2004 nyarán Orbán még így beszélt: "ha megtagadják az Erdélyben élő magyaroktól az autonómiát, akkor Románia nem kellő alappal kéri felvételét az Európai Unióba". 2005. szeptember 26-án már nem így gondolta, igent nyomott. Az igennel szavazók világosan megmutatták, hogy magasról tesznek a nemzeti érdekre. Hogy pontosan annyi felelősséget éreznek a határon túli magyarságért, mint kormánypárti társaik. És sokak számára a legfájóbb, hogy Orbán Viktor is köztük volt, akit a Fidesz sok botlása és következetlensége ellenére addig a párt lelkiismeretének véltek.

Orbán Viktor, Tusnádfürdő, 2004. 07. 24.:
"Ami az autonómiát illeti, meggyőződésem szerint ez lesz a romániai demokrácia igazi fokmérője. Ha egy országban az ott élő közösség autonómiát akar, de ezt megtagadják tőle, ez az állam nem épített ki olyan minőségû demokráciát, amely az Európai Unióban egyébként a tagság előfeltétele. Szeretném nagyon egyértelmûen megfogalmazni a véleményemet: ha megtagadják az Erdélyben élő magyaroktól az autonómiát, akkor Románia szerintem nem kellő alappal kéri felvételét az Európai Unióba, és ez a vélemény valószínûleg nem csak magyar vélemény, hanem minden olyan ország véleménye lesz, ahol egyébként természetesnek veszik az autonómiát. Ezért arra kérek mindenkit, hogy mélyen érezzük át annak a történelmi felelősségét, hogy a következő tizenöt-húsz évben valószínûleg nem jön vissza olyan kedvező nemzetközi csillagállás az autonómia ügyében, mint amilyen Románia európai uniós taggá válásának pillanata. Most lehet kellő súllyal, most lehet kellő nemzetközi megértéssel és szimpátiával porondra lépni az autonómia érdekében. Attól tartok, hogy néhány év múlva már nem lehet. Azt hiszem, hogy aki most nem az autonómiát állítja minden más kérdést meghaladóan az itteni politikai célkitûzések középpontjába, az valószínûleg történelmi hibát vét, és egy olyan esélyt mulaszt el, amely nem tér vissza. Nem tudjuk, hogy így van-e, de valószínû, hogy nem tévedünk nagyot".

Meztelen a király! A tegnapi szavazás nyomán utolsó illúzióikat is elveszthették azok, akik a Fidesz-MPSZ-ben a következetes nemzeti érdekérvényesítés politikai zálogát látták. Sokan voltak, úgyis írhatnám voltunk, mert egy időben én is a fentiek táborát szaporítottam. 2002-ben a frontvonalak tisztának látszottak. Egyik oldalon a múlt bûnökkel terhes és nemzetellenes erői, másik oldalon a jövő nemzeti és konzervatív értékekkel szegélyezett útja. Ami azonban a választási vereség után történt a legnagyobb ellenzéki párt körül, az mindent bizonyított, csak ezt nem. Az iraki invázióban való részvételünk elvtelen támogatása, majd az ezt követő háborúellenes színjáték sok jó érzésû ember gyomrát alaposan megforgatta. De akkor ezt még elüthették azzal, hogy itt alapvetően egy erkölcsi kérdésről van szó, amelyben a Fidesz ugyan opportunista volt, de ha a nemzeti érdekre kerül a sor, akkor nem lesz alku!

Ezt először a Fidesz uniós csatlakozással kapcsolatos kétarcú kommunikációja kérdőjelezte meg komolyan. De Orbán kiváló szónoki képességeivel hamar elaltatta a gyanakvást. Egyre gyakrabban érkeztek hírek a párt "középre nyitásáról", amelyről azóta sem lehet tudni, hogy mit is takar pontosan. A munkás- és nőtagozat megalakulásán kívül ugyanis mindeddig nem láttunk mást, mint folyamatos távolodást a nemzeti, és keresztény értékrendtől.

Nem baj - gondolták sokan - majd a kettős állampolgárság ügyében "bekeményít a Viktor". És gyûjtötték az aláírásokat, és Viktor is aláírt, és végül kiírták a népszavazást... és Viktorék nem keményítettek. Hatalmas óriásplakátok biztatták a választókat, hogy akadályozzák meg a kórházak - különben az előző kormány által megkezdett - magánosítását, de a kettős állampolgárságról alig esett szó. A kampány nagy részét az állami támogatás nélkül tengődő MVSZ, és egy néhány fős, lelkes, fiatal gárda vezényelte le, persze sok-sok ingyen dolgozó aktivista közremûködésével. A sok százmilliós költségvetési hozzájárulásból gazdálkodó ellenzéki pártok erre alig szántak erőforrást. Meg is lett az "eredménye". Ami ezután történt, még aljasabb volt: beindult a suttógó propaganda, mely a népszavazási kudarcot egy az egyben az "idegen ügynökök befolyása alatt álló" Világszövetségre akarta kenni. Hogy ezt a propagandát honnan irányították, azt csak sejthetjük, de azt hiszem, nem meglepő, ha sokan ugyanarra gondolunk...

Szóval a Fidesz már nagyon régen nem az a párt volt, amelyet ideális jobboldali erőnek nevezhetnénk. De valahogy még mindig maradt valami a 2002-es nimbuszból. Sokan bíztak benne, hogy ha a kettős állampolgárság ügyét már oly mostohán kezelték, akkor a vele oly sokszor (és persze teljesen alaptalanul) szembe állított székelyföldi autonómia ügyében nem hátrál meg az ellenzék. Orbán Viktor 2003-ban Tusnádfürdőn bizonyos magyar érdekek érvényesülése híján fölvetette a vétó lehetőségét, s hasonlóan nyilatkozott Szájer József európai parlamenti képviselő (Demokrata, 2004. augusztus 12.). Vagyishogy a Fidesz addig nem támogatja a román uniós csatlakozást, míg nem lesz székely önrendelkezés. Márpedig az Unióban egyetlen tagország vétója is elegendő egy új csatlakozó elutasításához.

Most, hogy hétfőre kitûzték az Országgyûlésben az erről szóló szavazást, sokan joggal reméltük, hogy megtartja a szavát. Erdélyi magyar szervezetek és közéleti személyiségek sora, az MVSZ, sőt még a radikális jobboldal elleni kirohanásairól híres Deák Ferenc Polgári Kör (köztük a "felelőtlen radikalizmussal" nehezen vádolható Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter) is kérte a Fideszt: ne szavazza meg Románia csatlakozását, hiszen egyelőre nyoma sincs a székely autonómiának. Mégsem így történt.

Ismert: a fideszes képviselők fele - köztük Orbánnal - megszavazta a balkáni etnodiktatúra európai integrációját, a másik felük tartózkodott. Állítólag szigorúan megtiltották a képviselőknek, hogy nemmel szavazzanak. Hiába feszített ki transzparenst, és szórt cédulákat a képviselők közé Novák Előd, a Jobbik aktivistája, kérve a képviselőket, hallgassanak a lelkiismeretükre. Győzött a frakciófegyelem, és - mondjuk ki - a megélhetési politikusok gyávasága. A karakán állásfoglalásaiért széles körben tisztelt Simicskó Istvántól is csak egy vállveregetésre tellett, s egy Nováknak lopva odasúgott mondatra: „Én is így gondolom." Ez az egy momentum többet mond el a magyar politikai élet valódi természetéről, mint sok oldalnyi elemzés. Egy mindeddig gerincesnek, és hazáját feltétel nélkül szolgáló embernek megismert képviselő megtörten odaballag a Parlamenten kívüli kispárt aktivistájához, és szinte elnézést kérve szorongatja a vállát. Itt tartunk, ennyi mozgástere maradt mára egy becsületes politikusnak. Persze a becsület kevés, ha nem párosul bátorsággal. Ha Simicskó egyetért a Jobbikkal, miért nem lép ki a Fideszből, vagy legalább miért nem szavazott nemmel? Miért nem szólalt fel, miért hallgatott, és miért hallgat most, a világra szóló szégyent követően is? S a frakció fele, akik - nyilván, mert nem értettek egyet a pártutasítással - tartózkodtak, miért nem mertek úgy szavazni, ahogy szívük szerint tették volna? Az igennel szavazókról szólva pedig elég annyi: világosan megmutatták, hogy magasról tesznek a nemzeti érdekre. Hogy pontosan annyi felelősséget éreznek a határon túli magyarságért, mint kormánypárti társaik.

És sokak számára a legfájóbb, hogy Orbán Viktor is köztük volt, akit a Fidesz sok botlása és következetlensége ellenére addig a párt lelkiismeretének véltek. Az eddig is egyre lengébben öltözködött király most már teljesen meztelen: a jó Orbán és a gonosz tanácsadók legendáját be lehet írni az Égig érő paszuly, a Fogtündér és a többi gyerekmese közé. A valóság könyörtelenül sivár: a nemzeti érdekek képviseletének nincs helye a magyar Országgyûlésben, és ezért elsősorban nem Gyurcsány, nem Kuncze (tőlük ugyanis úgysem vártunk mást), és nem is a vasorrú bába felelős: hanem a magát nemzetinek nevező ellenzék vezetője: Orbán Viktor.

BG

Kapcsolódó cikk:
A 2005. szeptember 26-ai hazaárulásról és a tiltakozó akcióról