatták, nem hazánk politikusainak felelőssége körébe tartoznának. A felelősséget más viselhetné. Nyilván, éppen ez a cél.

A kormány vonatkozó preambulumjavaslata a maga szempontjából következetlen is. Nehezen egyeztethető össze az az állítás, hogy a bolsevizmus ellen harcoló katonák „Európa hősei voltak” (Demokrata-címlap, 2004. február 5.), miközben egy olyan ország katonájaként harcoltak, amely függetlenségét elvesztette volna. Más bábjaként harcoló katonák nem lehetnek nemzeti hősök.

Hozzá kell tennem azt is, hogy az alkotmányozási javaslat az 1944-es év magyar döntéshozóinak szándékaival is homlokegyenest ellentétes, akik döntéseiket mély meggyőződésből hozták, és mindazok, akik ma is pozitív személyeknek tekintik e döntéshozókat a politikai térfél jobboldalán, bizonyára ma is büszkék e személyekre és döntéseikre. Schiberna Ferenc veszprémi főispán 1944. június 25-én hálaadó istentisztetetet, Te Deumot hirdetett a veszprémi ferences templomba, megünneplendő a kormányzat történelmi léptékű cselekedeteit. Balogh Sándor, Debrecen polgármestere „Nemzeti Vagyongyarapodás” címmel hozott határozatot azon értékek kezeléséről, amelyek megmaradt honfitársaink kezelésébe kerülhettek. A „fölös vásárlóerő megszüntetését” és a nemzet egyetemének gazdagodását ünnepelte mindenütt a magyar közigazgatás. Az elosztást „nagy jelentőségű szociális akció” címmel rendeletileg is kodifikálták. Endre László belügyi államtitkár kifejtette, hogy a kormányzat intézkedéseinek jelentőségét „csak a következő nemzedék” fogja tudni igazán értékelni. Mindehhez az akkori Magyarországnak nincs igazán köze? Ez ne volna magyar szégyen? Mentsük fel a jobboldal mai utódait a szembenézéstől?

Mindez korántsem csak a II. világháborús bűncselekményeket érinti. A magyarországi németek kitelepítését 1945-ben a magyar kormány nemcsak megszavazta, hanem a kormány tagjainak többsége az ország közvéleményére hivatkozott, és kiemelte – ugyanúgy, mint más kormánytagok a zsidókkal szemben fél évvel korábban –, hogy egyedülálló történelmi alkalom kínálkozik egy nemzeti sorskérdés megoldására. Szakasits Árpád könyörtelenséget követelt, Kovács Imre a megmaradó svábokat zárt telepekre gyűjtötte volna, Teleki Géza a „magyar faj” egészségének megőrzéséről beszélt, Erdei Ferenc azt tartotta lényegesnek, hogy gyakorlatilag mindenki kitelepíthető legyen. Mindez jóval a potsdami értekezlet előtt történt – amely egyébként sem kötelezte, hanem a magyar kormány kérése alapján lehetővé tette a kitelepítést. Az új alkotmány szerint ezért nem Magyarországé a felelősség. Igaz ugyan, hogy a szovjet megszállás alatt működő kormányok egyike sem volt szuverén, de az alkotmány preambulumából az is következik, hogy az önrendelkezés hiányában a felelősség is a nullával egyenlő. Holott erről szó sem lehet, mivel bizonyos mozgástérrel minden politikus rendelkezhetett.

A történelem értékelése mindenkinek szíve-joga. Értékítélet kérdése, hogy tömeggyilkosoknak vagy nemzeti hősöknek tartjuk 1944 magyar politikai szereplőit. Mindenki jobban jár azonban, ha a történelmi értékelést se alkotmány, se más jogszabály nem írja elő. Ha mégis jogszabály, különösen pedig alkotmány szabályozza a történelmi korszakok értékelését, akkor az értékítéleteinkért nem mi lennénk felelősek, hanem maga az alkotmány.

A büntetőjogi felelősséget történelmi tetteikért az érintetteknek kell vállalniuk, és a felelősségre vonás 1945 után többnyire meg is történt – olykor jogilag rendkívül problematikus eljárásokkal. Felelőssége azonban van az utókornak is, ha nem is büntetőjogi értelemben: tisztességesen szembenézni a történelmével. Ez az alkotmányterv ezt alapvetően akadályozza.

Ungváry Krisztián

(Megjelent az Indexen)