Évezredes vita büntetőjogászok, politikusok, filozófusok és a közéleti kérdések iránt érdeklődő állampolgárok között, hogy vajon bizonyos, a társadalomra különösen veszélyes és brutálisan sokkoló bűntettek (gyilkosság, rablógyilkosság, nemi erőszak, gyújtogatás, ún. államellenes bűntettek stb.) elkövetői esetében a jogszolgáltatás kiszabhat-e a tettesre halálbüntetést, vagy ehelyett súlyos, illetve életfogytig tartó szabadságvesztéssel kell sújtania őket. Érvek és ellenérvek szép számban akadnak, akadtak az idők során történetileg mindkét oldalon pró és kontra egyaránt.

A halálbüntetés mellett állók tipikus érvei – a lex talio, azaz a „szemet szemért” bibliai és antik római jogelv alkalmazása mellett – azok voltak, hogy e büntetési formának elrettentő hatása van, a gyilkos miért érdemelne humánusabb eljárást, mint áldozata, az életfogytig történő fogvatartásnak rendkívül magas pénzügyi és egyéb járulékos költségei vannak, továbbá mindenkor fennáll a szökés és ezáltal a bűnismétlés veszélye. Az ellenzők ezzel szemben hivatkoztak keresztény etikai megfontolásokra, miszerint a földi igazságszolgáltatás nem jogosult dönteni élet és halál kérdésében, továbbá humanitárius szempontokra, ezen túl a halálbüntetés elrettentő és visszatartó hatását sem látták és látják bizonyítottnak, az ultima ratio részükről azonban kétségkívül azon nyomós érv, hogy a földi igazságszolgáltatás esetleges tévedése esetén a hiba, a rossz bírói döntés ez esetben már nem orvosolható.

Közismert, hogy Magyarországon 1990-ig a halálbüntetés hatályos büntetőjogi formula volt, a modern magyar büntetőjog bibliája, az 1878-as Cemegi-kódex is alkalmazta, igaz, csak szűk körben (elsősorban a felségsértés és emberölés esetében), s az ún. kommunista jogrend (már amennyiben nem logikai paradoxon e kriminalisztikai ismérvekkel jellemezhető rezsim esetében önmagában a fogalomhasználat is) szintén fenntartotta a halálbüntetést, s különösen a Rákosi-vészkorszakban, majd az 1956-os dicsőséges ellenforradalom és szabadságharc utáni, állami rangra emelt bosszúhadjárat során az ún. „államellenes bűntettek” elkövetőit , vagyis a tisztességes hazafiakat, szászával-ezrével küldték a vérbírák (közülük néhány, tisztességtelenségben megvénült rohadt gazember napjainkban is éli békés, nyugdíjas éveit, s havonta kiutalja a mai, „forradalmi” rendszer is sokszázezres nyugdíjaikat) bitóra.

Nos, miként utaltam rá, hazánkban 1990 óta nincs halálbüntetés, az utolsó kivégzést 1988-ban hajtották végre. Azóta azonban a közvéleményt teljes joggal sokkoló, brutális gyilkosságok (pl. Szögi Lajos emberszabású vadak által történt meglincselése, Horák Nóri bestiális megerőszakolása, majd meggyilkolása, s számtalan, a jogvédőink és humanista másság-békegalambjaink kedvenc etnikai kreol kisebbsége által százszámra elkövetett brutális emberölések esetében) után érthetően felvetődött az a társadalmi igény, miszerint Magyarországon vissza kellene állítani a halálbüntetést. A félreértések elkerülése végett: e sorok szerzőjének véleménye alapján is, például Olaszliszka után tucatnyi funkcionális bitófát kellett volna rögtönítélő bíráskodás folyományaként felállítani, s szent meggyőződésem szerint ennek igenis meglett volna a kellő elrettentő, észhez térítő hatása az adott népcsoport tagjai számára.

Azonban egy nagyon fontos körülményt sem szabad figyelmen kívül hagynunk a halálbüntetés esetleges visszaállításának kérdését illetően. Nevezetesen mai, hazai jogszolgáltatásunk általános, szakmai, morális, a montesquieu-i alapelvvel szemben politikailag abszolút nem független állapotairól és viszonyairól van szó. Vegyünk csak néhány jogszolgáltatási példát az elmúlt bő évtized bírói gyakorlatából.

Közismert a borzalmas, 1998-as körmendi gyermekgyilkosság, amikor a 11 esztendős H. Zsófia nyakát átvágták, vérét kifolyatták, ám ennek ellenére a lakásban vért nem találtak. Az összes bizonyíték, s a jogi, illetve pszichológiai, igazságügyi szakértői ellentmondások és képtelenségek dacára megvádolták az akkor 18 esztendős Tánczos Gábort a szörnyűség elkövetésével, majd 2002-ben jogerősen 13 évre ítélték. Aztán 2008-ban feltételesen szabadlábra helyezték. Noha teljes bizonyossággal állítható, hogy nem ő volt a gyilkos, annak személyét egész más körökben kell, illetve kellett volna az eljáró hatóságoknak keresniük, mindhiába. Tánczost a mai napig nem rehabilitálták, az ügyben új eljárást nem rendeltek el. A 2002. évi iszonyatos, a magyar kriminalisztika történetében példátlan, nyolc halálos áldozatot követelő móri mészárlás és bankrablás elkövetésével Kaiser Edét vádolták meg, s végül 2005-ben jogerősen életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Aztán 2007-ben kiderült az igazság: Kaiser ott sem volt Móron az inkriminált napon. Ennek ellenére csak ez év januárjában született meg a jogerős végzés: Kaiser nem a móri sorozatgyilkos. 2007-ben egy debreceni önkormányzati képviselő, Balla Irma életét oltották ki, állatias kegyetlenséggel verve agyon az asszonyt. Az összes ellentmondás, több személy által egybehangzóan igazolt alibi, az orvos szakértői megállapítások ellenére Balla fiát gyanúsították meg, aztán Schönstein Sándort 2008-ban letartóztatták, majd első fokon – tehát nem jogerősen – 12 év fegyházbüntetésre ítélték. Aztán nemrégiben, 2011 március végén a Debreceni Ítélőtábla új eljárás lefolytatásáról döntött, a fiatalembert pedig szabadlábra helyezte. A teljesség igénye nélkül készült kis jogi füzérünk végére fűzzünk fel végül egy politikai, koncepciós „gyöngyszemet”. Budaházy Györgyöt 2009 júniusában – hét éve tartó zaklatás és jogi hercehurca után – őrizetbe vették, és azóta is fogva tartják. A vád ellene: államellenes bűncselekmények és terrorizmus. Amennyiben a bíróság bizonyítottnak látja az ügyészség – eddig nyilvánosságra került, valljuk be – nevetséges fikciós koholmányait, Budaházy „veszedelmes terroristaként” életfogytiglant kaphat. (Persze az igazi terroristák, Görényi, Bene, s a 2006 őszén dokumentálhatóan és jól felismerhetően – az azonosító szám valamely fatális véletlen folytán történt elvesztése ellenére is – azonosítható, vadállatkodó igazi terroristák azóta is vígan élik Isten szabad ege alatt nyamvadt életüket.)

Nos, tehát, amennyiben ma Magyarországon a hatályos Btk. lehetővé tenné a halálbüntetés kiszabását, Tánczos Gábor, Kaiser Ede már nem lennének az élők sorában, s jó eséllyel pályázna a bitóra Schönstein Sándor és Budaházy György is. S ezúttal a jéghegy csúcsaként csupán a legközismertebb példákat említettem. Arra a nem elhanyagolható körülményre is felhívnám e helyütt tisztelt olvasóink figyelmét, hogy a politikai hatalom minden korban élt azzal az eszközzel, hogy a számára kellemetlen politikai ellenzékiek prominens alakjait megvádolta valamely súlyos, köztörvényes bűntett elkövetésével, s így juttatta őket bitóra, vagy több évtizedre rácsok mögé. Például történelmünkben Kádárék előszeretettel alkalmazták ezt a metódust főként az 1956-ot követő infernális bosszúhadjárat időszakban (vegyük egyetlen példaként Tóth Ilona esetét).

Írásommal mindössze arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy a halálbüntetés alkalmazása vagy elvetése korántsem olyan egyszerű jogi-szociológiai és társadalomlélektani kérdés, mint amilyennek az első pillanatra tűnik. S a mai, hihetetlenül kaotikus, értékválságos, korrupt, az államhatalmi ágak egymással kusza összevisszaságban indázó leviatán világában a legkevésbé sem vagyok arról meggyőződve, miszerint a halálbüntetés Btk.-ba emelése esetén a korántsem független magyarországi „igazságszolgáltatás” elsősorban és főként azokat a cégéres latrokat sújtaná az élet elvételével, akik erre teljes mértékben rászolgáltak, mert egy szűkebb közösség, illetve egy egész nemzet ellen követtek el égbekiáltó, erőszakos, vagy rafinált „legalizált” bűnöket, tartották azoknak tagjait rettegésben, vagy kioltották egyesek, illetve sokak életét.

Kereszteslovag

(Kuruc.info)

Ajánló: Akikre a törvény soha sem vonatkozott - Bary József: A tiszaeszlári bűnper (x)