Összevert, épp csak élő román ember a kórházi ágyon. A riporter arcába tolja a mikrofont, és megkérdi: fáj a feje?
Ezzel a képsorral indít a „Fáj a feje?” című, egy román és magyar által közösen rendezett dokumentumfilm, amely a magyar szokástól eltérően nem az események kronologikus bemutatására törekszik, hanem a felelősöket próbálja felkutatni, és ebből a filmből tesz ma közzé egy részletet a Kuruc.info, a marosvásárhelyi pogrom 21. évfordulóján.
Amikor levelükben felkértek a szerkesztők, hogy írjak a filmrészlethez egy kommentárt, felelevenítve az akkori eseményeket, elsőre nemet mondtam. Miért? Azért, mert nekem is fáj a fejem.
A Terror Házában lefolyatott értelmiségi szappanopera meggyőzött: hiába vártam nagy reményekkel a kommunista kormány bukását, egy nemzeti(bb) országvezetés felállását, a dolgok Pesten nem változtak. Tömör mellébeszélés, kirakatelmélkedés és a felelősség elkenése, műmagyarkodás, azok hősködése, akik ott sem voltak, sőt, akik akkoriban épp azzal foglalatoskodtak, hogy a Trianonra megemlékező Parlament üléséről kivonultak.
Ma az ilyen Schmidt Máriák fedezik fel maguknak a fekete márciust, hogy ezzel játszhassák el azt, amit a baloldal művel antifasizmus címén. Igen, ettől fáj a fejem, a kétszínűségtől, amely a magyar politikában már skizofréniává nőtte ki magát, magához idomítva a jobb sorsra érdemes magyar társadalmat, egy olyan tudathasadásos állapotba taszítva az egyszerű magyar emberek tömegeit, amikor nincs helyes és helytelen, hanem pártértékek vannak. Ha a fideszes lop, az rendjén van, mondja ma kétharmadnyi szavazó és fordítva, Gyurcsány ártatlan, szajkózza az azért nem kevés pénzt zsebre tevő Heller Ágnes.
Mit is írhatnánk ilyenkor? Talán csak annyit, fáj a fejem…
A fekete március eseményeit, mögöttes hátterét már megírtam, a Kuruc.infón meg is jelent, hivatkozik rá a Wikipédia is, amit ezúton is köszönök. Azt már megírtam, hogy milyen események zajlottak a pogrom hátterében, kinek és miért volt az érdeke az, hogy konfliktusokat generáljon a román és a magyar között. Mindezekben sajnos nem támaszkodhattam a magyar nyelvű média tényfeltáró írásaira, elemzéseire, ilyenek ugyanis nem léteznek. A pannóniai magyarok körében még tartja magát az a hit, hogy mi, marosvásárhelyi magyarok hősök voltunk – igen, azok voltunk, de Magyarországnak nincs mit megköszönjünk ezért –, hősök, de nem azért, mert megvertük a főtéren a románokat.
Hősök voltunk, mert – kérdem én – ha láttuk volna előre, hogy nem lesz hova meneküljünk, hogy Marosvásárhelyt magára hagyja a magyar politika, hogy az anyaország kivert kutyaként kezel minket és ezt államilag is intézményesíti, hogy pár évre rá Horn Gyula és Ion Iliescu mosolyogva írja alá azt a román–magyar alapszerződést, amely sutba dobta azokat a jogokat, amelyekért mi kimentünk akkor a főtérre, nos, akkor is megtettük volna? Igen, megtettük volna, mert éreztük, hogy igazunk van.
„Mondj igazat, és beverik a fejed” – tartja egy mondás mifelénk, és mi bebizonyítottuk: a mondásnak igaza van.
Ma, azok, akik ott sem voltak, hősök és megmondóemberek. Néhányan, azok közül, akik ott voltak, jól menő politikusok lettek. A többség pedig? Akárcsak a románok részéről a többség: hallgat, és megpróbál megélni. A pogrom után nem maradt más, csak bezárt gyárak, tőkehiányos város, növekvő munkanélküliség, bizalmatlanság, agresszió és leszakadás. Marosvásárhely kis híján eltűnt abban a balkáni mocsárban, amely már országnyi embereket is elnyelt.
A kollektív magyar öntudat mai napig úgy tartja, hogy mi, magyarok győztünk 1990 márciusában, ott a főtéren, a Grand szálló és a Kultúrpalota közötti területen. Így is van, mi, magyarok győztünk akkor. Megnyertünk egy csatát. A háborút? Azt bizony, feleim, elvesztettük, és ebben oroszlánrésze volt a félművelt magyar értelmiségnek, amelyik Budapestről csak annyit látott, hogy az addig egzotikusnak tűnő székelyek vadul csépelik a románokat, ettől pedig befosott. A látvány nem passzolt a polgári szalonokban kisujjukat a kávéscsészétől messze tartók lelkivilágához, így hát úgy tettek, mintha nem történt volna semmi, hogy aztán húsz évvel később a mesterséges magyarok leporolják és magukat ünnepeljék a vásárhelyiek vérével.
Nietzschét parafrazálva: a magyar értelem meghalt! Megölték azok, akiknek fontosabb a megnyert csata feletti kései örömködés, mint az elvesztett háborúból levonni a tapasztalatokat. Mi lenne ez a tapasztalat?
Talán az, hogy Magyarország akkor képtelen volt hathatósan segíteni több tízezer, azonnali segítséget igénylő magyaron. Persze adódik a kérdés: ma tudna? Lófaszt, hogy az egykori miniszterelnök szavait használjam, hátha így könnyebben megértenek. Ma sem tudna segíteni, mert saját magán sem tud. Tanult valamit a magyar politika az akkori eseményekből? Dehogy, elég csak a készülő alkotmányra pillantani, amiből úgy hagyták ki a kisebbségeket, hogy azt Vadim Tudor is megirigyelné. Románia az utóbbi években egyre komolyabban igyekszik szembenézni múltjával. Bár a folyamat hagy némi kívánnivalót maga után, a szándék megvan, és részleges eredmények is vannak már – elég, ha a kommunista diktatúra örökségével való szembenézésre célzok, vagy a nemrég elfogadott oktatási törvényre, aminek felével is beértük volna 1990 márciusában. Magyarország uralkodó politikai irányzata pedig visszalép vagy húsz évet az időben. Bravó! Sok értelme volt annak, hogy a vásárhelyiek kínjával foglalkozzatok…
Marosvásárhely ma csendes. Kihevertük a pogromot, és iszonyatos vérveszteségek árán túléltük az azt követő éveket, amikor a budapestiek számára Marosvásárhely lekerült Erdély térképéről. Kibírtuk valahogy közösen, románok, magyarok, cigányok, szászok és zsidók, mi, akik mégis maradtunk. Ma már Szegedi Csanád nyugodtan nyithat irodát a városunkban, alapszervezetet alakíthat a Jobbik, és buliból hazafele nyugodtan énekelheted a Kárpátiát az utcán, maximum kapsz két pofont, hogy „csendesebben, vannak, akik alszanak”. A Marosvásárhelyről elszármazott, Magyarországon élő ismerőseimből pedig ömlik a panasz, sehogy sem megy nekik az élet odaát. Pedig volt idő, amikor jól ment nekik, és mi irigyeltük őket, az is megfordult a fejünkben, hogy elmegyünk, követjük őket. Ma ott tartunk, hogy ők jönnének haza, csak sok esetben már nincs hova.
Igen, mi, akik maradtunk, újra életet leheltünk Székelyföld legnagyobb városába, bár vannak még bajok, azokon immár együtt igyekszünk túl lenni.
Az 1990-t túlélt marosvásárhelyiek egyet tudnak csak üzenni az anyaországnak: hagyjátok abba a kirakatpolitkát! Mindaddig, amíg nem tudtok a hasonló helyzetbe került magyarokon segíteni, addig nem kell színészkedni, nem kell az erős állam mítoszát előadni. Mi már tudjuk: mindez mese, a lényeg a mindennapokban rejlik. Azokat pedig túl kell élnie minden magyarnak, éljen bárhol is a Kárpát-medencében.
És csak azért is: Ich bin ein Neumarkter!
Friessner József – Kolozsvár, Erdély
(Kuruc.info)
Kapcsolódó: Amit a Terror Háza korifeusai nem értenek, de elemzik: az 1990-es pogrom
-20 éve támadt Vásárhelyre a "demokratikus" román hatalom
- A nürnbergi per mintájára kommunista bűnösöket elítélő temesvári pert szeretne Tőkés László
- Egy magyar állt a román titkosszolgálatok élén '90-'97 között